HayKováts: Rémes történet „happy enddel”

HayKováts: Rémes történet „happy enddel”

2020. 12. 18., p - 11:28
0 hozzászólás
Surányban a dombháton, fenyőfák mögött bújt meg Sanyi bácsi és Ami néni víkendháza. Szemközti szomszédjaink voltak az Ibolya utcában. A kedves, idős házaspárból sugárzott a szeretet egymás iránt és mások felé is.
h
A pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtár pályázatának novellái a DRÓTon

HayKováts

Rémes történet „happy enddel”

 

 

„Írjon novemberben egy novellát!”

Ezzel a szlogennel indítottunk el idén egy felhívást a pócsmegyeri Karinthy Ferenc Könyvtárban. A szürke, járvánnyal terhelt novemberben az alkotás örömére akartuk felhívni az emberek figyelmét. Lehetséges gondolatindítónak Szálinger Balázs Fatüzelésű című versét választottuk, de sem a témát, sem a terjedelmet nem kötöttük meg. Számos novellát kaptunk, a legfiatalabb szerző tizenegy éves, a legidősebb túl a hetvenen. A beérkező írásokat Szálinger Balázs véleményezte. Ezúton is köszönjük neki, hogy részt vett ebben a lelkes projektben. A megjelenéshez tizenhárman járultak hozzá. Köszönjük a Drót szerkesztőségének a publikációs lehetőséget.

Schandl Eszter

Surányban a dombháton, fenyőfák mögött bújt meg Sanyi bácsi és Ami néni víkendháza. Szemközti szomszédjaink voltak az Ibolya utcában. A kedves, idős házaspárból sugárzott a szeretet egymás iránt és mások felé is.

Mint hithű katolikusok, nem hagytak ki egyetlen vasárnapi misét sem. Amália még énekelt is a templomi kórusban. Ennek ellenére, kis szobájuk falaira nem csak szentképeket akasztottak a feszület mellé. A bejárattal szemközti falon komancs indián főnök tollkoronája köszöntötte a belépőt. Alatta vízszintesen helyeztek el egy díszes békepipát. Két oldalán félelmetes, festett varázsló álarcok lógtak. Az oldalfalakon besárgult régi fotók, rézkarcok és bekeretezett újságkivágások vadnyugati hősöket mutattak be. A kis képek között vicces, festett tojásfejek nézelődtek szögekre akasztva. Ami néni készítette őket tyúktojásból. Azzal kezdte, hogy két kis lukat ütött a tojásra, és kifújta a belsejét rántottának. A kiszárított tojáshéjra bohócot, ördögöt, groteszk arcokat festett. Némelyik tojásfej kopasz maradt, másokra kalapot, sapkát, vagy hajat ragasztott. Volt kendős, vasorrú boszorkány, és az aranyhajú királylány sem hiányozhatott a tojásfejek sorából.

Egy szó, mint száz, a kis hétvégi házban rengeteg érdekes látnivaló volt a korombéli gyerekek számára, és ennek híre ment a környékünkön.

Az idős házaspárnak nem volt utódja. Sanyi bácsi fiatal mérnökként került a frontra. Egy gránátrobbanás életveszélyesen megsebesítette a Don kanyarban. A repesz kiszakított egy darabot a homlokcsontjából. Kész csoda, hogy túlélte. Platina lemezzel foltozták be a koponyáját, és rokkanttá nyilvánították. Ami néni húzta fel a cipőjét, mert tartózkodnia kellett a hajolgatástól. Ezért mondtak le a gyermekvállalásról, de nagyon szerették, ha gyerekek vették körül őket.

Megadták azt a türelmet, kedvességet, amit a szülők sokszor nem tudnak saját gyereküknek biztosítani. Nem egyszer fordult elő, hogy öt-hat kisfiú és kislány gyűlt össze körülöttük. Együtt rajzolgattunk, festettünk vízfestékkel, eleséget tettünk a madáretetőbe, és lestük a mókusokat.  

 

A hatvanas évek elején az Ibolya utcában nem volt televízió. Hogy is lehetett volna, amikor még az elektromos áramot sem kötötték be.

Jó időben a délelőttöt a strandon töltöttük, délután fociztunk a közért előtti placcon. Esti program nem volt a korosztályom részére. Petróleumlámpánál nem szerettem olvasni. Még a detektoros rádiónkat hallgathattam volna, de legtöbbször csak recsegett.

