Kairos - Gondolatok az öregedésről, a halálról és a halhatatlanságról.

Kairos - Gondolatok az öregedésről, a halálról és a halhatatlanságról.

2020. 10. 24., szo - 06:34
0 hozzászólás
Mindent akkor eszünk, és akkor teszünk, amikor eljön annak természetes ideje. Ez az idő a kairos. A dolgok igazságának pillanata.
k
Lipcsei Mariann Rodosz szigetén elő szerzőnk esszéje „a pillanatban lévő örökről”

1. Az idő minősége

Lipcsei Mariann

Szerzőnk spirituális antropológiával foglalkozik. Vizsgálja az univerzális emberi értékeket a természet és a kultúra diverzitásán keresztül, mentális egészséget, törekszik a női minőség megértésére, kibontására. Jelenleg Rodosz szigetén él és dolgozik első könyvén. Honlapját itt érhetitek el.

Már évek óta ízlelgetem az idő kifejezésére használt és ugyanakkor mégis két egymástól eltérő jelentésű görög szót: a χρόνος-t (ejtsd: hrónosz, továbbiakban: hronos) és a καιρός-t (ejtsd: kerósz, továbbiakban: kairos). Ókori eredetű szavak ezek, melyekkel az időnek más-más dimenzióját fejezték ki. De vajon milyen dimenziói lehetnek az időnek? Hiszen az időt elég precízen meg lehet mérni és végső soron mindenkinek egyformán ketyeg, tehát joggal gondolhatnánk, hogy csak egy van belőle. Amikor először hallottam itt Rodosz szigetén a következő helyi közmondást, akkor kezdtem ismerkedni az idő egy másik dimenzióját kifejező kairos szó jelentésével:

"Κάθε πράγμα στον καιρό του, κι' ο κολιός τον Αύγουστο." / "Kathe pragma ston kairo tou, ki' o kolios ton Avgousto."

Amely annyit tesz: "Mindent a maga idejében, és a kolios-t augusztusban." Fordítom tovább. A 'kolios' (ejtsd: koljosz) egy hal, aminek a szezonja augusztusban van, ezért azt akkor esszük. Nem decemberben, nem márciusban, hanem augusztusban.

Mindent akkor eszünk, és akkor teszünk, amikor eljön annak természetes ideje. Ez az idő a kairos.

A dolgok igazságának pillanata.

Ezt a mondatot már több, mint három éve ülepítem, és segített igen sok dolgot tovább értelmeznem magamban és magam körül. A kairos-ról való gondolkodásom sokkal korábban, úgy nyolc évvel ezelőtt kezdődött egy jóga előadáson. Az általam nagyra becsült akkori jóga oktatóm, Kádár Zoltán osztott meg egy gondolatot a kereszt eredeti szimbolikájáról. Szó szerint már nem tudom őt idézni, de a lényeget igen: a horizontális sík a múló időt jelképezi, míg a vertikális sík a keresztben a pillanatban kinyíló igazság-dimenziót jelöli, egy összeköttetést Ég és Föld között. Kereszt, mint az örökkévalóval való kapcsolat felvételének szimbolikája. Igen mélyre ült bennem ez az információ, bár akkor még csak egy gondolatmag volt. Éveket kellett várnom, hogy kihajtson, megérjen. A dolgok megérése és megértése is kairos. Nem lehet előre sietni benne, és nem tudjuk mikor jön el. Ha eljön.

A jóga órát követő négy évvel később itt Rodoszon fura véletlenek sorozatán keresztül megismerkedtem egy étterem tulajdonossal, Giannis-szal. Giannis, mintha csak azért jött volna, hogy valóságos hús-vér példát állítson arról, milyen nem félni a pillanatban kibomló igazságunktól, hűnek lenni saját magunkhoz, valamint, hogy az életigenlés egy haladó szintjét ismertesse meg velem. Általa megint kicsit közelebb kerültem a kairos-hoz. Főleg, amikor énekelt vagy gitározott. De akkor is, amikor főzött, vagy megpödörte a bajszát. Akkor is, amikor engem hallgatott teljes figyelemmel és jelenléttel. Meggyőződéseit az életről bármikor képes volt hátrahagyni, ha egy tőle 30 évvel fiatalabb lány olyat mondott, ami őt elgondolkodtatta. Ő mindig készen állt erre. Imádott fiatalok között lenni és mi is imádtuk, ha velünk volt. Nem hitt a befagyott struktúrákban és a tekintélyelvűségben. Kész volt szűz füllel hallgatni mindent 60 évesen is minden nap. Képes volt áramolni és alig várta az élet következő ismeretlen pillanatát, had ízlelje azt is. És alig várta a következő lehetőséget az éneklésre, a barátaival történő metakommunikációjuk e gyönyörű formájára. Azt vettem észre, hogy az a sok fiatal zenész, aki Giannis körül sündörgött mind ezt az időtlen minőséget akarja megérinteni. Én is így voltam ezzel. Giannis nem volt virtuóz a gitáron, technikát nem tudtak tőle ellesni, de amikor azon játszott, vagy énekelt, ott és akkor biztosan csend lett. Volt benne valami, amire azt mondja a külső szemlélő: örök fiatalság, kortalanság, mintha kilépett volna az időből. Akkor is, amikor már tudta, hogy nagyon beteg, és fizikumában nagyon gyenge volt. Akkor is, amikor az orvosok ágyba parancsolták, ő a tavernában énekelt és zenélt. Ünnepelte az életet. Még akkor is intenzívebben élt, mint bármelyikünk. És még akkor is alig vártuk hogy találkozzunk vele, és ennek a "kortalanságnak" a forrásához járuljunk. Ő nem félt a haláltól? Ő nem félt az élettől sem. Mitől kapta ezt az erőt? Giannis elment 2018 nyarán közülünk, és betölthetetlen űrt hagyott maga után. Rodosz abban a pillanatban már nem az a Rodosz volt többé. Mi ez, amit Giannis életével közénk csatornázott? Az első pillanattól próbáltam megérteni, mely megértést hatalmas hála szőtte körbe azért, mert érinthettem e minőséget a vele való találkozásokban. A titkos találkozásainkban is, amikor egy-egy vasárnapi szabadnapján "elszökött", hogy az életről filozofálhassunk ketten a tengernél, amely a levegő után a második éltető közege volt. Ezt ő azzal magyarázta, hogy születését megelőzően az édesanyja egy csónakban ült a nyílt tengeren, amikor elfojt a magzatvize, és csak a véletlenen múlt, hogy végül is Giannis a szárazföldön született meg, nem pedig a tengeren. És igen, néha el kellett szöknie. Neki is meg voltak a maga esendő rabságai, de azokon belül még mindig sokkal inkább megtalálta a saját szabadságát, mint bármelyikünk. A kairos-ban lévő pillanatokat nem feledi az ember, mert ott az élet intenzitása elsöprő. A kairosban ott van a szellem. Giannis ezt tanította nekem a kairos-ról. És én sosem feledem Őt.

