Hát, nem mindegy?

Hát, nem mindegy?

2018. 02. 09., p - 10:20
0 hozzászólás

Cigány vagyok. Konkrétan kiver a víz, minden faji alapú, kulturális, vagy akármilyen megkülönböztetéstől: elmondom miért. Az 1944. február 14-ei Grábler-tavi tömeges kivégzések után csak a nagymamám és anyukám maradt életben. Megírtam ebben a novellában hogy volt.
 

2018 február 14-én, szerdán, délután 4 órakor a pétfürdői Kolping iskolások részvételével lesz a várpalota melletti Grábler tó partján lévő emlékhelyen megemlékezés, ebből az alkalomból közöljük Láng Judit írását, amit meghallgathattok Rudolf Péter előadásában is a DRÓTon. A szervezők mindenkit szeretettel várnak.

Hát, nem mindegy?

A kép eltávolítva.

Anyám, anyai ágán minden nő híres volt valamiről. A dédnagyanyám kalapot hordott és fütyülve járt, a nagyanyámat nem fogta a golyó, anyám meg nagyon tudott keresni. Markecolásért ült, mikor megszült a börtönben. Mesélte, szép gyerek voltam. A nagydarab smasszernő a pólyában hordozott egész nap a hóna alatt, és amikor eljött a szoptatás ideje, odaállt az asszonyok elé, kitartott a feje fölé és elordította magát: na kurvák, így kell gyereket csinálni! Kiadtak a börtönből apámnak, az meg beadott az intézetbe a négy bátyámmal együtt. Nem láttam őket hat éves koromig, akkor is csak azon a nyáron.

Apám tizennégy évesen szöktette meg anyámat, aki hat fiút és egy lányt szült neki. Az első gyerekük megfagyott pár hetesen, nem tudták fűteni a házat: szegénység volt. Tizenhat évesen meglett a Csaba, aztán két évenként jöttünk: Sanyi, Jancsi, Béla, én, hét évvel később Zoli.

Anyám mesélte, a dédire azt mondták: boszorkány. Hogy kilencven évesen táncolt és tüzet ugrott. Hogy fog az átka. Hogy róla nevezett el. Fiatalon Várpalota mellett élt egy cigány kolóniában és híre ment, hogy éjszakánként férfiruhát, kalapot húz, úgy megy lopni. Hazafelé a temetőn keresztül zsebre dugott kézzel fütyörészve jött, na, oda nem mentek utána. Sok férje volt, eltartotta őket is, meg a lányait is. Úgy tudom, hét volt neki.

A dédi lányaiból csak a nagyi maradt életben.

A németek rátörtek a Várpalota melletti cigánytelepre, a dédi férjét fejbe lőtték a házban mindenki szeme láttára.

A többieket nem bántották, de tudták nincs ennek még vége. Felkerekedtek és elindultak amerre azt gondolták nincs háború.

Az egyik német katonatiszt beleszeretett anyám unokatestvérébe. A cigányok, csúszva-mászva esküdöztek a szentekre, hogy nem kurvul meg előttük a lány, csak legyen kedves a nácival.

A dédiék menekültek. Megszálltak valahol, ahonnan este elment lopni, hogy legyen mit enniük, de a németek elfogták az ott maradt lányait és visszavitték a telepre a többiekhez.

Másnap megásatták a cigányokkal a sírjukat és mindenkit belelőttek.

A német katonatisztet is. A levetett kabátokat és cipőket a Várpalotaiak a környékbeli fákra akasztgatták, így jelölték meg, kik nyugszanak a közös sírban.

A nagyi a golyózáporban felkapta a három éves anyámat és uccu, szaladtak a közeli akácos erdőbe. Ők ketten menekültek meg a kolóniából, meg a dédi. Így terjed el nagyanyámról, hogy nem fogja a golyó, szerencsét hoz. Később, aki indult pénzt keresni előbb elment hozzá, hogy megérinthesse. A nagyi és a dédi így lett jómódú.

Nagyi mondta anyámnak: 

az én fejemhez tartott már német katona géppisztolyt, meg orosz is. A következményt tekintve, nem mindegy?

