Kafka képekben - 6. rész - Szentföld

Kafka képekben - 6. rész - Szentföld

2016. 10. 07., p - 10:15
0 hozzászólás

Kafka soha nem élt németek között, leszámítva berlini utazásait. Ösztönösen távol tartotta magát, és ez jó hatással volt rá. Én amikor Berlinben jártam, az utcán sétálva behunytam a szememet, hogy minél kevesebb arcot lássak. Most az athéni Bouboulinas utcában, satnya narancsfák, a múzeum és sárgásszürke falak szomszédságában lakom. Athénban a szentföldet sokkal közelibbnek érzem, mint Dalmáciában vagy Budapesten. A levegő más, az éjszakák lassabban telnek.

 
Athénban a szentföldet sokkal közelibbnek érzem, mint Dalmáciában vagy Budapesten. A levegő más, az éjszakák lassabban telnek.

Athénban a szentföldet sokkal közelibbnek érzem, mint Dalmáciában vagy Budapesten. A levegő más, az éjszakák lassabban telnek.

Kafka képekben 

Hatodik rész

(Az első rész itt olvasható, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itthatodik itthetedik itt, nyolcadik itt, a kilencedik itt, a tizedik itt, a tizenegyedik itttizenkettedik itttizenharmadik itttizennegyedik itttizenötödiket itttizenhatodik itttizenhetediket itt, a tizennyolcadikat itt, a tizenkilencediket itta huszadikat itthuszonegyediket itta huszonkettediket itta huszonharmadikat itt.)

Szentföld

Hajóval kerültem Európába. Arról a helyről jöttem, amit Szentföldnek neveznek. A háború véget ért és az emberek új háborúra vártak. Újra jártak a hajók, azokat szállítva, akik életet keresnek. Valóságos hajó volt a miénk, amelyen a szüleimmel utaztam és valóságos tenger, melyből a matróz vödörszám merített, hogy felmossa a kátrányos hajópadlót. Öt éves voltam, a tengerrel és a leírhatatlan tengeri levegővel szemben. Behunytam a szemem, és arra lettem figyelmes, hogy hátulról az apám tart, nehogy elessek az ingadozó fedélzeten. Haifától Splitig hajóztunk, Alexandria érintésével. A hajó harmincnégy évet ért meg és két világháborút.  A hajót Osztrák-Magyar megrendelő számára építette a skót Hall and Russell, Co. 1913-ban, és Spárta névre keresztelték, és az utolsó útja (a mi utunk) után, 1947-ben aknára futott és elsüllyedt. A hajót, későbbi éveiben Srbinnek nevezték. A spliti vasútállomáson, Dalmácia felett a holdat sűrű ködgyűrű fedte. A hold olyan volt, mint a selyemgubó, selymes és fehér, kontúr híján. A fényudvarral együtt kézbe lehetett venni. 

Kafka soha nem élt németek között, leszámítva berlini utazásait. Ösztönösen távol tartotta magát, és ez jó hatással volt rá. Én amikor Berlinben jártam, az utcán sétálva behunytam a szememet, hogy minél kevesebb arcot lássak. Most az athéni Bouboulinas utcában, satnya narancsfák, a múzeum és sárgásszürke falak szomszédságában lakom. Athénban a szentföldet sokkal közelibbnek érzem, mint Dalmáciában vagy Budapesten. A levegő más, az éjszakák lassabban telnek. A szállodában fal mögött fal, mindegyikben kémlelőlyuk, ahonnan a kíváncsi szomszédok engem néznek, én is nézem őket, de az nem ugyanaz. A fal együtt lélegzik azzal, aki kémlel, aki társaságra vágyik, és azzal, akit kémlelnek. Reggel, a múzeum közelében különös rózsaágyásra bukkantam. A rózsák még nem virágoztak. A labirintus módjára megrajzolt ágyásban vak férfiak lépkedtek, egyik lábukat lassan, óvatosan a másik elé helyezték. Félő volt, hogy egymásra buknak. Már vártak a városi kertészek, akik a szokás szerint az oldalukra fektetik a vakokat az ágyás fekete, rögös aljára, különben minden fényt elvesznek a világ elől. 

A virágok intim élete 

Aquitánia végeláthatatlan fekete-sárga földjeit néztem, ahogy felsorakozik a napraforgó, és amikor elege van a napból, egyszerre elfordítja a fejét. A napraforgó egész élete udvarlás, amit sértődött elfordulás követ, kórusban. Mikor lemegy a nap, így maradnak, épp ezért a következő napkeltekor szemből kapják a napot. Hasonlóan viselkedik a napraforgó féltestvére a margaréta és a dália. A lila színű dália jelkép az életemben. Meredek utca kertjében találtam, szürke felhők alatt világított és könnyezett. Könnyei oka lehet a szerelem, vagy a heliotrópia egy fajtája, amely nem rendelkezik olyan határozott irányítódással, mint a napraforgóé. A könnyező szem azonban nem néz a napba. A kisírt szemnél érzek valami bizonytalanságot, a fényhez való közeledés akaratát, vagy a búcsút a fénytől. Ki vagy, mit siratsz? Ezt a kérdést teszem fel a dáliának, aki egyedül áll a kertemben, de nem társtalan, és mivel régóta nem nézett a napba, képtelen válaszolni. 