Ha valaki intenzívebben él, oly erőket szabadít fel, amelyek az én létemet is elmélyítik és fölemelik. Az élet nem fogy el. Az életet nem lehet más elől elélni. Az élet abban az arányban gazdagszik, amilyen arányban elszórják. Minél intenzívebben élek, annál több ember számára annál intenzívebb életet teszek lehetővé, annál több ember lehet egészséges és gondtalan és vidám.” – Hamvas Béla: Arlequin

Úgy érzem mindezen évek és tapasztalások elteltével mostanra jutottam dűlőre a kairos-szal. Végül úgy értem el ide, hogy a hronos foglalkoztatott sokat az elmúlt időszakban, az a bizonyos múló, mérhető idő, amely természetéből adódóan az embert önmaga legvégső igazságával szembesíti: halálának tényével. És azt hiszem csak innen, a halál (vagy inkább halálfélelem) szemszögéből érthető meg igazán a kairos.

Miért foglalkoztam mostanában a hronos-szal, az idő múlásával? Az öregség, a betegség, a szenvedés, a halál mindig is az emberek félelmeinek gyökerét képezték az idők kezdetétől. Tekintve, hogy nem úszhatjuk meg az idő múlását (a hronos-t), sem a halált, nem is annyira mellékes hogyan viszonyulunk mindezekhez. Mióta komolyabban kezdtem venni a magam életében e tényeket, azóta intenzívebben foglalkoztat, hogyan tudnám mégis a legjobbat kihozni ebből az adottságból - abból, hogy el fogok múlni.

Az öregedés minősége azért is foglalkoztat különösképp, mert az elmúlt időszakban több idős emberrel találkozom, figyelem őket (figyelek én mindenkit), és sokszor előfordul, hogy furcsa, zavaró érzést hagynak bennem. Különösen idősebb nők. Bizonyára, amiért nő vagyok, és keresem a magam helyét nőként a létezésben, mélyebbre ülnek bennem az idős nőkkel történő találkozásaim. Sokszor úgy érzékelem, hogy nincsenek saját természetüknél, amit onnan tudhat az ember, hogy valamiféle diszharmóniát érez a jelenlétükben. És ez a diszharmónia abban is megmutatkozik, hogy a természettel is természetidegenül bánnak – nem csak önmagukkal. Más (sajnos ritkább) esetekben pedig jó érzéseket és megnyugvást hagynak bennem idős emberek, amiből szintén nagyon sokat tanulok. Hogyan van ez? Megpróbáltam a végére járni mi lehet a háttérben, és a kairos-hoz érkeztem meg. Persze nem csak idős embereknél lehet megfigyelni a zavarodottság jeleit, de a korral mintha a dolgok besűrűsödnének, mélyebbek a barázdák a bőr felszínén is, és a hronos múlásával több idő jut arra, hogy bizonyos agyi pályák megerősödjenek, azok fizikai síkon és szokásainkban is manifesztálják magukat. A minél magasabb ismétlésszám sémákat hoz létre, akár az arcon megjelenő ráncok szerkezetéről, akár jellembeli vonásokról beszélünk. A minél nagyobb ismétlésszám, a hosszan kitartott rutin elmélyít dolgokat.

Amikor az emberek zavarodottsági fokának forrását keresem, mindenképpen ott találom a háttérben a mindenkit érintő halál tényét. De ami igazán fontos ezzel kapcsolatban: mit kezdünk azzal a megmásíthatatlan adottsággal, mely szerint telik az idő és meg fogunk halni? Ha csak ennyit tudunk, ha csak a hronos-t ismerjük, a létezés mérhetetlenül frusztráló tud lenni. "Gond, melankólia, szorongás, erőtlenség, rossz lelkiismeret, öncsalás, hitetlenség, erőszak, rossz közérzet anélkül, hogy megállapítható lenne mindez honnan fakad." - írja Hamvas Béla a Scientia Sacrában. A természetben minden élő közül csak az embernek van tudomása saját haláláról és az idő múlásáról. Többek között ezért nem nagyon látunk frusztrált békát, virágot, vagy sünt, és többek között ezért lelhetünk megnyugvásra ezeknek a teremtményeknek a közelében. „(…) ha mi emberi képzelődéssel a rózsán a pillangót enyelegni látjuk, a cédrusfán a fülemülét énekelni halljuk, ezzel a világ rendszerét csodáljuk és a teremtőt hallgatagon megtapasztaljuk.” [1] A kairos bölcsessége az elmúlásunk ismeretéből eredő frusztrációt képes feloldani az emberben. Aki megtanul a kairos-ban élni, az megtanul nem félni. Mert aki a kairos-ban él, abban "nincsen semmi elrejtett és eldugott és hátsó gondolat és semmi ál, aki nem mond mást, mint amit tesz, és akiben nincs semmi hazug." [2]

A következőkben a görög kairos szó érvényét és bölcsességét kísérlem meg körbe járni, valamint annak segítségével, az időtlenség minőségre helyezett fókusszal némi halálfélelmet oldani a kedves olvasóban.

2. Nem csak anyag, és nem csak elmúlás vagyunk

Minden, ami ezen a Földön él, annak természete két minőségben gyökerezik egyszerre: a matériában és a szellemben. E két minőség egyszerre részünk, de nagyon más. A matéria a megfogható, a konkrétum, míg a szellem megfoghatatlan. A matéria a hordozó, míg a szellem az esszencia (a lényeg), melyet az anyagi hordoz. A matéria halandó, de a szellem halhatatlan. A matéria sorsa az elmúlás, míg a szellem örök, nincs kezdete, nincs vége. A matéria világa a különbözés, az egyszeriség, a diverzitás, mondhatjuk úgy is: a létezés gazdagságát képviseli. A szellem azonban maga az egység, az osztatlanság. A matéria a formátum (vagy keret), melyben a tartalom, mint szellem megnyilatkozhat. A matéria világa a számos, a szellem világa az egy. A matéria a saját testem, az elbomló hús és vér, a körülöttem lévő anyagi világ összes definiálható, megkülönböztethető, érzékszervekkel tisztán felfogható dolgai. A szellem a definiálhatatlan, a megkülönböztethetetlen közös bázisa mindennek, a folytonosan pulzáló megnyilvánulni akaró igazság.

