Kafka képekben - 13. rész - A festő portréja

Kafka képekben - 13. rész - A festő portréja

2016. 12. 07., sze - 09:46
0 hozzászólás

A padok között Buber, Benjamin és Scholem szünet nélkül beszélgetnek egymással és egy nemes arcélű negyedikkel. Követem a gondolataikat. Küldetésem célja az önvédelem népszerűsítése, az önvédelem alapszabályaira oktani, megvilágítva irodalmi példákkal. A jövőről szónokolok, közben folyik a harmadik gázai háború. - Uri Asaf Kafka képekben című sorozatának tizenharmadik része a DRÓTon.

Kafka képekben

Kafka képekben

Kafka képekben

Tizenharmadik rész

(Az első rész itt olvasható, a második itt, a harmadik itt, aanegyedik itt, az ötödik itthatodik itthetedik itt, nyolcadik itt, a kilencedik itt, a tizedik itt, a tizenegyedik itttizenkettedik itttizenharmadik itttizennegyedik itttizenötödiket itttizenhatodik itttizenhetediket itt, a tizennyolcadikat itt, a tizenkilencediket itta huszadikat itthuszonegyediket itta huszonkettediket itta huszonharmadikat itt.)

A festő portréja 

Fagyott profil, törékeny tojásfehérje hab. Ahogy a pasztell a vászonra kerül, szemet kap, hogy lásson. Így lát Francis Bacon, kinél a cukrászati technika fotográfiai bravúrral párosul. A módszer a következő: Lassan záródó optikai zár, miközben a tárgy elmozdul, a mozdulatok görbült vonalai egymásra sülnek. Ily módon nemcsak az arc, hanem a test egyéb részei is deformálhatók, mintha boncasztalon töltenénk ki a habot  a formából, vagy a mészárszéket járnánk körül. Mire való ez a bravúr? Mitől torzul az arc, a test? Attól, hogy a festő szeme nem képes megállapodni, amíg nem tekint bele a részpillanatokba. Pedig a valóság nem azonos a saját pillanat-metszeteivel, a képmás vonalainak kézzel  választott gyötrelmes görbületeivel. A festő kísérletei, a képmás pillanat-metszetei nem meríthetik ki az élő arc képességeit, az élő arc minden képzeletet felülmúló sokrétűségét. Ezért van ez a szintetikus és kínos elővigyázatosság, mely nem tűri a valós, természetes felületet. Az ember és az állat hibrid, akár a kentaur. A Bacon festmények igazsága a csonk, a kannibál keze munkája. Az igazság nem ismeri fel magát, mert nem reflexió, hanem valami más. Az igazság egy és oszthatatlan, és azt is jelenti, hogy nem elemezhető. Aki az igazságra rámutat, az maga a hazugság.  Eszerint a hazugság fényében látszik meg az igazság, vagy a hazugság tükrében. Az igazság embertelen, ugyanúgy mint a levegőtlen világűr. Ha azt mondom, hogy a nátrium lángja sárga, igazságot tárok eléd. Lásd, ugyanoda jutunk, ahol néhány hete elkezdtük: Az igazság a teremtés törvénye - az igazság a teremtő erőn keresztül érvényesül. Jud Süss halála is része a teremtésnek, mert az ember ölni tud és ölni képes. Különben nem lenne a hatodik parancsolat.

Cseppkő zárvány 

Rajtam sátorlap, negyven év szolgálat után ismét katona vagyok, a szerzett jogaim nélkül. Gyűrött tartalékos, végre ott, ahol Josef K. szeretett volna élni. Felismerhetetlen városban, melyet hó borít, és legalul hatalmas sziklaágyon nyugszik, egy országot betöltő lakótelep. A hó hirtelen jött, senki nem kívánta. Szokatlan csend uralkodik, a gyerekek nem vették észre a kint hivalkodó fehérséget, most alszanak a paplan alatt, apró lelkek cseppkőbe zárva. A domb szélén várom az Angel kenyérgyár kocsiját. A havas téli táj idegen és elutasító. A szüleim már nem élnek, de anyám fekete bogárszeme és apám jószagú arca a szemüveg mögött megtestesül az emlékezetemben, mindkettőjüket visszaidézem. Most, hogy nem élnek, sokat vagyunk együtt. Mindenki felidézheti a szüleit a saját palettáján: apám jobb lábán a kisujj ráfekszik a mellette lévő ujjra, és onnan nem lehet kiszabadítani. A kemény bőr cipők tették ezt, amelyekhez ragaszkodott. Anyám sarka sebekkel van tele, mégse takarja el, papucscipőben jár. Apám testén, ezenkívül minden tökéletes, beleértve a fogait. Kint neonos fény villan, aknatűz az emlékek sokaságából. Ha rám lőnek, azonnal a földre fekszem, de szerencsére erre soha nem került sor. Lassú láng közelít a házak  felé, újabb villanás, amelyet csobbanás hangja követ és megpillantom azt, amire egész életen át várakoztam. Ne kövess, ne gyere utánam, valami eltalálta az élet fonalát. A lábamban pusztító nyugtalanság, valóban rólam van szó? A szürke varjak lerázzák a havat a fenyőkről és kizöldül a táj, az idegpályákon zavarodott áramok futnak, a kezem megrándul és az asztali lámpára nézek. A kézifestésű lámpaernyőre és az örökre ott lévő fekete foltra. Minden utamon ez a tintajel követ, mint egy végtag, melyet senki se használ. Ma kint jártam, a napom így telt. Jó erőben vagyok, domború mellkassal, más nem látszik rajtam.

