Kafka képekben - 8. rész - Rilke haja

Kafka képekben - 8. rész - Rilke haja

2016. 10. 27., Csü - 14:55
0 hozzászólás

A föld, melyet a frissen keletkezett vízpára táplált, a teremtés első perceiben vörös színben ragyogott, és a hatodik napon létrejött Ádám, az első ember, akinek a neve, a szíve, a bőre és a benne lüktető vér egyaránt vörös. A föld neve héberül ádám(á). A föld, miként erre a névazonosság is utal, az első és a mindenkori ember legfontosabb alkotóeleme. Ez nem akármilyen föld,  – ez a terra rossa – a vörös föld. 

Mózes az égő csipkebokor előtt

Mózes az égő csipkebokor előtt

Kafka képekben 

Nyolcadik rész

(Az első rész itt olvasható, a második itt, a harmadik itt, a negyedik itt, az ötödik itthatodik itthetedik itt, nyolcadik itt, a kilencedik itt, a tizedik itt, a tizenegyedik itttizenkettedik itttizenharmadik itttizennegyedik itttizenötödiket itttizenhatodik itttizenhetediket itt, a tizennyolcadikat itt, a tizenkilencediket itta huszadikat itthuszonegyediket itta huszonkettediket itta huszonharmadikat itt.)

Rilke haja

A piros foltok előre tolakodnak, a hideg jól kicsípte az arcomat. Már használt vagyok, mégis alig érintett. Sokáig nem láttak, nem tudták a nevemet, nem nyúltak felém, mert a lerombolt ház lakója vagyok. A Tavaszi szonáta olyan otthonról szól, amilyen senkinek nem volt és nem is lehetett. Az is lehetetlenség, ahogy a nagy világégés kellős közepén valaki Rilkét elemez, vagy értelmez, és korhelyzetet említ és ugyanakkor szabadkozik, – itt a bátor Romano Guardinire gondolok. Lassan múló sebek borítják a kezemet, égéstermékek rakódnak rám. Ha kifésülöm a hajamból a hidat és a folyót, ha felmelegszem, minden világítani kezd, kérdeznek és a létem felett szórakoznak... Egy korhelyzet rendkívül gyorsan megnyugszik, még akkor is, ha eléri a Richter skála kilenc és feles fokozatát. Az áldozatok oda kerülnek, ahova a korábbiak kerültek. Nem gond, hiszen mások is elpusztultak. Ez nemcsak a mi földrengésünk. Fésüljük csak tovább Rilke haját.

A világot ősszel teremtették

A világot ősszel teremtették. A föld, melyet a frissen keletkezett vízpára táplált, a teremtés első perceiben vörös színben ragyogott, és a hatodik napon létrejött Ádám, az első ember, akinek a neve, a szíve, a bőre és a benne lüktető vér egyaránt vörös. A föld neve héberül ádám(á). A föld, miként erre a névazonosság is utal, az első és a mindenkori ember legfontosabb alkotóeleme. Ez nem akármilyen föld,  – ez a terra rossa – a vörös föld. 

A négy alapszín

Mózes tabernákulumában négy alapszín volt. Ezek neve emberi nyelvre fordítva: a méz, a szombat, a prófécia és az álom. Ezeknek a színeknek a hígító szere (festőszere) a fehér lenvászon, másszóval a halál.  A méz a szombattal megváltható, illetve keverhető, az álom pedig a próféciával. Mózes és Áron egymást kiegészítik: Mózes mellkasa sötétbarna, Ároné szőke, gyapjas. Miközben Mózes gondterhelten alszik, Áronért jön a halál. Ha Áron álmodik, Mózes jövendöl. Ha Áron háromszög, Mózes négyszög, vagy az Áron köré írható kör. Mózes zömök és dadog, de a szakálla nem reszket. Áron kellemes szavú, és balról nyitott, Mózes nyitott jobb felől. A két testvért mindkét oldalról testőrök védelmezik. Kritikus helyzetben összetapadnak, mint az első ember a nőnemű társával. 

Ha beáll a csend, a fejemben felerősödik a zaj. Ha a külső világ meglazul, az én belső világom megfeszül. Olyan hangot hallok, mint a serpenyőben sercegő zsír, monoton, egyforma magasságban, mely nem halkul, nem modulál. Végtelennek tűnik és valahol mindig a háttérbe ütközik, majd újra indul. Az állandó fülzúgásban látom, ahogy a patak átfolyik a fejemen és ahogy megmutatkozik a világmindenség: „Íme a csipkebokor ég vala, de a csipkebokor meg nem emésztetik vala” (Kiv 3, 2). 

A korlátoltnak tűnő látás

Egyszerre két világot élünk. Az egyiket nem tudjuk szavakkal leírni, a másikat kézbe vehetjük, leírhatjuk, magunkhoz ölelhetjük. Ez nem tudathasadásos állapot, hanem az egészséges lélek látása, amelyben együtt él a néven nevezhető és a megfogható és a szavakat nélkülöző visszhang, az érzékek hangsúlyos állapota. Gazdag és boldogító kettősség, gyümölcsöző felismerés. Ezt az egymásba kapaszkodást a legegyszerűbben úgy tartjuk szemmel, ha folytonosan átéljük. Ez az alkotói forrásunk. Hilda Cohen, a szemorvosnő szomszédom nap mint nap az arcokhoz nyúl, azon belül a szemekhez, és onnan az ismeretlen szemfenékhez. Lehet, hogy félek a vizsgálattól? Mielőtt bejelentkezem nála, eszembe ötlik egy tegnap hallott Scarlatti motívum, mely vállrándításra emlékeztet. Néha magam elé nézek és elképzelem, hogy molekuláris felbontásban is látok, nemcsak elnagyolt célzásokban, egyszeri felvillanásokban. Ennek nem örülök, ez a metafizika végét jelentené. A lét titka éppen az ellenkező, a behatárolt, a szinte korlátoltnak tűnő látás. Én maradni akarok ennél a látásomnál.