Minden élőlény ezen a bolygón szellemből és matériából áll. Létezésünk értelmezhetetlen, ha valamely minőség e kettő közül nincsen jelen. Hiszen a matéria szellem nélkül csak a halott anyag. A szellem az, amely halálunkkor, utolsó lélegzetvételünkkel elválik az anyagtól, ő a megfoghatatlan és felfoghatatlan. A szellem azonban matéria (hordozó) nélkül ezen a földön: semmi, a megnyilvánulatlan.

Az idő múlását, a hronos-t akkor váltjuk be értelmes létezésre, ha legyökerezettségeink egyre inkább tolódnak az anyagi minőségből a szellemibe.

Mindannyian tudjuk, hogy az idő múlásával elkerülhetetlen az öregedés. Az öregedésben pedig a test átalakul, veszít üdeségéből, víztartalmából, potenciáljából, mozgásteréből, zsugorodik, anyagtartalma csökken. Ha a természetet vesszük alapul (márpedig mi mást vennénk), mi magunk is anyagi minőségünkben lassanként "elszáradunk", akár egy növény. Az öregedés során saját testünkre, mint matériára egyre kevésbé támaszkodhatunk.

Ami matéria, az múlik.

Azt figyeltem meg, hogy az ember egészségét és józanságát, sőt méltóságát is úgy tudja megőrizni az öregedésben, ha az idő múlásával egyre kevésbé kapaszkodik az anyagba, ahhoz fűződő kötődéseiről egyre inkább képes lemondani. Ez nem azt jelenti, hogy lemondunk magáról a matériáról, és elhanyagoljuk, már csak azért sem, mert a test kell a szellemnek, hogy meg tudjon nyilvánulni. A test hordozó. Minél egészségesebb, annál tisztább hordozó lehet. Ez a változás annyit jelent, hogy

egyre kevésbé az anyagba kapaszkodunk, egyre kevésbé attól várjuk életünk értelmessé tételét és az erőnk, és hitünk forrását valami másban leljük meg, mégpedig valami olyanban, ami nem múlik el.

A bázis tevődik át a múlandóról az örök szellemibe, az igazságba. Ebben az átalakulásban képes a halálfélelem feloldódni és valódi higgadt jelenlétet, józanságot, valódi értelmet és önmagához hű létezést kölcsönözni az embernek. Így van esélyünk olyanná válni, mint Szophoklész Antigoné-ja (i. e. 452), aki Kreónnak, Thébai új uralkodójának így felelt:

„Parancsaidban nem hiszem, hogy oly erő Lehet, mely engem istenek nem változó íratlan törvényét áthágni kényszerít. Mert nem ma vagy tegnap lépett életbe az,
De nincs ember, ki tudná, hogy mióta áll."[3]

 

3. Kairos, a legértékesebb idő

De hogyan lehet szellemi minőségünkkel kapcsolatba kerülni? Mert a szellem részünk ugyan, de nem olyan, mint a test, amelyhez minden pillanatban mindenki hozzáfér. A kairos pont az a keresztmetszet, ahol a múló idősíkon a szellem - a lényeg - utat talál magának a múlandó egyszeri anyagon keresztül és tisztán, torzításmentesen megnyilvánul.

Ez a legértékesebb idő. A kairos-ban megadom magamat a pillanat igazságának anélkül, hogy érteném, vagy képes lennék megmagyarázni azt.

Amikor e két világ (a matéria és a szellem) torzítatlan egységet alkot, az a kairos. Írok, mert belülről fakad fel bennem az igény. Festek, mert nem tudok nélküle élni. Éneklek, mert kibuggyan belőlem. Intenzíven élek, mert nem félek. Az vagyok, aki a pillanat igazságában vagyok. Se több, se kevesebb. Transzparencia.

Az ókori görögöknek két szavuk volt az időre: a hronos a kvantitatív, mérhető, horizontális idősíkot jelentette, a kairos azonban az alkalmas pillanatot, a dolgok megfelelő időpontját jelölte. A szó eredete az íjászathoz nyúlik vissza, ahol a célba repülő nyíl kilövésének pillanatát, vagyis az oldást jelölték a kairos-szal. Kassai Lajos íjkészítő mester és a modernkori lovasíjászat megteremtője így fogalmaz az íj kilövésének pillanatáról: "energiatelt fesztelen állapot". Energiával telt, azaz valami ott abban a múló pillanatban érvényt kap és meg akar nyilvánulni - ez a szellemi. Fesztelen, azaz szabadon, tisztán, akadály nélkül megnyilvánulhat az anyagon, a hordozón keresztül. "Számomra az íj lelki kapcsolat is. Általa kezemben kulcsot tartok, mely a spiritualitás kapuját nyitja. Út a koncentráción át a meditációba." - írja Kassai Lajos a Lovasíjászat című könyvében. Hogy szerintem mit jelent itt a koncentráció, valamint a meditáció, arról a későbbiekben még írok.

Hippokratész a kairos-t az orvosi gyakorlatban a megfelelő arány használatának kifejezésére is alkalmazta. Amikor a felhasznált szer - görögül a kettős jelentésű φάρμακον/farmakon - mértékét pontosan úgy határozták meg, hogy az gyógyulást eredményezzen a betegnél. Hiszen a szernek önmagában nincsen előjele. Az, hogy méreggé, vagy orvossággá válik valami, azt az adott esetnél az adott pillanatban megválasztott mérték szüli. Nincs recept, nincs rutin, jelenlét van. Ez is kairos.

Az Új Testamentumban a kairos nyolcvanhat alkalommal fordul elő, és Isten szándékára kijelölt időt jelent. Azt a pillanatot jelöli, amikor Isten cselekszik. Alapvetően a kinyilatkoztatás érvényes idejére utal, de úgy is, mint megfelelő évszak, vagy a szüret. „Mindent a maga idejében” – szól a görög szigeteken élő vidéki gazda.

4. Kairos, a teremtés aktusa

Amikor a szellem az anyagon keresztül megnyilvánul, az a teremtés vagy kreáció pillanata. Ezt szakrális eseménynek hívom a magam értelmezésében.

Bolygónkon a két legszakrálisabb kreációs tér a matérián belül az anyaméh és az anyaföld,

melyek az új élet foganásának és születésének templomai. A méhen belül és a földben megtermékenyült mag nem más, mint a megfoghatatlan megfoganása, mely így anyagi formát ölt. Igazságmegnyilvánulás. A láthatatlanból látható válik. Az örök Egy múlandó, anyagi formába költözik. Konkrétum lesz belőle. Ez az aktus, amikor a szellem áttör az anyagon, a kinyilatkoztatás. A teremtés aktusa nem kizárólag e két térre, korlátozódik. Az igazság megszületése nem csak az új élet megfoganásán keresztül történik. Minden múló pillanatban ott van az igazság megnyilvánulásának lehetősége.

