Hexameterek vonatra

Hexameterek vonatra

2020. 06. 09., k - 11:00
0 hozzászólás
„Bent fedeles poharakból híg kávét kortyolnak, / s lájkolják a katasztrófák véres videóit.”
Hexameterek vonatra...
Sinkó Adrienn versei

I.

Beszállás

 

Hatvanhármas ülés lesz, ablak mellett. Hajtom a

karfát, s rákönyökölve a zöld kárpitnak dőlök.

Felmérem szemközt az utastársak szándékát:

két fülüket dugaszolva kütyüt simogatnak. Csend lesz.

Jó lesz lenni csak úgy órákat, végre – magammal!

 

Tompán puffan az ajtó. Indul alattunk két sín,

diszkréten kizötyögnek az álmok a kába fejekből.

Nézem a hajnali égbolt fényhasadékát; tátott

szájnak látszik, mintha nevetne a felhőkből ránk:

„kis csökevények, még hiszik, ők tartják a világot,

s lám, itt azt is mások rendelik el, hova ülnek”!

 

Tágul az éghasadék: most zsák nyílása, mi elnyelt

minket, s próbálunk innen kitalálni – hiába.

Már nem is emlékszünk, hogy van kinn és vég nélkül.

Esszük, amit zsúfolt zsák-térben ránk hajigálnak.

 

II.

Útközben

Villanydrótok sorvezetőként függnek a légben,

új nap tervei futnak rajtuk. Traktornyomtól

csíkos a föld. Őzek szöknek tova repce-aranyban.

Piszkos fal tűnik fel a fák közt: régi majorság

épületében a földművesség parkol: várja, hogy

egyszer helyrepofozzák. Ló legel egy kecskével.

 

Bent az utastársam négyszáz lóval versengő

járművekről osztja fotóit a kis négyzetben.

 

Elhagyatott bakterház-udvarokon már nyílik a

vadmeggy. Kis gyalogúton, a töltés mellett szürcsöl a

szajkó tegnapi tócsa vizéből, majd felröppen.

 

Bent fedeles poharakból híg kávét kortyolnak,

s lájkolják a katasztrófák véres videóit.

 

Kert alján fürdőkád, s tél nyavalyáját őrző

ágymatrac búcsúzik a háztól, lomtalanítás

napján. Hintavas integet árva kötéllel nékik.

Terjed a zöld, túlnő gumiabroncs-halmon: rendet

hirdet. Templomtornyon trónol a május, szétnéz.

 

Szűkül a látótér, most egy városba robogtunk.

Sárga toronydaru nyúlik az égbe, a téglarakások

fallá válnak. Szürke betonról színes firkák

harsognak jelszót, fájdalmat, s értékrendet.

 

III.

Végállomás

Mellettem képernyőn firkálgatnak az ifjak:

építik szép, térnek látszó, síki világuk.

Vásárolni utaznak háromszáz kilométert;

ott néztek ki menő cuccot, s egyedit – mindhárman…

Légkondis kocsiban hűlt ujjakkal kalauznak

tartják ájfonjuk jegyeikkel, mit megfogni se

és meggyűrni se tudnak már. Mert nincsen teste.

 

Én dacosan babrálok a jeggyel. Jó simasága.

Illata is (bár megszaglászni titokban szoktam).

Átsuhanunk egy csermely hídján, jelzi a visszhang,

nád nő át a romos korláton. Csitkenye-tüskén

nejlon szélzsák – északi szél fú. Gondolatom már

régi vadászles foghíjas létráján lépked…

Távolról hallom csak a hangot: „…kérem, hölgyem,

ezzel a jeggyel már nem utazhat, téves a dátum.

Tessék nézni: kilencszáznyolcvan az évszám, több, mint

harminc éve lejárt már.” Zúg a fülem, szám szárad.

Pénztárcám kutatom, s motyogom, hogy lesz itt másik.

Bár rögtön felsejlik agyamban az őrült helyzet:

elvesztem valahol, születésem előtti időben,

azzal az ártatlan vággyal, hogy mennyire jó lesz

megtapogatni, szagolni a létet (nemcsak nézni),

ízt érezni, mozogni a térben s képzeletemben,

hinni sosem látott távot…

                                                 De leszállítottak.

  Hexameterek tavaszra

 

Párát sóhajtott a hegyünk ma az égre: a május

gőze a város tornyainál gomolyog s tovaillan.

Mintha a házak nagytakarításban támadt pora

lenne, amit lesöpörtünk polcokról és életeinkről.

Színes tollseprűk rázzák ki az ablakokon, s vele

téli szorongásunk a sötéttől és a haláltól.

Így nyitnak teret újra a fénynek, vágynak, nyárnak,

vállakról le-lesikló, csak keveset takaró, lágy

női ruháknak, játszótéri kacajnak, fészket

építő madarak röptének. Megtisztított

ablakainkon tisztán látunk – s látszunk újra.

Büszkén néz ránk Kőszeg vén hegye, bontja a szirmát,

rózsás színt variál a fehérrel, zölddel; szítja a

kedvünk: kezdjünk hinni, remélni, szeretni – hisz’ élünk!

 

 

Kép

SINKÓ ADRIENN 1980-ban született. Egy vasi faluban, Sorkifaludon nőtt fel. 2003-ban végezte az ELTE Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Karán, azóta pszichopedagógusként dolgozik a szombathelyi Markusovszky Kórház Gyermek-és Ifjúságpszichiátriai Gondozójában. Kőszegen él családjával, két gyermek édesanyja.
2014 óta publikálja írásait irodalmi-kulturális folyóiratokban (KisLant, Ezredvég, Előretolt Helyőrség) és antológiákban (pl. Itt-hon - versek Vas megyéből, Szülőföld Kiadó; Mondani-valók – Bárka folyóirat és Békéscsabai Jókai Színház). 2016-ban a XIX. Aquincumi Költőversenyen arannyal ékesített babérkoszorúval díjazták, ugyanebben az évben jelent meg Arcok és keresztek címmel vers- és novellagyűjteménye, magánkiadásban.