A virágok káprázatából nincs visszatérés. Az ibolya földmeleget őriz, az orgona elfújja a kétségbeesést. Szirmainak négyes szimmetriája az emlékezés kulcsa, univerzális fuvallat. A földön tulipánok fekszenek, az eső leverte őket. Ajalon síkja felett összehajolnak a fikuszfák, a szikamor húsos zöld levelei. A lankák emberi hangon beszélnek, a porhanyós földből meleg sugárzik. Simone Weil megtérése erre a délutánra esett, mikor a meleg valamennyire enyhült. Így szólt: „életem célja és központja az az infinitezimális pillanattöredék a halál előtt, amikor az igazság feltárul”. De hiszen ez istentagadás! Miért nem lehet az igazságot kellő időben látni, vagy megálmodni? A Cion hegyéről fiatalok rajzottak elő, kaptárból a méhek, fehér ingben és énekeltek. A Nyugati Fal felé vonultak, egymásba kapaszkodva. Néztem őket és megérintettem a kezüket.  

Egyszemű lény

Hirtelen megláttam a szemét repülés közben. Dongó hangot hallatott, mely a fülnek annyira rémisztő és ismerős.  Sárga szeme volt, mely forgott valamilyen folyadéktól nedvesen és kidülledve. A domború felszínén villámszerű rajzolat látszott, világosabb mint a környezete. E pillanattól kezdve mindent nagyításban láttam, de csak egy szemet, mert a darázs egyszemű volt. 

Tegnap a szemorvos megvizsgált.  A következő napon, amikor bevilágított a hajnali fény megértettem, hogy a látóideg köpenye hanyagságból nyitva maradt. Ez szüntelen villózásokat okozott,  fényes kaleidoszkópot láttam. Az oldalamra fordultam, és egy verset mormoltam Vladimir Holántól. Jó érzés látni, ahogy a csehek az Elba körüli dombokon ugyanazt hiszik, amit én, és ugyanúgy karcolják az eget, mint én. Eddig nem éreztem különbséget a két szemem között, a jobb szememmel nem látom a betűk kontúrját. Mindez a látóideg nyitva felejtett köpenye miatt. A látóideg olyan, mint a vízvezeték, amely a szemből az agyba viszi az életet, mely ezáltal valamennyivel több lesz, mint a puszta tapintás. Megszaporodnak a felesleges hangok, az élet polifóniája kitágul és a valós látás elhomályosul.  Jó, hogy időben megláttad: Kint ónos eső szitál, az eresz mélye gyanúsan csillog. Ha most kilépsz a házból, az lesz az utolsó utad.

Angyali nyelv

A hatalmas nyárfa előtt álltam és nem jutottam szóhoz. Megállt a beszéd, maradtak a képek, a lombok között rejtőző, ugrásra kész vastag törzs. Angyali nyelv tolult az agyamba és ott forgolódott a nyárfa ágaival-bogaival. Hárman voltunk, a fa és a kétféle kék, az ég és a homokbuckák  közül  felvillanó, gejzírként feltörő forrás. Nem volt arra mód, hogy a forrás vizét megízleljem, mert a tüneményt minduntalan beszippantotta a homok. A felbuzgó forrás távolságot tartott az embertől, mint a kék madár, vagy mint a délibáb. Az édes őszi napon elaludtam. Mikor felébredtem, már ott jártam a falakon belül. Akkó városa egyszerre volt befogadó és elérhetetlen, akár a fanyar gránátalma. Kő volt mindenütt és néhány magasra nyúlt pálma. Az erődöt a tenger nyaldosta a széles fövenyen, ahol valamikor Napóleon katonái agonizáltak magas lázban. A beteg katonák mind elpusztultak, vagy a császár az orvosával megölette őket. A járvány meghiúsította Napóleon szentföldi terveit. Végül is a császár nem szabadította fel Akkót, se Jeruzsálemet. 

Láttam az arcát, ettől zavaros lett a tekintetem. Magamon éreztem a csömört, de súgott: Kérte, hogy a hold körül forogjak, és nézzem a szakadt felhőket. Vitt az ultraibolya felé, és soha nem bántam, ha nincs visszaút. Végső napjaiban az orromhoz tapadt a fogainak romlott szaga, melyet valamennyire enyhített a dohánylevél, vagy az illatos pipafüst, valamint a végtelen sajnálatot ébresztő beteg szemek. Aki a vaksághoz szokott, akármennyit görnyedezik, mégis egyenes tud maradni, csak a lelkébe tüskék akadnak, s a kitöltött víz a pohárban az asztalon marad. Magas, napbarnított vékony nő lép a szobába, a Shakespeare & Co. Egymás mellett állunk, de ez nem jelent neki semmit, kapálózhatok, mert elnéz felettem, és az írón fennakad a tekintete. 

Louis Maximilian Caffarelli, Napoleon tábornokának és katonáinak sírja, akik elestek Akkó ostromában 1799-ben, (ld. wikipédia)
Louis Maximilian Caffarelli, Napoleon tábornokának és katonáinak sírja, akik elestek Akkó ostromában 1799-ben, (ld. Wikipédia)