A hronos minden pillanatában ott a lehetőség, hogy a kairosba belépjünk.

A kairos-ban lévő szakrális, igazságmegnyilvánuló aktus továbbá a gyümölcs megérése, a rügy kipattanása, a hold megtelése, a magzatburok megrepedése, az őszi falevél lehullásának pillanata a fáról, a naplemente ideje, és így tovább. A szellem megnyilvánulásának pillanatai a művészet legfőbb múzsái. A természet jelenségei mind a kairosban vannak. A nő pedig, testének természettel együtt pulzáló ciklikus működése miatt szorosabban kötődik a kairos-hoz, mint a férfi. Élet és halál ritmikus váltakozása játszódik le testében, valamint a legszentebb kreációs tér az övé. Így - amennyiben érzékenysége megvan rá, és a kultúra, amelyben él sem nyomja le azt - számtalan beavatást kap természeténél fogva foganásba, születésbe és elmúlásba, a megnyilvánulni akaró igazságba, vagyis a kairos művészetébe, melynek megértésével ő maga is kapocs tud lenni Ég és Föld között, a szellem és az anyag között. Az ilyen nő önnön létezésével környezete múzsájává válhat. A férfi és gyermekei tanítója lehet arról a bölcsességről, mely újra, így hangzik:

Κάθε πράγμα στον καιρό του. Mindent a maga idejében.

A külső természet pont erre tanít bennünket ciklikusan változó minőségeivel. A kairos türelmet, alázatot és hajlíthatóságot kér. Akinek volt már kertje, az tudhatja. Feminin minőség ez, nem véletlenül kap női nemet (és nevet) sok természeti jelenség.

A kairos-ban létrejövő igazságmegnyilvánuló aktus a művészetben az ihletés pillanata, valamint a szabad improvizáció, az ihletett alkotás. Kairos, amikor Van Gogh megfestette a Ciprusokat, de kairos, amikor a free jazz-ben a zenész átengedi a pillanatnyi igazságot a hangszerén. Kairos, amikor egy filmrendező úgy dönt, nem ad a színészek kezébe előre megírt szöveget és hagyja a forgatás adott pillanatában kibomló dialógust megszületni. Frenák Pál koreográfus, táncművész így nyilatkozik ugyanerről az élményről: „Egy fellépésnél akkor érzem, hogy valami fantasztikus történik, ha megszűnik Frenák Pál, aki látja Frenák Pált, és valami más dimenzióban kerülök a közönséggel kapcsolatba. Ez csak a teljes őszinte odaadásban történhet meg.” [4] Csontváry Kosztka Tivadar így fogalmaz:

Maradandó alkotást csak az igazságból meríthetünk, az igazságot csak az Istentől nyerhetjük. Akinek megadatott a képesség az alkotásra, annak megadatott a képesség a halhatatlanságra.”

Kairos az, amikor az anyag nem öncélúan önmagában tetszeleg és funkcionál, hanem mediátor szerepet tölt be és a szellem közvetítőjévé válik. A kairos az, amikor az egó háttérbe szorul és helyére bekúszik az általunk nem kontrollált, nem ismert pillanatnyi igazság. Kairos az, amikor azt mondjuk: "Legyen meg a Te akaratod." [5] Ismét Frenák: „A kreatív erő diktál valamit – sokszor a józan ész ellenében. Csakis a mű lelkületére figyelek, így sem én nem vagyok már fontos, sem senki más nem az, a mély meggyőződés és a kétségek küzdenek bennem minden kreatív folyamatban.” [6]

Eleget íjásztam már ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, a lövés pillanata egy önfeledt lelki állapot. Igen, de egészen pontosan mit jelent az, hogy önfeledt? Mi történik az énnel, amikor kilépek belőle, és hol vagyok, amikor nem vagyok bent? Japánban a zen mesterem egy jó lövés leadása után mindig azt mondta, hogy most ő lőtt, nem én." - írja Kassai Lajos.

A kairos-ban tartózkodva az ember átadja önmagát az igazságnak, amely rajta túlmutat és összekapcsolja őt halhatatlan minőségével. Így alkot maradandót - ahogyan Csontváry fogalmaz. A kairos-ban megélt önátadás képes oldani félelmünket az elmúlástól, a fizikai haláltól. Minél többször adjuk át magunkat a pillanat igazságának, és erről minél éberebbek vagyunk, annál inkább bejáratosak leszünk az el nem múlásba.

5. Az önátadás ereje – a kapu a kairos-hoz

Az önátadás, egóvesztés, vagy kontrollvesztés pillanatait élettani folyamatainkon keresztül is átélhetjük. Ilyen élettani folyamat például az orgazmus, amelyet francia kifejezéssel la petite mort-nak, vagyis kis halálnak is neveznek, mely az egó halálára utal. És az sem véletlen, hogy bizonyos spirituális tanítások a szexualitást beavatási rítusként használják. Ilyen önátadás-élmény lehet egy nő számára a vajúdás, a szülés, illetve menstruációja is. Mondanom se kell, hogy a hófehér cicanadrágban aerobikozó menstruáló nő imidzse a reklámokból tökéletesen szabotálja egy nőben azt, hogy az önátadás minőségéhez eleve gondolatban is közel kerüljön a menstruációja alatt.

Alapvetően ma az igaz ránk, hogy nem belülről kifelé élünk, hanem kívülről befelé.

Nem saját önnön természetünk egészségéhez igazítjuk az életünket, hanem egónk és társadalmi egyezményeink által kiszabott életstílusunkba próbáljuk belepasszírozni azt a természetet, amelyet egy számunkra fel nem fogható erőtől kaptunk. Mi már annyira emancipáltak és modernek vagyunk, hogy saját természetünk működését is saját kontroll alá vonjuk, mintha mi tényleg mindent jobban tudnánk. Pont azt nyomjuk el, amiért elvileg küzdünk? Az egyéni akarat mindenek fölött. A 'majd én megmondom mi lesz' arrogáns befektetői szemlélet uralta le az élet legtöbb területét. Ez a motivációs trénerektől eredő látszat-magabiztosság tele van halálfélelemmel. Ez annak az embernek az ismérve, aki kizárólag a hronos-ban, a történeti időben él, aki elveszítette kapcsolatát az örökkel.

Az idő az örök elfelejtése, írja Guénon. Nincsen stabil halhatatlanság-eszmény, hanem individuális önkény. Történet annyi, mint egyetemesen kivetve lenni a centrumból." - Hamvas Béla: Scientia Sacra

A kairos-hoz az alázat ereje nyitja meg az utat. Az önátadás, vagy egóvesztés képességének ereje. Mert az önátadás erő, nem pedig gyengeség. Ez a feminin minőségben rejlő erő. Ehhez az erőhöz kerülhet közel egy nő vajúdásában, szülésében, ciklusának vérzés szakaszában – amennyiben azok háborítatlanságban zajlanak.

