Kafka képekben - 19. rész - Az apokrifek legkiválóbb ismerője

Kafka képekben - 19. rész - Az apokrifek legkiválóbb ismerője

2017. 01. 21., szo - 14:19
0 hozzászólás

Tudom, ezeket a szavakat senki nem veszi komolyan. Hiába költök álmomban olyasmit, amitől szikrázik a kifényesített görög drachma, vagy a gyémánthoz hasonló törött üveg. Legjobb, ha hallgatok és magamba szívom az eső utáni konyhakert illatát. Ha látom a teremtés színeit, a kedvesem mozdulatait, vagy ha a szépségtől és a vágytól megnémulok, ott vár a jegyzetfüzet, a ceruza és vonalakat húzok, nagyon rövideket, melyek találomra irányt váltanak. Hiába, a rajz is csak apokrif, nem több annál. Mindent lekéstem, úgy látszik rosszkor éltem. 

Kumráni barlangok. Az írásos leletek között 2200 éves bibliai és apokrif szövegek keverednek

Kumráni barlangok. Az írásos leletek között 2200 éves bibliai és apokrif szövegek keverednek

Kafka képekben 

Tizenkilencedik rész

(Az első rész itt olvasható, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itthatodik itthetedik itt, nyolcadik itt, a kilencedik itt, a tizedik itt, a tizenegyedik itttizenkettedik itttizenharmadik itttizennegyedik itttizenötödiket itttizenhatodik itttizenhetediket itt, a tizennyolcadikat itt, a tizenkilencediket itta huszadikat itthuszonegyediket itta huszonkettediket itta huszonharmadikat itt.)

Az apokrifek legkiválóbb ismerője 

Egy francia szerző-páros Kafkát a minor irodalomhoz sorolja. Ezen nem kell fennakadni, mivel a megállapítás a divatos kafkalógiához sorolható és arra se érdemes, hogy pillantást vessünk rá. Hogyan jön ez a szerző-páros ehhez a megállapításhoz? Kafkának, aki az apokrifek legkiválóbb ismerője, semmi köze az efféle lélekkurkász szerzőkhöz. Én is szívesen forgatom az apokrifeket, köztük a Makkabeusok könyvét (I-II), mely a kánonon kívül maradt írások gyöngye. Emellett gyakran utazom a Bet-Horon völgyében, mivel arra visz a 443 számú jeruzsálemi műút, ahol valaha a görögök, pontosabban a szírek, (akik akkoriban görögül beszéltek) vonultak hadaikkal, harci gépeikkel és elefántjaikkal a makkabeus lázadók ellen. A gyakran ismétlődő háborúk és az elnéptelenedés miatt a régi hadszínterekből semmi nem maradt. A csupasz sziklák között uralkodó kopárság arra utal, hogy a bizánci és török időkben az ország vérét teljesen lecsapolták. A görög és héber apokrif írások virágzó Júdeát láttak és hős embereket, akiket szentség és tisztelet övezett. Ha nem emlékeznénk meg gyertyagyújtással az olajos korsó csodájáról és ha nem hinnénk az apokrif minden szavában, akkor ma se tudnánk, kik voltak a makkabeusok. Tudom, ezeket a szavakat senki nem veszi komolyan. Hiába költök álmomban olyasmit, amitől szikrázik a kifényesített görög drachma, vagy a gyémánthoz hasonló törött üveg. Legjobb, ha hallgatok és magamba szívom az eső utáni konyhakert illatát. Ha látom a teremtés színeit, a kedvesem mozdulatait, vagy ha a szépségtől és a vágytól megnémulok, ott vár a jegyzetfüzet, a ceruza és vonalakat húzok, nagyon rövideket, melyek találomra irányt váltanak. Hiába, a rajz is csak apokrif, nem több annál. Mindent lekéstem, úgy látszik rosszkor éltem. 

