Hogyan lett Jókaiból Joyce?

Hogyan lett Jókaiból Joyce?

2020. 12. 12., szo - 09:04
0 hozzászólás
A jobb sorsra érdemes kortárs írók is boldogan győzködnek: kukába a klasszikusokkal!
jj
Magyary Ágnes írása

I.

Don Juan Manuel (1282-1348) illusztris családból származott. Nagyapja III. (Szent) Ferdinánd Kasztília királya. Nagybátyja pedig X. (Bölcs) Alfonz. Amint az az előnevekből is látszik, művészetkedvelő és irodalmat művelő családról van szó. Don Juan Manuel maga XI. Alfonz mellett udvaroncoskodott, miközben szabadidejében írt − többek között a spanyol középkor első novelláit, az El conde Lucanor címet viselő elbeszélésfüzért. Mondanom sem kell, környezetében nem hemzsegtek a tollforgatók és az olvasni tudók, hiszen ebben az időszakban mindenkit jobban izgatott a hadakozás. Vagy a mórok vagy egymás ellen viseltek háborút. Ez nagyjából azt jelentette, hogy a kutyát sem érdekelte derék Don Juan Manuelünk irományai, lévén mindannyian analfabéták, de legalább nem nyafogtak, hogy nekik olvasniuk kell.  

II.

Szeptemberben nemcsak a költöző madarak vonulnak el, hanem megérkeznek az irgalmatlanul rémisztő kötelező olvasmányok. Nehéz megmondani, hogy ebből a szókapcsolatból melyik a vérlázítóbb: a kötelező vagy az olvasmány. Az egyik a kényszert feltételezi, amit kikérünk magunknak, a másik pedig az olvasást, ami hallatlan. Mivel ma már valamennyien írástudók vagyunk, nem lehet olyan egyszerűen megúszni a dolgokat, mint a sötét és véres középkorban, így nem marad más hátra: meg kell indokolni, miért is nem akaródzik a betűk böngészése. Szerencsére ebben nemcsak a diákok vannak segítségünkre, akik minden korban leginkább azzal öregbítik hírnevüket, hogy fűti őket a tanulási vágy, mindent megtesznek az ismereteik bővítéséért és semmi sem tarthatja vissza őket a könyvek habzsolásától, hanem a jobb sorsra érdemes kortárs írók is boldogan győzködnek: kukába a klasszikusokkal! 

III.

A Királyok Második Könyvében olvashatjuk Jósiás király (Kr.e. 640-609) történetét. Egy nap valami poros padláson egy régi szúrágta láda mélyén tekercseket találtak. Értetlenkedve forgatták ezeket az „izéket” az atyafiak, majd előrángattak egy matuzsálemkorú vénembert, hogy ugyan olvassa már el nekik és értelmezze is: mi a fene van rájuk írva. Az öregember, aki már a hamut is mamunak mondta, féllábbal a sírban, fogatlanul és minden lélegzetvétellel közelebb kerülve a halálhoz arra a következtetésre jutott, hogy ez valami piszok régi dolog lehet, majd felrémlett neki, hogy a nagyapjának a nagyapja még el tudta olvasni ezt. Ezen mindannyian nagyon csodálkoztak. El sem tudták képzelni, hogy

az meg mire jó. Mármint az olvasás. Hova vezetne, ha mindenki olvasna? Mi hasznuk lenne belőle?

Miközben ezen tépelődtek, elő tudtak szedni valami félnótást, aki akadozva ugyan, de felolvasta nekik a nagyapjuk nagyapjának az idejében még jól ismert bölcsességeket és rájöttek: a tekercsek azt a tudást őrizték meg, amely az ő generációjuk számára már elenyészett.

IV.

Mert, hogy Jókai túl hosszú mondatokat ír. Régies a nyelvezete. Húszkilométeresek a leírásai. Érthetetlen miről zagyvál. Különben is kit érdekelnek már ezek a történetek?! Jókai Mór a XIX. század második felében írt tele hosszú oldalakat, de a sanyarú sorsú és hálátlan magyar diákok, ahelyett, hogy repesnének a boldogságtól, hogy nem kell középkori szövegekkel piszmogni, vagy XVI. századi, még Jókainál is vaskosabb regényekkel sanyargatni magukat (A Don Quijote 1605-ben jelent meg), inkább siránkoznak. Boldogult egyetemista koromban, lelkesen és gyatra nyelvtudással mentem el Louvain-la-Neuve-ben a francia középkori költészet szemináriumra, ahol a szövegeket meglátva, nem tudtam eldönteni, azok milyen nyelven íródtak, hogy nem franciául az biztos, legalábbis nem azon a francúsnyelven, amit én törtem-zúztam. Többet be se tettem a lábam oda – ezt hívják önkritikának. En un lugar de la Mancha, de cuyo nombre no quiero acordarme…

V.