Ezért örömmel vettem részt Ami néni péntek esti gyerek zsúrján, aminek fénypontja a mesemondás volt. Vastag párnákon helyezkedtünk el a fal mellett. Szemünk Amáliára szegeződött, aki olyan átéléssel tudta előadni történeteit, hogy közben úgy éreztük, mintha részesei lennénk a kalandnak. May Károly, Cooper és Verne Gyula regényhősei elevenedtek meg meséiben. Sztyeppéken lovagolhattunk, vad sziklás vízmosásokban kerestünk aranyrögöket, vagy éppen a tenger alatt hajóztunk a Nautiluson.

A kis hétvégi házat kitágította képzeletünk. A történetek végén mindig a jó győzedel-meskedett.

1960 augusztusának első péntekén, hat kis vendég jött össze Ami néni szobájában. Nem emlékszem mindenkire név szerint, de azt az estét a mai napig nem felejtem.

Átlagéletkorunk tíz év körül lehetett, és csak egy kislány csatlakozott az öt fiúhoz. Molnár Krisztinának hívták, pesti lány volt, a nagynénjénél töltötte a nyarat Surányban. Az ő nevét megjegyeztem.

Gyakran találkoztunk a strandon, együtt építettünk csöpögtetős várat a Duna homokos partján. A pénteki zsúrokat sosem hagyta ki. Szemeit lesütve üldögélt a sarokba húzódva. Szendinek neveztük el egymás között, és Kriszti nem tiltakozott ellene.

Szemérmes, zárkózott lányka volt, ritkán szólalt meg. Hosszú szőke haját lófarokba kötve hordta. Többnek nézett ki tizenegy évesnél, és feltűnően csinosnak számított a hasonló korú lányok között. A nálam idősebb srácok nyál csorgatva fantáziáltak róla. Nem mondom, nekem is tetszett, de még csak nyolc éves voltam.

Vendéglátónk teasüteménnyel kínált, és hideg menta teával. Sanyi bácsi nem érezte jól magát, elvonult a hálószobába. Mi leültünk a párnákra, és csendben vártuk a mesét.

− Heten vagyunk, mint a gonoszok – szólalt meg Amália mosolyogva. Apró termetű asszony volt, hosszú ősz haját, kontyba csavarva viselte. Kis támlás gyerek széket húzott maga alá, az volt a „mesélő szék”.

– Ebben a nagy melegben jól fog esni a hideg skandináv mondavilágból kölcsönzött történet. Tudjátok, Európa északi részét hívják Skandináviának.

− Ott is élnek indiánok? – kérdezte egyikünk.

− Az Északi sark közelében eszkimók élnek, akik rokonai az észak-amerikai indiánoknak – felelte. Lehunyta szemeit, és átszellemülve belekezdett a mesemondásba.

A mese egy svéd hercegkisasszonyról szólt, akit Szerénának hívtak. Szinte szóról-szóra megmaradt az emlékezetemben a félelmetes történet:

Egy tavaszi napon, Szeréna gombát gyűjteni ment, a kastélyuk melletti sűrű erdőbe. Talált is szép számmal fenyőtinórut, amit édesapja nagyon kedvelt. Annyira belefeledkezett a gombaszedésbe, hogy rásötétedett. Véletlenül egy mérges gombát is beletett kosarába. Ez bizony, egy sátántinóru volt, aminek leszedése balszerencsét jelent.

Az erdőt belepte a teljes sötétség. Hirtelen félelem járta át Szeréna szívét.

Körülnézett, és bizonytalan volt, merre induljon hazafelé. Aggodalma erősödött, amikor ráébredt, visszaérkezett egy ismerős fához, aminek tövében egy hatalmas, félig lerágott gombát látott.

Az erdő esti csöndjében egyedül a telihold segítette a tájékozódásban. A fák között foltokban szűrődött át a fénye. Egyszer csak hangot hallott a háta megett. Az avar reccsenésére lett figyelmes.

Megfordult, és nem hitt a szemének. Kétméteres óriás csörtetett felé. Szemei zöldes fénnyel világították meg szörnyűséges ábrázatát. Vicsorgó szája hatalmas volt. Kivillantotta fogazatát, hosszú nyelvét lógatva hangosan lihegett. Disznó módra hizlalt hasa jobbra-balra billegett.