Éjjeli utazás 

Egyre mélyebbre ereszkedünk a holdbéli tájban, már-már a Holt-tengert is magunk mögött hagytuk. A pihenő során, a hátsó udvarban, holdfényes figurákat láttunk. A figurákon hálószerű minta, mindegyiken más. Csendben álltak, mint a megfagyott körtánc, karéjnyi csoport. Egy talpig fehér, apró embertől azt kérdeztem, milyen nap van ma? A kérdés ingerelte: mit tudom én, méltatlankodott, engem ilyesmi nem érdekel. Az emelvény hídján olyan voltál, mint a saját anyád. Látszottak rajtad az ősi nyomok. Boldogságomban kiabáltam, integettem. A buszban nemsokára mindenki együtt volt. Az utazás folytatódott. Senki nem beszélt. A sötétség elnyelt minden vágyat. Az ablakon túl hegyek fehérlettek, kézzel érinthető vonulatok. Itt volt a világ kezdete és a vége. 
 
Az estét a vízmosás mélyén töltöttem. Csak a hold világított, a sziklafal homlokzatából fekete ördögűzők nyúltak előre, de hamar szem elől vesztek a sötétben. Én soha nem imádkoztam, engem senki nem vesz rá az imádságra. Ha megtenném, elnyel a Sós-tenger. Az imasálas férfi nyitott imakönyvének kerek szája volt, rám kacsintott, integetett, biztatott, a sötétben világított a szakálla. Ő volt az időtlen zelóta, akinek azóta itt porladnak a csontjai. Úgy nézett rám, mint akivel nem lehet tréfálni. Hogyan kerültem ide? Miért nem jöttem korábban, legalább ötszáz évvel? 
 
Az idegenek megnehezítették a tengeren való átkelést. Már csak a halaknak maradt meg a helyváltoztatás szabadsága. Csatornát ástak, mely elválasztja Ázsiát – közvetve Európát is –  Afrikától. Két napba telt, amíg elvergődtem a Szuezi csatornáig. Eddig nem éreztem a vállalkozás gyönyörét, mert még nem hallottam a Vörös tenger mélységeiben úszkáló kardhalakról, kik oda-vissza úsznak, többször is keresztezik az Exodus útvonalát, anélkül, hogy lenne idejük erre gondolni. Most még az idegen folyó illatát érzem, az alacsony kerítés mögött életerős nyárfák állnak, szaguk a lenhez hasonló. Sose fognak hiányozni.

Mózes lelkét örökölte

Az ott folyó vagy csatorna? Szóltam magamban, a korlátba kapaszkodva. Előttem uszály haladt és láttam a tetejét. Ez a Spree és te közben valahol alattam jársz, talán elnyelt a föld. Könnyen beletörődtem, mert a lenti világ a fenti világ tükörképe, ahova jószándékkal, vagy egy gombnyomással akárki eljuthat. Most egymás felett vagyunk, és végre saját szemeddel láthatod a kettős világ pompás teljességét. A csatornából búvárhajóval is el lehet jutni a Spree fenekére, vagy annál is lejjebb, és onnan vissza a kétéltű felvonóval. A szigetelés tökéletes, lent nyoma sincs a víznek, de mintha mégis lenne, mert lent a part mentén fák nőnek, mint fent. Az időjárás viszontagságai alig észlelhetők, de ha egy erős kéz megrázza az ágakat, port kavar a levegőben. Helyenként a fák fejjel lefele nőnek, utalva arra, hogy az alvilág fedele nyitva van. Az alvilág része a lenti világnak, (majdnem egészében az) és a lombokat gyakran felváltják a gyökerek. 

Ilyen közönséges szavakkal szól a Zohár? Igen, különben nem aratna úgy a lelkekben. Kik a szerzők? Rabbi Simon, aki Mózes lelkét örökölte, a fia, Elázár és kasztíliai Mose de Leon, hárman gúlában, egymást tartják. Különös családfa! Elhatározták, hogy világhálót hoznak létre a rejtélyes jelek mezején. Bár nem szívesen nézem, ahogy a szakadt ingű kabbalisták felmásznak a barlang előtt álló szentjánoskenyérfára. Még felhívják mások figyelmét, hogy ott emberek rejtőznek. A jeruzsálemi téli estéken nem látom magamat, a piaci égők alig pislákolnak. Nem emlékszem magamra. Narancsfesték cseppen a papíromra. A csepp közepén behajtom a papírt, és a hajlatban rózsaszín fény ragyog.