Az unalmas és érdektelen a másik vád, ami a kötelező olvasmányokat éri. A sokat szidott Kádár-korban

a két legolvasottabb szerző Jókai és Rejtő

voltak. Jókaival kapcsolatban – mint ahogy azt már láttuk − a legfőbb kifogások: a régies nyelv, a túl bonyolult mondatok, rengeteg leírás. Ezek közül Rejtő Jenő műveiben egyikkel sem találkozhatunk. Sőt, még szórakoztatóak is a regényei! Rögtön adódik is a kérdés: falják-e Rejtő regényeit az öntudatos irodalomkritikus ifjak. A válasz: nem. Az egyetemi Rejtő-szemináriumon az derül ki, a diákok életükbe nem vettek a kezükbe egyet sem a XX. századi író művei közül, és a legderűlátóbb elvárás az, ha talán egy regényt hajlandóak elolvasni a szemeszter végére. Márpedig Rejtő szórakoztató, nem túl bonyolult és a nyelvezete sem áll tőlünk túl távol.

VI.

Magyar szakos koromban, az ELTE világirodalom szemináriumán mindenkinek ki kellett választani egy huszadik századi regényt, majd abból tartani kiselőadást a tudáséhes ifjúság számára, miközben professzorunk zordan a szemöldökét ráncolta. Erre az órára még az ateisták is úgy mentek be, hogy előtte órákon keresztül Szűz Mária szobra előtt imádkoztak a szomszédos Plébániatemplomban: nehogy James Joyce Ulysses című a Sátánt is megfutamító műve jusson nekik. Mert hogy azt senki sem olvasta közülünk és eltökéltek voltunk, hogy ezen a helyzeten nem is óhajtunk változtatni. Még Borges is azt állítja: elég az utolsó száz oldalt elolvasni. Mi úgy véltük: még arra sincs semmi szükség. A bonyolult és hosszadalmas Jókai mondatokra visszautalva ez a bizonyos utolsó száz oldal, gyakorlatilag két mondat. A lényeg: paranormális jelenség tanúi lehettünk a szemináriumon, mivel egyik társunk önként és dalolva választotta ki magának Joyce regényét. Félelemmel telve csodálkoztunk rá, pont mint Mózes az égő csipkebokorra: fogalmunk sem volt, milyen csuda dologgal állunk szemben. Semmilyennel. A titok az volt: az illető vakmerő jelentkezőnek esze ágában sem volt Joyce regényét elolvasni, sőt korábban sem tette, de – szerinte – a nem olvasás nem lehet akadálya a műről való hosszas értekezésnek.

VII.

Az Ulysses olvashatatlan.

Mivel nincs története (Jókainál van), minden egyes sorban legalább három különféle kulturális utalás található (Móric bácsi ilyen tekintetben is nagyon visszafogott) és akkor még nem beszéltünk a nyelvi kavalkádról. Joyce játszik – van, aki szerint csak simán blöfföl (practical joke) – és így kitalál olyan angol szavakat, amelyek nem léteznek, illetve rengeteg idegen nyelvi betét bukkan fel a regény szövegében minden átmenet nélkül. Ezt Joyce a következő regényében – Finnegan’s Wake-ben – továbbfejleszti: a szöveg nyelvileg megfejthetetlen. Erre egyesek szerint az a magyarázat: a regény nem más, mint az ír kocsmákban hallható dumák élethű nyelvi mása, mások szerint azonban dublini szleng. Én úgy vélem:

ez az írek bosszúja az angolokon az erőszakos nyelvváltás miatt.

VIII.

Jókai Mór 1904. május 5-én halt meg. Jobban mondva ekkor adta vissza a lelkét teremtőjének. Azonban ez sem teljesen igaz, mivel ez a kósza lélek június 16-ig bolyongott Európában és kereste a megfelelő alkalmat, illetve az üdvös megoldást. Végül Dublinban lelte meg a számára legjobbat, amikor meglátta azt az ábrándos tekintetű, pápaszemes, hórihorgas fiatalembert a Liffey partján, egy cselédlánynak tűnő fiatalnővel sétálgatni. Egy percig sem habozott, hanem összeszedve minden bátorságát,

Jókai lelke egyszerűen beleugrott James Joyce-ba.

