Kafka képekben - 11. rész - A mi költőnk nem várta be az özönvizet

Kafka képekben - 11. rész - A mi költőnk nem várta be az özönvizet

2016. 11. 25., p - 14:35
0 hozzászólás

Az ígéret feltételessé vált, pontosabban felesleges lett. Az eredmény: Ezúttal újabb büntetés vár ránk, melyhez képest az eddig megélt apokalipszisek játéknak tűnnek. Csak az menekül, akinek a szíve igaz gondolatot táplál, például a költő.  

A gonoszságokba belefáradt a világ és a Teremtő, egyaránt...

A gonoszságokba belefáradt a világ és a Teremtő, egyaránt...

Kafka képekben 

Tizenegyedik rész

(Az első rész itt olvasható, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itthatodik itthetedik itt, nyolcadik itt, a kilencedik itt, a tizedik itt, a tizenegyedik itttizenkettedik itttizenharmadik itttizennegyedik itttizenötödiket itttizenhatodik itttizenhetediket itt, a tizennyolcadikat itt, a tizenkilencediket itta huszadikat itthuszonegyediket itta huszonkettediket itta huszonharmadikat itt.)

A mi költőnk nem várta be az özönvizet

A Márvány utcát messze magam mögött hagytam, vele az álmosító romlást, mely mint a  gaznövény, évről évre kihajt. Szabad grund a focizáshoz alig maradt. Már megszabadultam attól a komor iskolától, ahol tízéves koromban (l)incselkedni akartak velem az osztálytársaim,  de az oktató egyetlen szavára a vállukra emeltek és velük focizhattam. Végül az iskola melletti grundot felzabálta a rákfene és ormótlan irodaépület került a helyére. Vajon az álmainkból is eltűnt? Nem hallottad, hogy ismét özönvíz fenyeget? A grund után hamarosan eltűnik a sarki jég és mindenkit elér az áradás. Aki menekülni próbál, azt kivont karddal elzavarják a hegyvidék lakói. Újabb özönvíz? Noénak megígérték, hogy az özönvíz után nem büntetik a földet az emberért:  

„Nem átkozom meg többé a földet az emberért, mert az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva, és többé nem vesztem el mind az élő állatot, mint cselekedtem.” (Teremtés 8). 

A gonoszságokba belefáradt a világ és a Teremtő, egyaránt. Az ígéret feltételessé vált, pontosabban felesleges lett. Az eredmény: Ezúttal újabb büntetés vár ránk, melyhez képest az eddig megélt apokalipszisek játéknak tűnnek. Csak az menekül, akinek a szíve igaz gondolatot táplál, például a költő.  A mi költőnk nem várta be az özönvizet, túl önérzetes volt ahhoz, hogy kollektív büntetés által pusztuljon. Rövidre lekerekített életét titokzatos erő hajtotta előre az önpusztítás útján, szem előtt tartva, miszerint az esztétikum (a cselekedet) és az etikum (az időzítés) elválaszthatatlanok egymástól. Ez a szent egység az ő tiszta szívének gondolata volt, ezért még idejében, egy lépéssel a világot sújtó csapás előtt elhárult felőle az özönvíz. 

A bárány két első lába

A bárány két első lába annyira hosszú volt, hogy nadrágot húzott magára és az emberek között élt. A fejét kissé oldalra hajtotta és kalapot viselt, hogy eltakarja az oldalra fésült fekete haját.  A Kierling melletti erdő fái közt kihalt nyaralók álltak, a szabadban szellőző plüssbútorok és lapuló füst. A kőlapokkal burkolt épületek körül egy-egy oszlop díszelgett gót betűkkel. Az ideálmodott  szibériai hideg átjárta az üres szobákat. Már rég nem élt az a közönség, akit ide évről-évre beutaltak. A fenyőkről is kiderült, hogy nyírfák és nincs koronájuk. Árva lett a táj, mint a Lappföld, de nem tudtak egymásról. Itt a kő is keményre fagyott. 

Kierling szanatóriuma melletti fák

Uri Asaf: Kierling szanatóriuma melletti fák
Uri Asaf: Kierling szanatóriuma melletti fák

Egy hároméves kislánytól mindent el lehet venni. Én elvettem a varázspálcáját, helyette plüsspárducot adtam neki. A cserére azért volt szükség, mert a varázspálcából kifolyt az olaj a színes csillagokkal együtt. Az új télikabátom nem volt elég az olaj felitatásához. Eddig a balesetig  csak két oldalam volt, ezeken hánykolódtam a bűntudattól, s közben további oldalaim születtek, melyek vége ez a bizonytalan, hengerszerű állapot. Visszatértem a szülővárosomba, katonaruhába bújtam, de ismét elkapott a bűntudat, amit mások helyett éreztem. Az orrom mélyén tengerfenék és fulladás érzete, olyan mikor a sósvíz a légcsőbe jut. A bosszúállás hulláma elborít, alá kerülök, mint a bögrém alján a faltörmelék. Iszom a kávét és hiába öntöm ki a törmeléket, nem fogy ki a kávé alól. Ugyanígy vagyok az emlékezéssel apám szülőfalujára, B. Újfalura. Kérdem én, miféle átkozott falu ez, hogy nem vigyázott jobban a nagyszüleim életére!  