Nagyanyám hat lányt és egy fiút szült. Anyám volt a legidősebb, aztán Lili, Mari, Klári, Guszti, Ilonka, és Ági, akitől a történeteket tudom. A nagyi is váltogatta a férjeit, a Guszti mástól van, de aztán visszavette az elsőt és úgy lett még két lány.

Klári fiatalon megszökött tőlük. Mesélték, hogy egy magyar család felkarolta. Kollégista lett, aztán orvos, az ottani szomszédoktól tudják. Soha többet nem látták, anyám mondta: fájt nekik, hogy otthagyta őket, később meg hogy neki volt esze, jól tette, annak ellenére, hogy zsigerből utálták a magyarokat. Alapelv: a gázsók nem vesznek bennünket semmibe, csak kihasználnak, ezért kell őket lehúzni.

Az intézeti bölcsődében hároméves koromig nem beszéltem de, amikor azt mondták a fejem felett, ha nem szólalok meg, nem mehetek oviba, elkezdtem folyamatosan mondani a magamét, így hát mehettem. Az ovi az utca másik oldalán volt, átsétáltunk, átadás, átvétel, én addig ácsorogtam a folyosón. Kis padok, mintás izével eltakart kis farekeszek a tornacuccoknak, friss festés, ételszag. Jön egy kék köpenyes kormos arcú ember. Hát, te mit csinálsz itt? Várom, hogy óvodás legyek. Hát, csak vigyázz, legyél jó kislány, különben elvisz az ördög. Nekem attól fogva a fűtő lett az ördög. Ezt leszámítva jó volt az ovi, szerettem.

’68 nyarán patronálni kezdett egy szocialista brigád a Nagymező utcai postáról. Minden hétvégén más család. Szombaton eljött valaki az oviba, elvitt a postára, mikor vége lett a műszaknak kérdezték egymást, ki visz haza, a Zsófinál voltam a legtöbbször, aztán már csak nála.

Zsófi nem régen ment férjhez, akkoriban húsz éves volt, engem nem látogattak, és nagyon szeretett volna gyereket. Már két éve próbálkoztak a Dobos Gabival, de nem jött össze. Örökbe fogadnának, mondta. A gyámhatóság megkereste a szüleimet, hogy lemondanak-e rólam. Nem mondtak le, így csak patronálhattak. Minden hétvégén náluk voltam, hét közben is sokszor.

A pesterzsébeti ház: veranda, konyha, két egymásba nyíló szoba és kész. Zsófi apja a külső szobában, ő meg a férjével a belsőben. A kert gyönyörű, tele virággal. Vándorköszörűsök és házalók rendszeresen meglopták Zsófi idős apját és másokat is, ezért a szomszédban lakó cigányokat mindenki utálta a környéken. Nem ők tették, nem számított: a cigány az cigány, mondta Zsófi.

Zsófi szülei apai ágon tanítók és református papok, meg püspökök visszavezethetően a középkorig. Erre büszke is volt, mindenhol az ősök képei lógtak a falakon. Édesanyja postáskisasszony.

Zsófi ikertestvére Juli, orosz-német tanár az egyetemen, később phd, nyelvész, akkor az apjuk nővérénél lakott Zsuzsi néninél Zuglóban, mert ápolni kell és kicsi is a pesterzsébeti lakás. Zsigerből utálták a cigányokat, ezért engem is. A véremben van, mondták. Minden gyerekkori csíny, ennek a genetikai bizonyítéka volt számukra. Zsófi egy véleményen volt velük. Spártai szigorral moderálta a jellemem, azt mondta azért, mert jóembert akar faragni belőlem.

A gyámhatóság váratlanul kiadott a szüleimnek az első osztály után, nyári szünetre. Akkor Vizafogón laktak a cigánytelepen. Lovakat tartottak, azzal kereskedtek. Egyedül voltam lánygyerek a családban, segítenem kellett volna az anyámnak, mosni, főzni, pénzt keresni. Az apám kurvázott, nem volt otthon, de ha igen, hullára verte anyámat, és minket is. Engem lemagyarozott, vert, szégyellte magát miattam. Anyám nem védett meg, szerinte sem tartoztam közéjük. Azt mondta: légy olyan, mint mi. Visszaszöktem akkor az intézetbe. Azóta gazdag cigányok lettek, számítanak valakinek, azt mondják róluk, én számukra továbbra sem.