Ez az egó megregulázására való képesség és a természet igazságára való hangoltság ereje.

Ezért nem áll meg önmagában például az az állítás, hogy a nő a „gyengébbik” nem, hiszen a női minőség ereje egyszerűen csak másban gyökerezik, mint a nyers matéria, vagy mint az akaratérvényesítő képesség (melyre szintén szükségünk van az életben, később leírom milyen esetekben). Ez a flexibilitás és kecsesség, mint egy tánc, annak művészete, hogyan kerüljünk harmóniába a természetben élő energiával bennünk és körülöttünk egyaránt. Ezért nem állja meg a helyét az a küzdelem egy nő részéről, amikor erejét az akarat, az egó és a nyers erő világában próbálja bizonygatni. Ilyenkor önmaga ellen küzd.

Nehéz ezt megértenünk egy olyan világban, ahol az individuális önkény, a saját akaratunk, és az úgynevezett céljaink megvalósítása mindenáron a legnagyobb elismerésnek örvend, ahol szóba sem jön, hogy a dolgok ne úgy és olyan ütemben történjenek, mint ahogyan mi azt tervszerűen kiszabtuk. Manapság a legtöbb egyén egy „mini” üzleti vállalkozás analógiáján működik. Ilyen az, amikor a termelékenység és a haladás eszménye az ember személyiségébe épül és már mi magunk szeretnénk mindent az úgynevezett sikernek nevezett eredmény és haladás oltárán feláldozni akkor is, ha erre nincs külső nyomásunk. Nehéz az önátadást erőnek felfogni egy olyan világban, ahol az acélosra gyúrt testért, a karrierlétra következő szintjéért, a mentazöld kávéfőzőért, a következő ezer követőért, a vágyott identitásért folytatott küzdelemben nincs idő se pihenésre, se önátadásra, se költészetre, se igazságra, sem pedig saját természetünk megismerésére és tiszteletére. Értem én hogy tele van alázattal ez a megveszekedett kemény folyamatos munka saját magunk által megszabott céljainkért, csak hát, nem mindegy minek hajtunk fejet: egónk önkényének és késztetéseinknek, vagy a belső-külső természet őszinte ritmusának és örök igazságának. Manapság a kemény munka, és az áldozattevés puszta ténye önmagában, mintha mindent igazolna és hőst, idolt kovácsol bárkiből. Csak hát azt senki nem kérdezi meg, mit áldozunk fel mindeközben, és miért a kemény munka. „Elérte, mert keményen dolgozott érte!” – halljuk és már felállva tapsolunk. A ’keményen’, és a ’munka’ önmagában érték lett. És az, hogy elérte. A megszerzés aktusa. A birtoklásé. Enyém lett, amit akartam. Individuális önkény. Egó. Az istenember. A folyton csinálni valamit. A tett mindenekfelett, az örökös aktivitás. Sosem találni, mindig keresni. Az a nő, aki ilyen közegben szeretné bizonygatni helyét, azt veszítheti el, ami az ő legnagyobb ajándéka lehetne ennek a világnak.

Dacolunk a teremtés erőivel, és nem értjük miért vagyunk betegek.

6. Csak a múlandóban

Az az ember, aki kizárólag a történet, a lineáris idő dimenzióját ismeri és bázisai nem tevődnek át az anyagiból az egyetemesség minőségébe (vagy ahogyan Hamvas fogalmaz: a centrumba), jellemzően hisztérikusan reagál minden apró veszteségre, lemondásra, váratlanra és véletlenre. Amikor nincs meg az ő akarata, vagyis amikor az alázat, önátadás és elengedés aktusaival találkozik, toporzékoló gyermekre emlékeztet, aki az üzlet közepén vergődik a kindertojásért, és ilyeneket mond:

"Nem lehet úgy élni, hogy folyton nézegetjük mi mennyibe kerül a szupermarketben."

"Sosem voltam az a spórolós fajta, nem most fogom elkezdeni."

"Ebben a korban (75) már nem szabadna azon gondolkodnod, hogy megengedhess magadnak egy utazást, vagy sem..."

„Nekem ez jár, hogy ilyen szép autóban ülhessek!”

„Én ezt megérdemlem, mert rengeteget dolgoztam érte!”

„Nem azért dolgoztam ennyit, hogy ezt ne engedhessem meg magamnak!”

„Egy külföldi nyaralás mindenkinek jár legalább egyszer egy évben!”

és így tovább.

A feleslegről való lemondás képtelensége, az úgynevezett komfortigényekhez és a saját akarathoz való görcsös ragaszkodás nem pusztán jellembeli éretlenséget mutat (minél idősebbek vagyunk, annál betegesebb és nevetségesebb), de nem enged minket közel a szellemhez, az egyetlen értelemmel bíró élet megvalósításához, amelyhez az út az elengedésre való képességen, az egó kiiktatásán keresztül vezet. Katalizálja a halálfélelmet, amely még több fogyasztásra, még több üres, szellemtelen anyagba való kapaszkodásra sarkall. Öngerjesztő folyamat ez. Érdemes próbálgatnunk, gyakorolnunk a „selyemről szalmára” manővert, az anyagi kötődéseink lazítását saját józanságunk, emberségünk, és az egyetlen értelmes élet megvalósítása érdekében. Azért, hogy megszerezzük azt a transzparenciát, mely során a szellem tisztán nyilvánulhat meg rajtunk keresztül a világban, és azért, hogy felszámolhassuk az anyag öncélú tévelygését. Azt hiszem nincs más dolgunk.