Szeréna öltöztetőnője mesélt már az erdei szörnyről, aki szűzlányokat tépett szét. A hercegkisasszony azt hitte, csak a cselédek találták ki a mesét, hogy egymást riogassák.

A rémület lebénította. Szinte az arcában érezte a szörny bűzös leheletét. Utolsó méter választotta el a felé nyúló karmos kéztől, amikor visszanyerte lélekjelenlétét, és futásnak eredt.

Hosszú ruhája volt lábai akadálya. Eldobta kosarát, és két kézzel felrántotta szoknyáját. Így már jóval gyorsabban tudott szaladni, mint a nagydarab, pocakos rémség. Nem érdekelte, hazafelé, vagy ellenkező irányban halad-e, csak minél távolabb kerüljön a félelmetes alaktól. Úgy vélte, sikerült legalább húszméternyi előnyre szert tennie üldözőjéhez képest, amikor jellegzetes hangokra lett figyelmes. A hercegi hintó csengettyűit hallotta meg. A lovak nyakán a csengők édesapja hintajának közeledtét jelezték, és a köves úton négy ló patkócsattogása verte fel az éjszaka csendjét. Szerénában feltámadt a remény, ereje megsokszorozódott.

Mindent beleadva futott. Nem törődött drága ruhájával, ami több helyen elszakadt, ahogy az ágakba beleakadt. Szíve a torkában dobogott, fuldokolva szedte a levegőt, és rohant tovább. Az út kődobásnyira volt előtte, ahogy az üldözője is mögötte. Már csak a vadrózsa bokrok választották el a megmeneküléstől.

A holdfény segítette. Bevilágította a csalitost előtte. Két nagy rózsabokor közé vette az irányt. Csakhogy, amikor elérte a bokrokat, valami történt, hiába rebegett imát.

A szörny előrántott egy háromágú botot a semmiből, és nagyot suhintott a lány felé.

Erre a két szomszédos rózsabokor megmozdult, mint amikor ágait erős szél borzolja. Hirtelen, a tüskés indák a szépséges hercegkisasszony útját állták. Szeréna hiába kapálózott. Az indák növekedtek, és rátekeredtek. A tüskék belekapaszkodtak ruhájába, körülfonták testét. Moccanni sem tudott, hang nem jött ki a torkán. Fejét sem tudta hátrafordítani, az indák a nyakát is fogva tartották.

A szörny mögötte zihált. A lány érezte az elviselhetetlen dögszagot.

A hercegi hintó hangja távolodott, Szeréna minden reménye szertefoszlott. Csukott szemekkel imádságba menekült.

Az óriásnak hat karmos ujja volt mindkét mancsán. Beletúrt a lány hosszú szőke hajába, majd óvatosan kiszabadította a fejét a szúrós kötelékből, és rávicsorgott ocsmány pofájával. Hosszú nyelvével körbenyalta Szeréna arcát, száját, majd lefelé haladt az álla alatt.

Szerénában újra feltámadt a remény. Undorodott a bűzös nyáltól, mégis kezdte azt hinni, a szörny ennyivel megelégszik. Furcsa érzés kerítette hatalmába. Miközben a rémség a nyakát csókolgatta, Szeréna a nyáltól kábulatba esett. Így nem érzett fájdalmat, amikor a szörnyeteg az ütőerébe mélyesztette fogait, hogy kiszívja vérét az utolsó cseppig.

Amália elhallgatott. Kinyitotta szemeit, és figyelte, hogyan reagálunk.

Úgy éreztem, hiába volt meleg nyári este, a kis szobában megfagyott a levegő. Mi gyerekek, elhűlve hallgattunk. A tizenkét éves Olivér volt köztünk a legidősebb, ő szólalt meg először.

− Ami néni, ugye aztán jött a segítség?

− Csak észrevették Szerénát a herceg hintajából – jelentette ki egy másik fiú reménykedve.

− Akkor már tudtak adni vérátömlesztést? – kérdeztem én.

Záporoztak az aggódó kérdések.

Ami néni felemelte mutatóujját, erre elhallgattunk. Kiegyenesedett a mesélő-széken, és belekezdett a folytatásba.