Juli mára nyelvész professzor, nincs gyereke, egyedül él, igazi vénlány. Egész életében támogatta Zsófit, akinek a második házasságából két gyermeke született, Brigi és Csabi. A lány német tanár, a fiú postás. Brigi Amerikában él, férje van, gyereke nincs, azt hiszem nem is lesz. Csabi is nős, már van két kislánya. Brigi felügyeli a taníttatásukat. Juli kijelentette nem sokkal Zsófi halála előtt, mikor találkoztunk nála a kórházban: egy cigány nem tartozhat közénk, nem lehet családtag. Sosem fogadtak el.

Anyám 2007-ben halt meg, Zsófi az idén, júniusban. Büszkék voltak a származásukra, az őseikre mindketten. Anya cigány, Zsófi magyar. Az egyiknek katolikus, a másiknak egy jobbikos református pap mondta a szentbeszédet.

Nézem a sírjaikat, nincs bennem sem harag, sem gyűlölet, csak a nagyi mantrázik a fejemben szüntelen: a következményt tekintve, nem mindegy? Hát, nem mindegy?

ROMA IRODALOM a DRÓTon

 

A költő, akit elhallgattattak majd elhallgatott? :: Bari Károly

Bari Károly esetében is a válság az a fogantató helyzet, az élmény, amelyben egytől egyig meghatározó szerepe volt a költő életében beállt traumatikus sorsfordulatoknak, a közösség szószólójaként való megnyilatkozás költői szerepével való végső leszámolásnak, és a hosszas elhallgatás miatti alkotói válságnak, amelynek okairól a költő az előbbiekben idézett interjúban már szót ejtett.

Hamarosan megjelenik a neves költőről, Bari Károlyról egy fontosnak ígérkező monográfia. A DRÓTon most részletet olvashattok Blénesi Éva könyvéből.

„...s tetszik minden, ami szemérmetlen.” - Jónás Tamás három verse

„Költő Urak, a verseny véget ért. / Fáradt vagyok, aludni lenne kedvem. / Hálás vagyok a szép szeméremért, / s tetszik minden, ami szemérmetlen.” - Jónás Tamás versei a DRÓTon.

 

Reménytelenséget kiabálok! - Jónás Tamás

„A cigányság nem fontos úgy érzem, a mai többségi társadalmunknak. Pedig lehetne az.” - Jónás Tamás költő, író, nyers és szókimondó őszinteséggel beszélt cigányságról, életről és irodalomról, reményről és reménytelenségről, kivándorlásról és a nagy magyar valóságról. Csak önismeretre és önvizsgálatra is képes és hajlandó olvasóinknak ajánljuk interjúnkat a DRÓTon. Költőnk a Magyar Kultúra Napján a Magyarországi Roma Parlamentben olvas fel.

Magyarország az én hazám is

 

Los Angelesben is magyarul álmodtam. Magyar költő vagyok, aki történetesen cigány. A cigányságom pedig adottság, nem érdem, nem szégyen, így akarta a jóisten, és nem cserélném el másra." - a költő és divattervező Galyas Éva Klárával készült beszélgetésünket és a költőnő verseit olvashatjátok a DRÓTon.

 

Téged vágyni volna jó...- Galyas Éva Klára versei

Kitakart kedves. / Barna mell. Csecsemősírás. / Zokog. Kő. Élni-halni. Volna. / Jó. Öreg az idő. Barázdált a táj. - Galyas Éva Klára költő és divattervező verseit itt olvashatjátok a DRÓTon.

Karácsony a Nyolcadik kerületben

+ VIDEÓ

Karácsonykor a nyolcadik kerületi Kesztyűgyár Közösségi Házban jártunk, ahol Csámpai Rozi festőművész és tanítványai állítottak ki, léptek fel és ünnepeltek.