 Az egyes emberekkel elsősorban komfortigényük véteti meg a nagy gyártók termékeit. Ezeknek az új produktumoknak mindegyike valamelyest még kényelmesebbé teszi az életet, mint a megelőző. (...) Ha egy idősebb középosztálybeli férfinak felvetnénk, hogy cserélje jelenlegi kocsiját az előzőre, vagy az azt megelőzőre, az illetőben kínos érzésekkel tudatosulna, hogy ezáltal "selyemről szalmára" kerül, gyorsan megszokta a szervoféket, a szervokormányt, miközben elfelejtette a régi típusú sebességváltást - más szóval a gyártónak sikerült őt a mind újabb technikai vívmányok függőségébe vonnia." - Konrad Lorenz: Ember voltunk hanyatlása - X.8. Az idomítás módszerei

Aki a matériára (legyen az a teste, vagy az ecset, amivel fest, a ház, amiben él, az étel, amelyet elfogyaszt), mint a szellem közvetítőjére tekint (és nem az önmagában való tetszelgés vagy birtoklás itatja át az ezekhez való viszonyát), valamint minél inkább a kairos-ban él, azt az embert annál inkább a higgadtság, józanság, könnyed megelégedettség és harmónia jellemzi. Nem rohangál, mint a mérgezett egér, nem zaklatott, mert tud halhatatlan minőségéről. Tud a szellemről, az el nem múló lényegről. Ő, „az ember, aki valódi”[7]. Tudja, hogy a lényeget nem lehet önkénnyel, rohanással, birtoklással elérni. Tudja, hogy a szellem megnyilvánulása nem olyan, mint egy üzleti terv, vagy elérendő cél, ami a horizontális idősíkban valahol ránk vár és érte oda kell rohannunk. Aki érti a kairos bölcsességét, az tud a természet ciklusairól, elfogadta, hogy az élet része az elmúlás is (tél is van, nem csak nyár és nem csak szüret és kolios-t csak augusztusban eszünk), illetve, hogy az egyetemességet érdemes szolgálni, nem pedig a múlandót.

7. Az ember helyzete

A minket körülvevő természet a kairos-ban él. A természet olyan matéria, melyen keresztül a szellem megszakítás nélkül, torzításmentesen nyilvánulhat meg, amennyiben az ember ebbe bele nem avatkozik torz módokon.

Ami a természet világában történik, ismétlése annak, ami a természet fölött történik” – Hamvas Béla: Eksztázis

Az ember más, mint a természet többi teremtménye. Az ember nem passzív teremtmény, és helyét a világban magának kell megtalálnia, ellentétben az állatokkal és a növényekkel, akik paradicsomi rendben élnek beavatkozás nélkül. Az ember – a Biblia nyelvén - a Paradicsomból kiűzetett. Történetet kapott (hronos-t), amelyen belül saját, értelemmel átszőtt törekvése segítheti őt vissza az időtlenbe. Az embernek saját feladata megtalálni a kairos-ban való létezés módját, mert az neki nem eredendő „programja”, amely rajta automatikusan „lefut”. A kairos, a szellemel átitatott autentikus létezés az embernek lehetősége és felelőssége, de nem alapvetése.

A korábban felsoroltak alapján hajlamosak lehetünk azt hinni, hogy bárki, aki kertészkedik, sokat van a természetben, jókat szeretkezik, gyermekeket szül, művészként alkot, fest, jazz-t játszik, improvizál, mer énekelni bárki előtt, és vannak ihletett, katartikus alkotói pillanatai, az már elsajátította a kairos-ban való létezést, a szellemmel átszőtt életet. De attól még, hogy az ember életében időnként kinyílik egy ajtó, és áldásként megjelennek azok a helyzetek, amelyekben lehetőséget kap kapcsolatba lépni a szellemi minőséggel, ez önmagában még nem jelent túl sok mindent. Egyrészt azért nem, mert lehet, hogy nincs meg rá a kellő érzékenysége, fogékonysága. Említettem, hogy a nő biológiai természete közelebbi kapcsolatban áll a kairos-al, mint a férfié. A nő maga azonban saját biológiáján keresztül csak akkor talál utat a kairos-ba, ha nyitottsága megvan hozzá. Nagyon sok olyan férfit ismerek, akinek az érzékenysége a szellemi minőségre és a ciklusok megértésére össze sem vethető néhány nő érzékenységével, mert jóval meghaladják nőtársaik nyitottságát. Nem minden nő fér hozzá a kairos önátadásról szóló, igazságmegnyilvánító gyönyörű tanításához. Még akkor sem, ha szülnek, vagy vajúdnak. Nem gondolnak méhükre szakrális térként, és annak működésére beavató folyamatokként. Akkor sem, ha már édesanyák. Megfigyeléseim szerint ez az anyagba való túlbillent kapaszkodás eredménye.

Ugyanez a helyzet az anyatermészettel. Itt van körülöttünk, benne élünk, ki többé, ki kevésbé, de azt figyeltem meg, hogy önmagában ez még semmit nem jelent. A természet körülöttünk egy áldomás, egy folyamatos emlékeztető az ember számára, hogy hova kellene újra-integrálnia magát, és annak megértésével, az azzal való együttműködéssel hogyan léphetne be a szellemmel magasan átitatott életbe. Ennek ellenére infrastruktúráink néhol már alig engednek kilátszani egy darabka földet, vagy fát. Terjeszkedünk, és bizonyos helyeken már a természet kuncsorog a túlélésért „civilizált” létformáinkban. De még, ha az ember farmon is él, előfordulhat, hogy nem fogékony a természet tanítására a kairos-ról, és azt az életére alkalmazni képtelen, mert érzékenysége, fogékonysága nincs meg rá, elmerült az anyagban.

Hány olyan művészt ismerünk, aki a pódiumon katarzist hoz létre, igazi csatorna, de a hétköznapokban tönkre teszi magát? Művészetük miatt felkent hősökként ünnepeljük őket, míg életük egyéb pillanataiban tobzódnak a túlfogyasztásban, a matériába való görcsös kapaszkodásban, a halálfélelemben, az egótól túlfűtött létezésben. Vagy egyszerűen csak művészetükben élik meg a kairos halhatatlan dimenzióját, de azt követően visszazuhannak a hronos-ba, a szomorú tévelygésbe. A művészet, mint narkotikum is tud működni, ilyenkor a művész függő viszonyba kerül azzal az eggyé válás élménnyel, amelyet a kairos-ban alkotás során megél. Lehet, hogy a művész tehetsége területén önfegyelmet, önátadást gyakorol, de ha azt nem lényegíti át életének teljességére, akkor az azt jelenti, hogy az az öröklét élmény, melyet az alkotásban megél, nem segíti őt abban, hogy életének egészét szellemi bázisra helyezze. Amikor az életnek csak bizonyos részterületére korlátozódik a szellemivel való találkozásunk, illetve véletlen folytán belső törekvés nélkül történik, akkor az Hamvas Béla szavaival olyan, mint „amikor valaki egy véletlenül keletkezett résen át a valóságba lát.” Ilyen rés lehet, és emiatt egyben csapda is, ha valaki igazán tehetséges valamiben, mert ott viszonylag könnyen a „halhatatlanságba”, a kairos-ba kerül, és motivációja és figyelme elveszhet arról, hogy életének és lényének teljességét vonja be ebbe a szellemivel való kapcsolatba.