Minden korban ilyen a halottak füstje. A koromtól megszabadítottalak, a kéményfüst koromszemcséitől megváltottalak. Az arcodat én tisztítom, az álom a koromról szól. Látom, ahogy nagyapám keze és arca egyre feketedik. Legjobb ha elsimítom rajta a kormot. Feketével feketére írok, tussal a karjára, és ebből kibontakozik a végtelen erőszak és az örök vonzalom története. A kredencben lévő tányérok is feketék. Egyet kiemelek és tisztára törlöm. A szívembe zárom a fekete pehelyeket. Lefejtem a kormot az üvegharang faláról, mint régen, a vegykonyha asztalán, amikor a gyémánt távoli rokonát keltettem életre. Miért olyan kicsinyek az atomok? Hatvan, vagy akár hatszázezer atom együttese is láthatatlan. A szénatom nem hátrál. Hogyan mutatkozik, mitől kerül elém újra és újra? Ki látta utoljára nagyapám maradék haját? 

A faragott virág 

A faragott virágról nem tudom levenni a szemem. Kényelmesen elérhető az ágyból is. A faragott virág zsarnoki lény, minden távozásomat szigorú szemmel nézi. A nyelvén fehér pamacsok, bársony bevonat. A mellén keresztkötés, a ruhája közé piros virágot tűzött. A kötés alatt, keresztbe tett kezek. Így szállni is lehet. Ha előre dőlök felszámolom a gravitációt. Végre itt a tél, a viharos időjárás, Galileában esik és villámlik. Az igazi tél mindig a tenger felől jön. A faragott virágot vázába tettem, az illata megtölti a szobát. Házsorban lakunk, közös homlokzattal, a házak között nincs hézag. Az egyik ház olyan, mint a másik, a derekán befűződik, mint az osztódásra készen álló „x” betű, mely görcsöt kapott és kitépi magát a kísérői kezéből. Bárcsak ezt tette volna Josef K.

A szerepemet játszom, társam a faragott virág hozzám igazodik. Ő itt idegen, aki helytáll, mint az öreg ulmusz földön fekvő maradványa, a szürke fakéreg. A faragott virág fegyvere a kis revolver, mely egy női táskába is belefér – ezüst szerszám, mellyel veszély esetén megvédi magát. Inkább türelemjátékra hasonlít: a két fele különválik, bennük meglátszanak a sörétgolyók. Ha érzem, vagy hallom, hogy rabló áll a küszöbön, a revolver résen van. Éjjel-nappal gyakorlom az összerakást és a szétszedést a faragott virág helyett, aki már régóta béna. A filozófusok önkéntes táborában várjuk a fegyverszünetet. A tudósok próbálnak rászokni a majdani és végleges táboréletre. A padok között Buber, Benjamin és Scholem szünet nélkül beszélgetnek egymással és egy nemes arcélű negyedikkel. Követem a gondolataikat. Küldetésem célja az önvédelem népszerűsítése, az önvédelem alapszabályaira oktani, megvilágítva irodalmi példákkal. A jövőről szónokolok, közben folyik a harmadik gázai háború. Elmés barátaim még a szentháromságról tanakodnak, nem hajlandók a valóságot tudomásul venni. A szentháromság szerintük nem létezhet, mert a lélek léte bizonyíthatatlan, erősködik Benjamin. A metafizikai gondolatot kimeríti két szó: a hús és a vér, vagy a kenyér és a bor. A két párost soha nem kíséri a lélek fluiduma.