Hoppál Tímea: Az én kisfecském - II.

Hoppál Tímea: Az én kisfecském - II.

2015. 08. 31., h - 15:06
0 hozzászólás

"Úgy három héttel ezelőtt kint játszottam az udvaron. Délután volt, de még nagyon meleg, mint a nyári délutánokon mindig. Olyan meleg volt, hogy a talpamat sütötte a beton." - a "Mi van a fecskékkel?" pályázatunkon gyerekek közül a második helyen a 12 éves Hoppál Tímea végzett. Olvassátok szívderítő írását, és ha tetszett: adjátok tovább.

A DRÓT

"Mi van a fecskékkel?" 

pályázatának 

gyermek kategóriájában

II. HELYEZETT

 

Hoppál Tímea

Az én kisfecském

 

Úgy három héttel ezelőtt kint játszottam az udvaron. Délután volt, de még nagyon meleg, mint a nyári délutánokon mindig. Olyan meleg volt, hogy a talpamat sütötte a beton.

Már nem is emlékszem, miért indultam el hátra, a tyúkudvar irányába, amikor észrevettem, hogy a járdán valami mocorog. Gyorsan odasiettem, hogy megnézzem, mi az. Egy kismadár volt. Nem tudtam, milyen madár lehet. A verebet kizártam, mert azt már láttam kicsiben is és nagyban is. Ez a kis tollas szinte fekete volt, a begye pedig világosabb szürkés, de legfeltűnőbb a farka volt, olyan villa alakú.

Gyorsan felkaptam, mert már a két cicám is ott leselkedett, hogy elkapja. Bevittem, és megmutattam anyának. 

– Anya, nézd csak, mit találtam!

– Jaj, hát ez egy kis fecskefióka! Hol találtad?

– Az előbb vettem észre a járdán. Alig tudtam megmenteni a macskáktól!

– Biztosan most tanult repülni, és kiesett a fészekből. 

Megbeszéltük, hogy nem hagyjuk a sorsára a kisfecskét, hanem megpróbáljuk inkább felnevelni. Kerestünk egy cipősdobozt, raktunk bele friss szénát, és lyukakat vágtunk az oldalába, hogy a fióka kapjon levegőt. 

– De mivel etessem? 

Ez lesz csak az igazán nagy probléma! Anya azt mondta, hogy a fecske bogárféléket eszik. A fióka mamája fogja el a rovarokat, és a csőréből eteti velük a kicsit. 

– Menjetek, fogjatok legyeket! – mondta anya.

Ez olyan mulatságosan hangzott, hogy a légyfogás előtt még nevettünk egy jót a testvéremmel. 

– Jól van, de mi lesz addig a kisfecskével, amíg mi legyekre vadászunk? Bundás úrnak és Minyáunak még mindig fáj rá a foga.

– Ne félj, vigyázok addig rá! De most már menj, mert Reni már elindult legyeket kapkodni! – mondta anya, és még ő is nevetett.

Szerencsére, amikor elindultam Renihez a feladat végrehajtására, a két cicám is jött velem. Igaz, hogy majdnem rossz vége lett a nagy hízelkedésnek. Egyszer, ahogy felugrottam, hogy a függönyön tanyázó legyet elkapjam, ráléptem véletlen Bundás úr lábára. Akkorát nyávogott, hogy ijedtemben majdnem elengedtem a legyet! Aztán elsántikált szegénykém. Én meg akartam fogni, hogy megnézzem, mi lett a lábával, de nem hagyta magát. Aztán később már kutya baja se volt, megnyugodhattam. 

A testvéremmel fogtunk hát legyeket és hangyákat, mert ezekből volt bőven, és még versenyeztünk is, hogy kinek lesz több zsákmánya. Ketten együtt vagy 20 legyet fogtunk, ezekkel etettük a pici fecskénket. Eleinte kicsit nehezen ment, mert olyan pici volt a fióka csőre, hogy nem tudtuk beletenni az ennivalót. Meg is volt ijedve szegény, és nem tudta, hogy mit akarunk vele. De aztán rájött, hogy mit akarunk, és néhány próbálkozás után szinte már magától evett-ivott a kicsi. Már a második nap látszott, hogy erősödik, és jó kedve van. Örömmel kapkodta a rovarokat a kezünkből egymás után, és közben a csőrét is belemártogatta a vizes tálkába. Az etetést naponta többször is megismételtük, olyan izgatottan és örömmel vártuk, mintha valami nagy ünnep lenne.

Rajtunk kívül azonban más valaki is nagyon várta az etetéseket. Bundás úr olyan izgatottan figyelte, hogy mikor vesszük ki a kis fiókát a dobozából, hogy biztos voltam benne, valami hátsó szándékkal áll lesben. Sőt, Minyáúnak is feltűnt a dolog, ő is folyton ott sündörgött a lábam alatt. Így már ketten fenték a fogukat a fecskémre. Mindig nagyon óvatosan vettem hát ki a dobozból, nehogy kiugorjon a kezemből, mert akkor biztos a macskakarmok között végzi. Ám egyszer így is majdnem baj történt! Bundás úr abban a pillanatban, amikor kivettem a dobozból a kisfecskét, ráugrott! Szerencsére biztosan fogtam a kismadarat, a macska nem tudta megkaparintani, de a büntetését megkapta! Akkora lendülettel ugrott ugyanis, hogy meglökte a dobozt, s az a fejére esett. Azt sem tudta szerintem, hogy hol van, mert kétségbe esetten igyekezett kiszabadulni, de nem tudott. Csak forgott ide-oda, és rettentő fenyegetően morgott, úgy hogy Minyáú ijedtében ugrott egy jókorát, és iszkolt, ahogy csak a lába bírta. Végül Bundás úr kiszabadítására megérkezett a testvérem, mert én annyira nevettem a pórul járt macskán, hogy ez nem jutott eszembe. De attól kezdve egyik cirmos sem ólálkodott a fecskeház körül!

Az ötödik nap reggelét is etetéssel kezdtük. Megevett a kisfecském vagy nyolc-tíz legyet, és látszott rajta, hogy nagyon elégedett és erős. Gondoltuk, meg kellene próbálni, hogy hátha tudna már repülni. Az járt a fejemben, hogy ez milyen jó lenne, de mégis elszomorodtam, mert akkor el kell válnom tőle. Úgy dél körül újra megetettük, és kivittük az udvarra. Anya tenyerében üldögélt és leskelődött, fel a magasba. Eközben én arra gondoltam, hogy most, innen el tudna repülni. Lehet, hogy ő is pont erre gondolt, miközben felfelé pislogott apró szemével. Mire ezt végiggondoltam, a kisfecske egyszer csak kiröppent anya tenyeréből, és .....elrepült, fel a magasba. Néhány pillanat elteltével még körözött egyet felettünk, mintha csak el akarna búcsúzni, aztán eltűnt a szemünk elől.

Nagyon örültem, hogy sikerült megmentenünk, mégis szomorúan néztem utána, mert nagyon megszerettem. De ugyanakkor meg is nyugodtam, mert tudtam, hogy most már biztos megtalálja az ő saját kis világát, testvéreit, szüleit, és ezentúl együtt fogdossák majd boldogan a rovarokat.

Hoppál Tímea 12 éves