Még ha ott is van bennünk az érzékenység a szellemire, képesek vagyunk önátadni és egy véletlenül keletkezett résen át megtapasztaljuk halhatatlan részünket akár egy katartikus szülés, a természetben megélt egység, ihletettség, alkotás, vagy koncert során, ez még önmagában mindig kevés ahhoz, hogy áthelyeződjön bázisunk az anyagból a szellemibe, annak érdekében, hogy igaz életet élhessünk és az idő múlását értelmes létezésre váltsuk be. Miért? Mert „a súly nem a felismerésre, hanem annak erkölcsi következményeire esik: a valóságot hiába ismerem fel, ha a következményeket életemre nem alkalmazom.” – írja Hamvas az Eksztázisban.

8. Az ember feladata – „benned a létra”

Mi kell hát ahhoz, hogy erőnk és hitünk forrását képesek legyünk tartósan, a hétköznapjainkban is a szellemi minőségből nyerni, ne pedig a múló anyagba gyökerezve, szellemi részünket elfeledve szomorúan tévelyegjünk? Mi kell ahhoz, hogy képesek legyünk a legértékesebb időben, a kairos-ban létezni és életünket a lehető leginkább a torzítatlan igazság szellemének átadni? Hogyan lehetséges - Pál apostol szavával - megigazulni? Hogyan leszek – Hamvas Béla szavaival - valódi ember, aki magasrendű és békés életet él? Hogyan tudom életemmel megvallani azt, aki én valójában vagyok? Hogyan tudok minden pillanatban hű lenni az abban kibomló igazsághoz?

(…) én még nem láttam senkit, aki idáig eljutott volna, ezt mi mindnyájan csak gyakoroljuk. Az embernek törekednie kell a tökéletességre, ez az irány, amerre haladnunk kell. De hogy elérjük-e? Ez örök kérdés számunkra.” – Kassai Lajos: Lovasíjászat

Korábban részletesen beszéltem a feminin minőség, vagyis az önátadásban lévő erő fontosságáról az egyetemességhez (kairos-hoz) való kapcsolatunk szorosra fűzésében. Az önátadás maga a kapu, amelyen a szellem áthaladhat. Ez az áteresztés, a transzparencia, ahol azt tudjuk mondani: „Legyen meg a te akaratod.” Ez egy passzívan megnyilvánuló erő, ahol az individuum akarata hátralép és teret ad egy őt messze meghaladó egyetemes halhatatlan igazságnak. Megengedni létrejönni valamit, hagyni megnyilvánulni magamon keresztül a torzítatlan igazságot. Valamit, ami addig még nem volt. Hiszen tudjuk: a kairos az ismétlésen, a rutinon kívül áll. Ahhoz, hogy az ember elérjen ebbe a kapuba, kell egy úgynevezett hangoltság. Hangolom magamat az igazságra, ahogyan a zenész a hangszerét a tiszta hangok megszólaltatására. Weöres is az összhang állapotáról beszél. Hamvas így fogalmaz: „érzékenység, amely az emberfölötti felé nyitva áll.” Ezt az érzékenységet meg kell szerezni valahogyan.

Nem csak passzív minőséget, nem csak önátadást kíván az, hogy az autentikus létezést elérjük. Az emberben aktív törekvésnek kell lenni, hogy ehhez az állapothoz eljusson.

Kell szándék, kell akarat, és tett, hogy a kairos-ban éljünk.

 (…) mi vagyunk azok, akik a szokások tömkelegében, a szokások befolyása alatt önmagunkkal is küzdelemben élünk. Az ön küzdelem rendkívüli elhatározást igényel, rendkívüli energiát követel abban a tudatban, hogy ezt így kívánja az Isten világfenntartó szelleme, amelyhez csatlakozik az ember tiszta érzelme.” – Csontváry Kosztka Tivadar: A tekintély

Ebben a küzdelemben segíti az embert az aktív kiáradó, vagy más kifejezéssel maszkulin minőségű erő. Ha a passzív, feminin minőségű önátadás a kairos-nak megnyíló kapu, akkor a szándék, az akarat, az önfegyelem, az erőfeszítés, a törekvés, a potens maszkulin erő pedig a kapuhoz vezető fáradságos út. „Út a koncentráción át a meditációba” – fogalmaz Kassai Lajos lovasíjász az íjról, mint a spiritualitás kapujának kulcsáról. Az erő maszkulin minősége (a koncentráció) célja az embert megszabadítani azoktól a hajlamaitól, melyek akadályozzák a szellemi minőségben való legyökerezését. Ez az egó uralmunk alá hajtása, vagy a szőlő nyelvén mondva: a vadhajtások lemetszése. Gyalulódni, csiszolódni – ahogyan a Yotengrit fogalmaz. „(…) gyakorlataink közlekedési eszközök szellemi érésünk kacskaringós útjain.” – írja újra Kassai, ahol a gyakorlat az ember aktív hozzájárulása ahhoz, hogy önmagát addig tisztítsa, míg az igazság torzításmentes közvetítője nem lesz.

A küzdelem, az erőfeszítés és az áldozattétel az életben itt, ebben a munkában nyer értelmet.

Ez az a munka, amely nem derékba tör, hanem kiegyenesíti a gerincet. Ez az a munka, melyet nem az anyag önmagában önmagáért való tetszelgése miatt végzünk, vagy pusztán annak bebizonyítása okán, hogy mi is képesek vagyunk valaminek az elérésére. Ez a munka túlmutat az anyagin, nincs benne helye az individuális önkénynek, nem azért csináljuk, hogy a végén az eredményt birtokba vegyük és mutogassuk: Én képes voltam rá! Ez utóbbi félreértett erőfeszítés a motivációs trénerek és a vállalati célkitűzések, vagyis az egó erőfeszítése. Ez a ciklusokat meg nem értő, természettől elkötődött, ritmustalan, életellenes lineáris haladás és birtoklás oltárán bármit feláldozó üres erőfeszítés. Ennek a munkának az eredménye nem több, mint egy szelfi, egy jó póz. Az a munka, amelyről Csontváry is beszél, túlmutat az emberen és mégis ettől lesz az ember valódi ember. Ennek a munkának az eredménye a nevezetes névtelenség, a tücsök-halhatatlanság. De hát manapság ki akar névtelen lenni ugye?

Mi ez a munka pontosan? Ahogyan Hamvas az Eksztázisban írja, Patandzsali a Jóga-szútrákban a következő munkát javasolja: nem ártani, nem hazudni, nem lopni, élveknek ellenállni, nem gyűjteni, nem felhalmozni, birtoklásról lemondani. Az egyes vallásokban a böjt is ezeknek az embert tisztító gyakorlatoknak a köréhez tartozik, amelynek célja nem kizárólag a fizikai test tisztítása, de az önmegtartóztatás gyakorlása, az emberi jellem nemesítése. Lemondani tudni. Meghatározni az elég fogalmát, majd betartani, gyakorlattá emelni. "Κάθε πράγμα στον καιρό του.” „Mindent a maga idejében.” – szól a görög szigeteken élő vidéki gazda, aki ismeri a kairos rendjét, és tudja, hogy télen nem eszünk paradicsomot. Le tudni mondani dolgokról, van benne alázat a magasabb, szellemi rend felé. Nem magunkhoz venni mindent, amit csak önkényünk megkíván. A jutalmunk nem marad el: egy hosszú tél után májusban az első paradicsomba harapni nem más, mint a szellemi minőséggel kapcsolatba lépni, ez a létező legértékesebb idő.