− Ott tartottam, hogy a szörnyeteg a hercegkisasszony nyakába mélyesztette fogait, hogy kiszívja vérét az utolsó cseppig. De a rémség csak szerette volna kiszívni a hercegkisasszony vérét. – Amália ennél a résznél kis szünetet tartott, amitől még fokozódott a feszültség bennünk.

− Abban a pillanatban, amikor a szörny beleharapott a lány nyakába, egy szurokba mártott lángoló nyílvessző fúródott a bal fülébe, és az acélhegy a jobb szemén jött ki. Közben szétégette diónyi agyvelejét. Ki lehetett a titokzatos íjász, aki az utolsó másodpercben megmentette Szerena életét? – tette fel a kérdést Ami néni, és rögtön meg is válaszolta:

− Ő nem volt más, mint a hercegkisasszony számkivetett testvérbátyja, Olle. Édesanyjuk négy gyermeket nevelt fel. Három fiút, és egy kislányt, Szerénát. Mindegyik gyermek között egy év korkülönbség volt. A legidősebb fivért Carlnak nevezték el a svéd király után, az öccsét Wilmernek, az apja után, és a harmadik fiú Olle, anyai nagyapja nevét örökölte. Mire a három fiú felnőtté vált, megtanulták a lovaglást, a kardforgatást, és az íjász mesterséget. Ebben Olle volt a legjobb. Mozgó célpontra húsz lépésről talált nyilával halál pontosan. Pontosabban, a pontos célzás képessége meg volt benne, de halál osztására nem volt képes. A hercegi vadászatokon még egy nyulat sem ölt meg íjával, nemhogy egy szépséges őzet – amikor Amália ehhez a részhez ért, ránk nézett. Felmérte a csodálkozást szemünkben, és folytatta a történetet.

− A svéd király maga elé szólította a nemes ifjakat, hogy támogassák hódító terveit. De Olle megtagadta a katonai szolgálatot. Erre a király száműzte az ifjút. Száműzetése addig tartott volna, amíg vitéz bátyjai haza nem térnek a háborúból. Csakhogy a véres küzdelemben elsőnek Wilmer, majd két hónappal később Carl bátyja is életét vesztette. Így Olle kitaszítottsága életfogytiglanra változott. A herceg hiába kérlelte a királyt, hogy visszakaphassa egyetlen megmaradt fiát. A svéd király hajthatatlan maradt. A hercegi családnak elég lett volna a gyász két fiuk elvesztése miatt, ezt fokozta a szomorúság, ha az idős Wilmer herceg elhalálozik, a hercegi ház férfi utód nélkül marad. Szeréna túl fiatal és tapasztalatlan, hogy vezesse a hercegséget. A családnak fogalma sem volt, hogy Olle fiuk merre kóborol.

De Olle szívét vonzotta a család közelsége. Bevetette magát a kastélyt ölelő sötét erdőbe. Nappal aludt rejtekhelyén, és csak az éj leszálltakor lopakodott körbe. Meg-megállt, és felnézett a kis hercegi várra, ahol felcseperedett. Szíve egy-egy ismerős ablak fényében melegedett. Gombát és növények termését ette, és friss források vizét itta. Csakhogy télen kénytelen volt vadakat ölni, hogy megéljen. Sérült őzeknek, szarvasoknak adta meg nyilával a kegyelemdöfést, megrövidítve így a szenvedést – mesélte Ami néni, és megint kis szünetet tartott, mielőtt a lényegre tért.

− Olle egy éve látta meg először az erdei rémet. A szörnynek is lételeme volt az éjjeli élet. A fiú megtapasztalta, ahogy fény éri a szörnyeteg testét, nyomban elveszíti varázserejét. A rém, egy eltévedt lánykát tartott karmai közt fogva, amikor Olle megpillantotta. Ez a látvány a szelíd fiút is harcra sarkallotta. Nyílvesszejével a rémség szívét célozta.

Az acélhegy pontosan célba talált, a szörny mellkasát fúrta át. De mégsem okozott halált, a nyílhegy a szív helyén egy kődarabot talált. Annyit elért vele, hogy a rémség ijedten futásnak eredt. Olle a lánykát már nem menthette meg, a szörny szorításától kilehelte lelkét.