A szakadás nemzedéke

A szakadás nemzedéke a Bábel tornyát építette a messzi Mezopotámiában, és amely a mai napig nem készült el. A szakadás előtt az egész planétát egyetlen közös nyelv fogta át, feltehetően a héber. Aki ezen a nyelven beszélt, nem érezte az elmúlást. Az újabb nemzedékekben kialakult az elmúlás érzete, és vele jött a szorongás. A tetoválások K. testén értelmezhető rajzok, de most, hogy a lába került sorra, kusza, fekete satírozásokat láttam, szénrajzokkal telt meg a combja, a természetes fehérségből nem sok maradt. Simára borotvált hónaljából homokszemek peregtek az arcomba. A homokból mindenhova jut. Ez egyáltalán nem romantikus, hanem gyötrelmes. Miben érinti az embert, ha nem érez maga körül elmúlást? Ha az erdő szélén, vagy kisvárosban él, ahova nem jön hódító, se hittérítő, se hettita? 

Napi sétámon fentről, a Capsis szálloda felől indulok a tenger felé. A tenger felületén fények villognak a szüntelen vibrálás erejével. A fény semmiféle színt nem visel el maga körül. Az út mentén magas kőkerítés és a fölé nyúló ágakról kabócák zaja árad. A láthatatlan kórus mindenhová elkísér. Az éles zaj helyet változtat, eltűnik, újra keletkezik, leszáll és felszáll, a tenger fölé lendül, majd hirtelen visszafordul a hegyoldal felé. Lent, a falak között két szikár öreg ül, a férfi és a fehérkendős asszony évek óta naphosszat szótlanul egymás mellett. Illik  köszönteni  őket, de mindenre röviden válaszolnak: kalimera. A két öreg tekintete a vitorlás hajók után mered, de a hajós nép nevére már nem emlékeznek. Arról, amit valaha láttak és tudtak, semmit nem mondanak. Mindenhol megszűnik az igaz beszéd, marad a mediterrán pőreség, a fekete-fehér fény. A folyók és a tavak felszínén üres hegyikristályok ragyognak. A ragyogás a fekete hálón keresztül is átszűrődik, de még ennél is jobban gyengíti a nyugati front. 

Az átváltozás 

Utolsó vegyészi tevékenységem során a ritkaföldfémeket kellett egymástól elválasztanom. Laboratóriumi módszer szóba sem jöhetett ebben az omladozó irodaépületben, bár saját szobát is kaptam, valakivel megosztva. Jegyzeteimet a fehér ajtóra írtam, tábla és papír nem volt, könyv is alig. Szabad időmben megkerestem az idetelepített mocsári ciprusokat. Ki telepítette ezeket a fákat és milyen szándékkal? Dr. Schulhof Vilmos, a Hévízi gyógyfürdő alapítója hozatta őket Amerikából, hogy kijelölje a soron következő termálparadicsom helyét. A balatonkenesei liget titkos jel volt, melyet csak Schulhof értett. Ahol ezek a vörhenyes, vízigényes fák ilyen jól érzik magukat, ott bizonyosan kincs van a földben, sok-sok termálvíz. Annyira örültem a felfedezésemnek, hogy a talpamat megvágta a kagyló, az ajkamat kicsípte a lila szeder. 1944 nyarán  Dr. Schulhof Vilmost a saját hévízi paradicsomából szólították a pokolba. Sebek maradtak rajtam és utánam. 

A gyermek bőre finom volt, akár a báránybőr. A balatonfelvidéki mocsári ciprusok között találtunk rá, ott élt magában, vadon, mint egy Maugli. Örökbe akartuk fogadni. Az elvadult gyermek visított, nem hagyta magát, csak nézni volt szabad. A mindenre figyelmes Dr. Schulhof Vilmos rokonai, mélyen vallásos hitű emberek magukhoz vették, értőn magukhoz emelték. A báránybőrű kisfiút körülmetélték, majd feladták rá az imarojtos kis inget, miközben maguk egy percre sem hagyták abba az imádkozást. A talált gyermek nem jött többé elő a gyülekezetből. Azóta nem láttuk, de tudjuk, hogy levedlett finom bőrét megtalálhatta valaki, mert a szomszéd szűcs műhelyében finom, egyujjas kesztyűket varrtak, mely csak a gyermek korábbi bundájából készülhetett. A kesztyűk megőrizték a fiú korábbi szőkeségét, aki azóta megnőtt és az Áron nevet kapta, és a többi jámbortól megkülönbözhetetlen.