Hogyan üsd a gyereked?

Hogyan üsd a gyereked?

2016. 05. 04., sze - 06:18
0 hozzászólás

Milyen hatással van a fejlődő gyermek idegrendszerére az elfenekelés, a pofozás, a verés? Milyen más lehetőségek vannak a szülő kezében? Gyermeknevelési könyveket bemutató sorozatunk ötödik részében bepillanthatunk az idegpályák nevelésébe, avagy abba, hogy verés helyett hogyan mehetünk jól a gyerek agyára... a Szelíd Szülő Szalon ötödik része a DRÓTon.

Könyv

Hogyan üsd a gyereked? Leginkább sehogy. Ez derül ki Daniel Siegel és Tina Payne Bryson, az amerikai orvos-pszichológus szerzőpáros könyvéből, melynek címe: Drámamentes fegyelmezés - A káosz lecsillapítása és a fejlődő gyermeki elme integrált szemléletű gondozása.” Már a fülszövegben benne van, hogy 

a dráma, itt amolyan otthoni cirkusz, zajos családi jelenet, amikor kiabálás, esetleg dobálózás, ajtócsapkodás is előfordul. 

Ennek mellőzését, megelőzését ígérik a szerzők, és felidézik, hogy a fegyelmezés szó a legrégebbi jelentése alapján azt jelenti, hogy „tanítani” és legkevésbé sem azonos a büntetéssel.

A fegyelmezés, vagyis tanítás lényege, hogy olyan készségek elsajátításában segítsük a gyermekeket, amelyekkel hosszú távon képesek lesznek az önkontrollra, és rugalmasan tudják kezelni a kihívást vagy frusztrációt jelentő helyzeteket. Ezt a megközelítést a szerzők integrált fegyelmezési szemléletnek nevezik.

Az első fejezetben kifejtett fegyelmezés-elméleti részben érvelnek az elfenekelés és a kizárás (elküldés) büntető módszerek ellen és javasolják a „miért-mit-hogyan kérdések” átgondolását, vagyis, hogy miért viselkedik vajon így a gyerek?, mit szeretnék most megtanítani neki?, hogyan tudom ezt legjobban megtanítani neki most? A fegyelmezési filozófiánk átgondolására is bátorítanak egy nyolctételes kérdéssor alapján.

Érvek az elfenekelés, a pofozás – és más fizikai fegyelmezési módok – ellen: 

  • Az elfenekelés a figyelmi fókuszt a tanító jellegről a düh, félelem és igazságtalanság érzései felé tolja
  • A paradoxon, hogy ugyanaz a szülő a védelem és a fájdalom forrása nagyon összezavarhatja a gyermeket
  • A fájdalom – a kortizol hormon által –  mérgezi az agyat, és hosszú távon károsítja az agy fejlődését
  • A konfliktusmegoldás nem-követendő módját állítja modellül a gyermeknek: fizikai fájdalom okozását
  • Következményei az elutasítottság élménye és a fokozott törekvés a problematikus viselkedés eltitkolására 
  • A fájdalom, félelem és düh a primitív-reaktív „harcolj vagy menekülj” agyterületet szólítja meg, elveszítve a gondolkodó agyterületek fejlesztésének a lehetőségét

„Arra ösztönözzük a szülőket, hogy kerüljenek minden olyan fegyelmezési megközelítést, amely agresszív, fájdalmat okoz, vagy félelmet, rettegést kelt. Mindenekelőtt nemkívánatos eredményre vezet.” (Daniel Siegel és Tina Payne Bryson)  

A szerzők orvosi érdeklődésének megfelelően a fegyelmezés máshol is olvasható – amúgy üdvözlendő – érzékenyebb, figyelmesebb megközelítésén túl a gyereknevelési módszerek, fegyelmezési eszközök agyra, agyfejlődésre gyakorolt hatásával érvelnek, miszerint 

a megfelelő, szeretetteljes tanítás/fegyelmezés olyan jó, hasznos, új idegpálya kapcsolatokat épít ki az agyban, amelyet a gyerek hosszútávon és más helyzeteben is használni tud.

Az agyról szóló második fejezetből kiderül, hogy a racionálisabb, döntésekért, önkontrollért, empátiáért felelős felsőbb agyterület a húszas életéveinkig fejlődik, gyermekkorban kifejezetten éretlen. A gyerekek főleg az alsóbb, primitívebb, érzelem-vezérelt – „harcolj vagy menekülj” – agyterületeiket használják. A szerzők – kísérletekre és kutatási eredményekre hivatkozva – azt állítják, hogy 

egy feldúlt lelkiállapotú gyerekkel nyugodtan, kedvesen, szeretetteljesen és világos határokat kijelölve beszélünk, akkor ezzel az „okosabb” felsőbb agyterületekre hatunk miáltal az egyfelől fejlődik, 

másfelől idegi kapcsolat alakul ki a két agyterület közt, ami az önkontroll alapja lesz a későbbiekben. Ekképpen ez a drámamentes, integrált fegyelmezési módszer egyúttal az elmét is fejleszti.

