A három test kincse | A világhírű kínai sci-fi háttere

A három test kincse | A világhírű kínai sci-fi háttere

2018. 09. 08., szo - 13:30
0 hozzászólás

A két leggyakoribb jelző mostanság az íróval és életművével kapcsolatosan az, hogy „Liu Cixin a kínai Arthur C. Clarke, illetve hogy „Liu Cixin a Háromtest-probléma című könyvével a világszínvonalra emelte a kínai sci-fit”. A kritikák nagy része elsüti valamelyik szlogent a kettő közül, de a jelszavak terjedésének divatján túl a fenti kijelentéseknek többlettartalma is van. - Viczenti Mátyás írása a DRÓTon.

A három test kincse
 

" "


A jelek szerint Kínában hosszú évek óta felemelkedőben van egy csillag. Először csak saját országában látták, de pár éve a nyugati horizontra is felkapaszkodott, és egyre jobban fényeskedik.  Liu Cixinnek hívják ezt a csillagot. Úgy vélem, hogy aki alaposabban tanulmányozza Liu Cixin sikertörténetét, az sok mindent megérthet a kínai társadalom működéséről, és sok mindent megtudhat Kína legújabbkori történetéről. Mert az a miliő, ami kialakult az író körül, és ami körülveszi őt, nagyon jellemző a mai Kínára.
De először egy pár szót arról, hogy miként is lett Liu Cixin az, aki. A kulturális forradalom alatt nőtt fel, apja katonából lett bányász, anyja általános iskolai tanítónő. De a „forradalom” szele őket is elérte: a gyerek Liu-t szülei vidékről (Shanxi tartomány) még inkább vidékre (Henan tartomány) küldik, ahonnan egyébként a család is származik. Később, a nyolcvanas évek konszolidációja alatt főiskolát végez, mérnök lesz, dolgozni kezd, majd harmincéves kora körül belefog az írásba. Korai műveinek (90-es évek első fele) hangvételét a kritikusok egyöntetűen „hangkeresésnek” titulálják, akkoriban még senki sem figyelt fel rá. Aztán pár évvel később, egész pontosan 1999-ben hirtelen megnyeri a legrangosabb kínai sci-fi elismerést, a Galaxis-díjat. Ezután zsinórban még hatszor megkapja, és neve ezzel lényegében megkerülhetetlenné válik a kínai tudományos fantasztikus irodalomban. Érdekes egyébként, hogy a Háromtest-probléma könyv formában még 2008-ban jelent meg, angolul mégis csak hat évvel később készült el a fordítása (sehol nem találtam arra utaló hírt, hogy ez a fordítás hosszadalmas volta miatt lett volna). Mintha pár évig szunnyadt volna az író és könyve, hogy aztán hirtelen felébredve berobbanjon a nyugati piacokra.
Fontos tudnunk, hogy

" "

Liu Cixinről széles körben publikált, negatív hangú kínai kritika tudomásom szerint eddig még nem jelent meg. Ezt azért érdemes kihangsúlyozni, mert az állami kontroll ellenére is a kínai irodalmon belül is vannak különböző klikkek, érdekcsoportok, akik között nem ritka a kardváltás, egymás kritikai lehúzása.

Csakhogy Liu Cixin úgy tűnik, akár csak a Nobel-díjas Mo Yan, vagy a modern kínai irodalom atyjaként számon tartott Lu Xun, már rég túlemelkedett azon a szinten, hogy bárki is komolyabb támadást indítson a neve vagy az életmű ellen. Fogadtatása a kezdetektől pozitív volt, és az évek során csak a mérték fokozódott, az irány nem változott. A jelenlegi helyzetet nézve tehát nagyon úgy tűnik, hogy sci-fi írónk nem is olyan lassan, mint inkább rohamos gyorsasággal a kínai irodalom örök ikonjai közé emelkedik. A két leggyakoribb jelző mostanság az íróval és életművével kapcsolatosan az, hogy „Liu Cixin a kínai Arthur C. Clarke, illetve hogy „Liu Cixin a Háromtest-probléma című könyvével a világszínvonalra emelte a kínai sci-fit”. A kritikák nagy része elsüti valamelyik szlogent a kettő közül, de a jelszavak terjedésének divatján túl a fenti kijelentéseknek többlettartalma is van.
Az íróval interjúkat készítő riporterek is rákérdeznek erre a kérdésre: „Ön is azt gondolja, hogy a kínai sci-fi a Háromtest-probléma aktusával világszínvonalra emelkedett”? Erre szerzőnk általában visszafogott választ ad, ellentétben mindenki mással. A kritikusok mellett ugyanis a kormánynak, illetve az egész művelt kínai értelmiségnek is fontos, hogy egy kínai sci-fi könyv betör a nyugati piacokra. A kritikák szenvedélyes hangvétele, a riporterek szóhasználata és buzgósága elárulja azt, hogy

nem kevesebbről van itt szó, mint bizonyítási vágyról, arról, hogy Kína immáron itt is jól teljesít.