Mint részeg manó a fényesre pucolt csizmába. Mint bohém dzsentri a nagybőgőbe. Mint Hübele Balázs a délibábokba. Mint magyar író a létbizonytalanságba. És akkor az ifjú James Joyce megrázta magát, megkérte Nórát – a cselédlánynak tűnő fiatal nőt, aki tényleg egy úriháznál szolgált – legyen az övé, ott a szürke és reménytelenül lehangoló dublini külvárosban a Liffey partján egy dúsabb bokor mögött, majd szökjenek Zürichbe.

IX.

Jókai lelke úgy gondolta, leszámol régi énjével és pokolba a történetekkel, kinek kellenek azok! Ő nem fegyverrel fog harcolni az angol elnyomók ellen, hanem a nyelvvel. Jobban mondva nyelvekkel. Főleg olyanokkal, amelyeket ő talál ki. Ember legyen a talpán, aki megleli a velejét az ő mondatainak. Valamint azt is alaposan fontolóra vette, hogy ha már úgyis borsot tör a jövő kisiskolásai és középiskolásai orra alá, miért nem tolhatna ki az egyetemistákkal is. Ezért Móricunk ámokfutásba kezdett James Joyce elméjében. Szinte kirúgta a ház ajtaját – akarom mondani kirágta a koponya oldalát. A derék ír fiatalembernek fogalma sem volt mi zajlik körülötte, és arról sem volt a leghalványabb sejtelme sem, hogy egy híres magyar regényíró garázdálkodik benne. Ő csak szerette volna jól érezni magát, márpedig az élet erre egyáltalán nem alkalmas, mert nincs nagyobb ünneprontó, lehangoló, anyaszomorító, mint maga a nagybetűs. Így aztán James Joyce ivott. Mi mást tehetett volna?! Jókai pedig megírta az Ulyssest. Mi mást tehetett volna?! 

X.

Szajbély Mihály felveti egy tanulmányában, mi lenne, ha Jókaival átirattatnák kortárs irodalmi műveket (konkrétan Darvasi Virágzabálók című regényéről van szó).  Mennyire jó ötlet! Igenis Jókai írja át a kortárs műveket külön az iskolák számára. Megrendelést is lehetne adni: egy mondatba legfeljebb tíz szó névelőkkel együtt, mert korunkban az egyszerű dolgokat szeretjük; sunyi irodalmi utalások nem lehetnek a szövegben, mert senki sem szeret a szövegekkel bíbelődni; rövid legyen, mert senki sincs ideje órákat, napokat, heteket, éveket, évszázadokat, évezredeket az irodalomra áldozni. Jókai természetesen elfogadná a feltételeket, mert nemhiába ő nevelte ki a magyar olvasóközönséget, azt is jól tudja: az írónak rugalmasnak kell lennie, hiszen

a könyv nem csak művészet, hanem üzlet is.

XI.

Jókai az Ulyssest is átírhatná. Miért is ne. Hiszen Jókai zseni volt, zseni és zseni lesz.     

XII.

Szörényi László a magyar olvasók analfabetizmusáról beszél.

Ne felejtsük: analfabéták Don Juan Manuel kortársai voltak a szeles és testvérháborús spanyol középkorban, illetve Jósiás király és udvara a borongós hangulatú ókorban, ahol évezredes közönnyel irtották az ellenséges népek egymást. Mi már sokkal finomabbak vagyunk. Eszünk ágában sincs senkit kiirtani, és pont ezért találtuk ki a funkcionális analfabéta fogalmát, hogy ezzel is tompítsuk az ilyesfajta sarkos véleményeket, mint: írástudatlan, népirtás és polgárháború. Rubem Fonseca A regény halott című esszéjében egyenesen azt állítja:

nincsenek is olvasók.

Egy felmérésre hivatkozik, amely szerint az egyetemisták 36%-a soha nem olvasott irodalmi műveket.

XIII.

Miért lenne Ördögtől való azt feltételezni, hogy a klasszikus művek olvasásának képességét is el lehet sajátítani, ugyanúgy ahogy meg lehet tanulni angolul? A matematikaórákon sem a kétismeretlenes egyenletekkel kezdjük. Vagy pedig marad ez: mindenki csak ír, de senki sem olvas. Más szavakkal:

legfeljebb az olvas, aki ír.

És így vissza is jutottunk a derék Don Juan Manuelhez, aki egy vastagfalú kasztíliai várban rótta a sorokat, tudván: legfeljebb ő maga lenne képes kiböngészni a papirosra vetett mondatokat. Az olvasás pedig az esemesekre szűkül, mivel azok rövidek, szórakoztatóak és mai nyelven íródtak. Jókai azonban készen áll arra, hogy ezeket is átírja!