Most ott állt szeretett húga mellett. Az erdei rém hanyatt dőlve, Szeréna teste gúzsba kötve. Félve reménykedett, hogy időben érkezett. Előhúzta éles vadásztőrét, és elkezdte vagdosni húga kötelékét. De ahogy az élet elszállt az ocsmány testből, megszűnt a varázserő. A vadrózsa bokrok szúrós ágai, indái, mind letekeredtek szeretett testvéréről. Sérülései percnyi idő alatt begyógyultak. A szörny foga nyomát a lány hófehér nyakán keresve sem találta.

Szeréna aléltan esett össze, de bátyja erős karjai átölelték. Olle ölbe kapta kishúgát, és kivitte az út mellé a fűre. Közben a rémség felől villant valami. Olle hátrafordult, és döbbenten látta, a szörny ép szemében újra parázslani kezdett a zöldes fény.

Eszébe jutott bölcs tanítója, aki bizton állította: „Egy sárkány, vagy szörny, csak akkor pusztul végleg el, ha levágott fejét a vitéz messzire gurította el! Különben feléled, mert több élete is van az ilyen lénynek…”

Olle mindig jó tanuló volt. Tisztelte idős mesterét, és követte tanácsát. Tőrével levágta a szörnyeteg ocsmány fejét. Átrugdalta az út túloldalára, a sziklás szakadékba. A szörny feje belezuhant a mélybe, az éles sziklákon darabokra törve, a szilánkok beszorultak a repedésekbe. Olle a szakadék széléről köveket dobott le, valóságos kőlavinát indított el, hogy végleg eltemesse.

Amikor Amália ehhez a részhez ért, ujjongva tapsolni kezdtünk. De a mesének még nem volt vége.

− Mire Olle végzett, Szeréna is feléledt. Rettenetesen érezte magát, a rémség nyálának bűze csavarta az orrát. Lassan annyi ereje gyűlt, hogy a nyirkos füvön felült. Nem hitt a szemének, amikor meglátta idősebb hasonmását testvérének. Mert az eltelt öt év alatt, Olle igazi férfivá érett. Lehet, a rémség mákonyos nyála, vagy megmentője látványa bűvölte el a leány szívét. Nem tudott szabadulni az érzéstől, annyira egyértelmű volt: szívében szerelem lángja gyúlt.

Olle a lányra nézett, és örömtáncra perdült. Szeretett kishúga megmenekült! Ez volt az első gondolata. Aztán egy érzés mélyen a szívébe nyilallt.

Közben közeledett a reggel, az ég alja derengeni kezdett. A hercegi kastélyban, azon az éjjelen, nem hunytak ki a gyertyafények. Szerénát várta mindenki, aggodalommal teli. Az idős herceg szíve gyengélkedett. Órája utolsókat ütötte. Elsa, a felesége számolta a perceket.

Olle, kishúga vállát átkarolva, hazáig kísérte. Testvéri csókkal érintette arcát, aztán nehéz szívvel elvált tőle. Miután a kapuőr a lányt bekísérte, ő visszafordult a sűrű erdőbe.

A kastély lakói örömujjongással fogadták Szerénát. A jó hír szélsebesen terjedt, a ház úrnőjét a szobalány lepte meg. Szaladt is Elsa hercegné a lánya elé. Szeréna a kapuőr kíséretében érkezett, aki nem volt rest, és megsúgta úrnőjének, nem mást látott bőrből fércelt vadász öltözékben, mint az ifjú herceget, Ollét. Elsa hercegné boldogsága megduplázódott. Okos asszony lévén, gondolatai szélnél sebesebben kergetőztek.

A nagy örömöt csak Wilmer herceg haldoklása árnyékolta be. Elsa és Szeréna az ágyához mentek, de Wilmer szíve oly gyenge volt, hogy nem változott a helyzet. Annyit még megértett, Olle is él. És egyet tehet azért, hogy a király ítélőszéke le ne sújtson legkisebb fiára, mert megszegte a király parancsát, ha nem vesz róla tudomást. Megtagadja saját fiát, és hercegi rangját, birtokát, arra az ismeretlen jótevőre hagyja, aki a lányát a vérszomjas szörny karmaiból kiragadta.

Abban a korban a jog elfogadta, ha egy apa, a gyermeke megmentőjére hagyja mindenét. És fényképes igazolvány sem volt, amivel azonosíthatták a személyt. Elég volt egy írás, és rajta a hercegi pecsét, és az alattvalók nem firtatták új uruk kilétét.