Fontos, hogy ennek a lélektani mechanizmusát megértsük, mert jelenleg nem csak a kínai sci-fi, de még nem is csak egy az egyben a kínai irodalom, de egész Kína ebben a nem harminchat fokos lázban ég már hosszú évek óta. A 19. század második felében és a 20. század első felében sok történelmi megaláztatást kellett elviselnie ennek az országnak, és a történelmi emlékezet legalább ugyanannyira elevenen, vagy erősebben él ezekkel kapcsolatban, mint idehaza Trianon emléke. Társadalmi trend Kínában, hogy országukat Amerikához hasonlítgatják, és remélik, hogy a közeljövőben sikerül felzárkózni mellé. De az elmúlt időszak gazdasági és politikai sikerei után most a kultúra jön, és Kína itt is bizonyítani akar, hogy megmutassa, valójában ő is van olyan jó, ha nem jobb, mint a nyugati kultúra, a nyugati élet. Minden nagy sikerű irodalmi mű ennek a tudatos és nem-tudatos törekvésnek akarva-akaratlanul is eszköze, írója pedig aranytojást tojó tyúk, aki az ország imázsát emeli. Főleg, ha az nyugaton is sikeres. Mert

a külcsíny, az arc (mianzi 面子) tehát az imázs, amit a külső szemlélő lát, mindennél fontosabb.

Ezért tátogott az olimpia megnyitódalán egy szép kislány, miközben a hang, ami elvarázsolt, egy átlagos kinézetű, pufók lányé volt. Ezért is kell a rohamos fejlődés, hogy bebizonyítsák, Kína többre képes. És ezért kellenek az írók, akik intellektuálisan és szellemileg is képviselni tudják az országot a világ élvonalában, mert a megaláztatások miatti kisebbrendűségi érzést orvosolni kell. A gyógyír pedig a Mo Yan, és Liu Cixin-féle írók, akik bebizonyítják mind a világnak, mind saját népüknek, hogy a kínai kultúra is van olyan értékes, mint a többi.
    Nem véletlen, hogy a Háromtest-problémáról leginkább szuperlatívuszokban beszélnek a kritikusok. Hogy magáról a szövegről is essen némi szó: a kínai eredeti könnyű nyelvezetű, egy jobb szintű nyelvtudással is élvezhető, nem szükséges hozzá a kínai klasszikusok vagy egyáltalán a klasszikus kultúra mély ismerete. Valószínűleg ez a könyv sikerének egyik titka: egyszerre intellektuális, érdekfeszítő, ugyanakkor mégis könnyen emészthető. Az író bevallottan figyeli a sci-fi műfaj változásait (pl. minden évben elolvassa a sci-fi legrangosabbnak számító Hugo-díját nyert műveket, illetve a díjra nevezetteket is), és ugyancsak bevallottan a tömegnek ír. Ez sikerült is neki,

pekingi könyvesboltokban spontánul megtartott interjúim során középiskolások és egyetemisták egybehangzóan azt mondták, hogy a szerelmi történetek mellett egyértelműen a sci-fi, és azon belül is Liu Cixin a legnépszerűbb,

főleg a fiatalok, és mérsékeltebben a középkorúak között. Így, habár az író azt nyilatkozta, hogy a kínai sci-fi rajongók tábora nem igazán jelentős, mégis, egyre növekvő piaca van a Háromtest-problémának, Liu nyilatkozata pedig inkább betudható szerénységnek, mint a nyers igazságnak.
    Ennek ellenére igazat kell adjak az író azon kijelentésének, hogy egyetlen siker alapján egy egész műfaj felemelkedését emlegetni azért korai még egy kicsit. A kínai regények nagyarányú betörése még várat magára, talán a Háromtest-probléma kései angol nyelvű megjelenése is azt bizonyítja, hogy ez sokkal inkább egy jól előkészített piaci kísérlet volt felénk, a Nyugat felé, mint egy valódi kulturális forradalom bevezetője. Én ettől függetlenül is bízom benne, hogy előbb-utóbb a selymen és a Ming-kori vázákon kívül Kína más, szellemi kincsei is a nagyérdemű elé kerülnek, és nem csak egy szűk elit fogja ismerni azokat.