A materiálisabb, racionálisabb szemléletű szülőknek, például az apáknak, ez valós és nyomós érv lehet, hogy elgondolkozzanak saját nevelési beállítottságukon, és annak a gyerekekre való hatásán.

„Nagyon fontos megtanítani a gyermekeknek, hogyan tartsanak szünetet és szánjanak egy kis időt az elmélkedésre annak érdekében, hogy fejleszthessék azon végrehajtó-funkcióikat, melyek csökkentik az impulzív viselkedést és kiaknázzák a koncentrált figyelem erejét.” (Daniel Siegel és Tina Payne Bryson)  

A szerzők 

a fegyelmezés két lépését ajánlják: kapcsolódás és átformálás. 

E két fogalmat bontják ki a könyv központi részében, (a 3. fejezettől a 6. fejezetig), elméleti és gyakorlati oldalról is megközelítve.

A „kapcsolódás” azt jelenti, hogy világosan kinyilvánítjuk a köztünk lévő mély kapcsolatot azzal, hogy figyelünk rá, meghallgatjuk, közöljük, hogy az ő oldalán állunk, ha nem tetszik a viselkedése, akkor is. Ennek eszközei a megnyugtatás, megerősítés (ráhangolódás az érzéseire), figyelmes hallgatás, és a hallottak visszatükrözése.

Az „átformálás” azt jelenti, hogy miután a gyermekhez kapcsolódva, együttérzésünkről és szeretetünkről biztosítottuk, felmérjük, hogy a gyermek készen áll, hogy figyeljen és tanuljon, és mi magunk is nyugodtak és összeszedettek vagyunk. Ezután a megbízható, következetes és szükséges mértékben rugalmas életfilozófiánk szerint tisztázzuk újra és újra, hogy mit várunk el és mire számíthatnak.

Viselkedésformálást segítő stratégiák: 

  • beszéljünk kevesebbet
  • fogadjuk el az érzelmeket
  • mondjuk ki, ne prédikáljunk
  • vonjuk be a gyereket a fegyelmezésbe
  • alakítsuk a nemet feltételes igenné
  • helyezzük a hangsúlyt a pozitívra
  • kreatívan közelítsünk a helyzethez 
  • tanítsunk elmetudatossági technikákat

Mindezeket igen részletesen és számtalan példával megvilágítva fejtik ki a szerzők. Szerintük

a fegyelmezés voltaképp készségfejlesztés,

és ha a fenti módon járunk el, akkor a gyermek mind a saját mind a mások érzelmi állapotaira reflektív lesz. 

„Könnyen megfeledkezünk arról, hogy a gyermekeink csupán gyermekek és gyakran olyan viselkedést várunk el tőlük, amely meghaladja a fejlődési szakaszukból adódó teljesítőképességüket. Egy négyévestől például nem várhatjuk el azt, hogy jól kezelje az érzelmeit, amikor mérges, amiért az anyukája még mindig a számítógép előtt ül és ugyanígy nem várhatjuk el egy kilencévestől, hogy ne boruljon ki időnként a házi feladat miatt.” (Daniel Siegel és Tina Payne Bryson)

Személyes véleményem szerint Daniel Siegel és Tina Payne Bryson könyve kifejezetten túlírt, tele didaktikus önismétléssel, bonyolultnak ható jelenségekkel. A fogalmazás döcögős, maníros; én a tréfásnak szánt részeken sem tudtam mosolyogni. Mindazonáltal – szerencsére – nem vagyunk egyformák, és van olyan kollégám, aki kifejezetten kedvei és ajánlani szokta a szerzőpáros könyvét. 

A 300 oldalas mű praktikus része az a két függelék, amelyben vázlatosan, majd tömören összefoglalva újra elismétlik amit a korábbi 270 oldalon már leírtak. A szemléltető, képregényszerű rajzok „e-helyett-ezt” szerkezete nagyon hasonló a Faber-Mazlish könyvek illusztrációihoz, illetve Merrilee Liddiard egyéb grafikái nagyon szellemesek és emelik a könyv értékét.

Szemléletében ez egy jó könyv, hisz amellett érvel, hogy

a fegyelmezésnek a gyermeket segíteni kell és nem rossz érzéseket, dühöt okozni.

A szerzők fontosabbnak tartják a hosszú távú hatást, a hirtelen megoldásoknál és a gyermek érzéseire és az erre való mélyebb, alaposabb figyelemre fókuszál. Más szerzők (pélául Thomas Gordon, Haim Ginott, Faber-Mazlish, Gary Chapman) hasonló gondolatokat írtak le más, talán egyszerűbb fogalomhasználattal és hangsúlyozással. 

Az agyra, a „fejlődő gyermeki elmére” való tudományosan alátámasztott és közérthetően megfogalmazott hivatkozás emeli ki a szerzőpáros könyvét a többi közül, amit köszönünk szépen.