Így is történt.

Olle új nevet kapott. A sebtében megírt kutyabőrön feltüntetett neve Nils lett, Jemt föld hercegségének örököse. A Nils név mellett, a hercegi rangot is viselhette.

Ezek után a szerető apa nyugodtan szenderült végtelen álomba, és megkezdte utazását az ismeretlen felé.

Már csak egy gond nehezítette Elsa asszony fejét. Hol találja meg bujdosó gyermekét? Az erdő nagy volt és sötét, évekig senki sem látta a vadászt, akinek maga készítette őzbőr ruhája beleolvadt a tájba. Szeréna döntött anyja helyett. Melegen felöltözött, és útra kelt. Hagyta, hogy szíve vezesse. Addig nem találta Ollét, míg le nem szállt az este.

De, ahogy az erdőre ráborult a sötét, neszezést hallott, egy őz közeledtét. Az megállt előtte, lehajtotta fejét, mintha köszönne. Szeréna úgy érezte, üzenetet hozott. Ha beszélni tudna, azt mondaná: „Hercegkisasszony! Induljon el ezen az úton!”

És az őz, Olléhoz vezette.

Megölelték egymást. Nehéz volt megállni, testvéri ölelésnél ne menjenek tovább. Szeréna beszámolt mindenről kedves bátyjának, és elővette apjuk örökhagyó levelét, a pecséttel ellátott kutyabőrt, és bátyja elé tette a holdfényre. Olle közben Szerénát figyelte. Úgy nézett rá, mint más a kedvesére. A jó hír ürügyet adott a fiatal hercegnek, hogy szeretett húgát, szerelmes érintéssel ölelje át. Szeréna nem tiltakozott ellene. Egy percre elfelejtette, testvére a fiú, tiltott gyümölcs a csók, szerelemük sohasem teljesülhet be…

Visszasétáltak a hercegi kastélyba, ahol mindenki nagy ovációval fogadta a hercegkisasszony titokzatos megmentőjét. Voltak, akik felismerték, de ők a család bizalmát élvezték, és megfogadták Elsa hercegnének, nem jár el a szájuk. Nem fecsegnek semmit a király embereinek, akármit ígérnek.

Miután kellő tisztességgel eltemették Wilmer herceget, a dolgok újra a megszokott mederbe terelődtek. Teltek múltak a hetek, Nils herceg és Szeréna, egyre közelebb kerültek.

Látta ezt Elsa hercegné is. Okos asszony lévén, gondolatai szélnél sebesebben kergetőztek...

Hamar eldöntötte, beszél a lányával, aki valójában nem is édes gyermeke. Egy unokahúgától fogadta örökbe. Wilmer herceg, a három fiú után egy lány gyermekre vágyott, asszonyának nem volt szíve megtagadni ezt a kívánságot. De azt is tudta, ő már belehalna egy negyedik gyermek kihordásába. Ezért fogadta titokban örökbe Szerénát. Előtte, hogy senki rá ne jöjjön, párnával növelte hasát. Ezt a terhet hordta hónapokon át. Csak rajta múlott, hogy a sírba viszi, vagy felfedi a titkát. Látva látta fiát szenvedni attól, hogy szíve szerelemre gyúlt Szeréna iránt, és csak az esze parancsolt „megálljt”. Elsa azt is észrevette, Szeréna is szerelmes lett megmentőjébe, de Ollét a testvérének hitte. Az anya úgy döntött, a nyílt beszéd ideje eljött. Így derült fény Szeréna származására, és már nem volt a frigynek semmi akadálya.

Lett is hamar lakodalom, nagy evés és dínom-dánom. A királyi udvarig hallatszott a hangja. De a király a házasságra áldását adta, és megerősítette a végrendeletet, aminek alapján, az életmentő Nils lett Jemt föld hercege.

Így aztán, az ifjú pár örömét lelte a nászéjszakán. Lett is eredménye kilenc hónapra rá. Megszületett gyermekük, mit gyermekük, gyermekeik! Egy egészséges ikerpár. Az egyik fiú, a másik leány…

− Remélem, most már megnyugodtatok – szólalt meg Amália, miután kinyitotta szemeit, és végignézett a gyermek hallgatóságon. – Azt már magatoktól is kitalálhattátok, hogy „a fiatal hercegi párnak még sok gyermeke született, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak…”