A kairos-ban lévő pillanatokat nem feledi az ember, mert ott az élet intenzitása elsöprő. A kairosban ott van a szellem.

El tudni kötődni az anyagtól, a múlandótól, az abba való kapaszkodásunktól, az önkény uralmától. „A többi csak toldás.”

(…) csak az marad meg, ami megfoghatatlan: az emberi lény igazsága és tisztasága és valódisága. Aminek nincs szüksége arra, hogy számon tartsák és följegyezzék és neki emlékművet állítsanak.” – Hamvas Béla: Eksztázis

9. Méltósággal élni és elmúlni

A fentiek tudatában fontosnak tartom újra hangsúlyozni, hogy az idő múlása (a hronos) önmagában nem érték. Ezzel ellentétben, él a köztudatban egy olyan tévhit, mely szerint a kort (és így az idő múlását is) önmagában autoritásként kellene kezelni. Nagyon jól látható, hogy számos ember éli le életét úgy, hogy kizárólag a történetben ragad szorosan hozzátapadva az anyaghoz és a szellemi felé a hangoltságot sosem szerzi, vagy közelíti meg. Ezt az állapotot megfigyeléseim alapján zaklatottság, zavarodottság, diszharmónia, halálfélelem, görcsösség, természetellenesség, a középtől eltolódott hangsúlyok, szélsőségek, túlzások, mértéktelenség, függőségekre való hajlam jellemzi. Az idő mindenkinek múlik. A

hronos, vagyis az idő múlása nem érdem, hanem helyzet.

Ha úgy tetszik: formátum. A tartalmat a formátum mögött a szellemi minőséghez való viszonyulásunk határozza meg. Nem mindegy, hogy a forma hordoz-e tartalmat, vagy sem. Ha van tartalom, ha van szellemi, számomra ezt jelenti méltósággal élni és öregedni. „Minden kairos hronos, de nem minden hronos kairos.” – mondja Hippokratész. Történetünk (a hronos) lehet szellemmel átitatott (kairos) magasrendű és békés élet, de lehet az élettelen anyag „szomorú és eszeveszett tévelygése is.”[8] Azzal, hogy az időseknek kijár a tisztelet teljes mértékben egyetértek, hiszen minden élőnek kivétel nélkül kijár a tisztelet, így az időseknek is. De az, hogy mi és ki tekintély számomra, abban Csontvárival értek egyet:

 „A legnagyobb tekintély ezen a világon a világfejlesztő akaraterő, a természetben élő energia, mely kinyilatkoztatás útján fejleszti a világot s halhatatlanná teszi a valóságot.”

Személyes tapasztalatom abban áll, hogy az embert leginkább átlényegítő, a szellemire hangoló aktus a lemondás – akár váratlan veszteségein keresztül is. A birtoklásról és az anyagban gyökerező dolgokról való lemondás gyakorlása nem más, mint az alázatosság kimunkálása jellemünkben az egyetlen tekintély, a megnyilvánuló egyetemes igazság felé. Tudni elengedni.

Az alapszó a vaulting ambition. Fordítható nagyravágyásnak, vagy becsvágynak, vagy hatalmi ösztönnek. A hatalmi ösztön azt hiszi, hogy a világ tetején a Mindenható trónusa áll és ebbe bele akar ülni. Az idióta. Miért vigyorog a bolond? Mert tudja, hogy isten nem ül a trónuson.

(…) A bolond nevet. Mind a trónusra akar ülni, mind, mind azt hiszi, diktátor lehet és parancsolhat. A bolond a hatalmi őrületen kívül áll. A történeten kívül. Pótolhatatlan ember.

(…) Arlequin szegény. Indiában szannyaszinnak mondják. Egy szál zsákrongy van rajta, övében egyetlen evőcsésze. Ezért nem lehet megijeszteni. S ezért a sors hiába püföli, csak nevet.” – Hamvas Béla: Arlequin

Nagy akadálya az egó megregulázásának és a szellemhez való közelkerülésnek a gyűjtögetés és a ’nem engedek abból, amim van’ attitűd. A nem engedek elveimből, a véleményemből, a világnézetemből, használati tárgyaimból, ingóságaimból, ingatlanjaimból, az örökségemből, a fiatalságomból, a ránctalan bőrömből, a hajam pigmentáltságából, az új iphone-ból, a szervokormányos kocsimból, az összegyűjtött okleveleimből, a státuszomból, a megszerzett pozíciómból és presztízsemből, az elképzelt karrierutamból, a terveimből, és így tovább. Ezek mind múló dolgok, a múlandóságban gyökereznek, és ha hagyjuk, minket is magukkal rántanak a puszta elmúlásba.

Had térjek ki külön a nők esetében a szellemmel átitatott életre, nőként muszáj erre hangsúlyt fektetnem. Egy szigeten élni azzal a privilégiummal jár, hogy rengeteg az átutazó, így az ember változatos sorsokat figyelhet meg maga körül nap, mint nap, kiváltképp, ha ezt tudatosan teszi. Rengeteg találkozásom és beszélgetéseim a legkülönbözőbb korú, nemzetiségű, sorsú nőkkel arra a következtetésre juttattak, hogy a nő alkímiája, melyben anyagiból a szellemibe viszi át hitét és erejét, az a szépségnek egy nagyon egyedüli minőségét kölcsönzi számára. Pontosan azt a szépséget, melyről Pierre Rabhi úgy tartja, az egyetlen szépség, amely képes megmenteni a világot: „az együttérzés, az osztozás, az önmérséklet, az igazságosság, a nagylelkűség és az élet tiszteletének minden formája.” Ezt a szépséget azokban az idős asszonyokban találtam meg, akiknek a közelében egy fajta „hazaérkezés” élményben volt részem. Nők, akik mellett megélhető az a beavatás, melyet Szepsy István borász a következőképp fogalmaz meg: „Mindenkinek arra van a legnagyobb szüksége, és akkor tud a lelkéhez és magához az élethez legintenzívebben kapcsolódni, ha azért szeretik, amit valójában érez. Mindegy mi az. És félelem nélkül örömmel elmondhatja, amit talál magában. Ez a lényege minden beavatásnak.”[9] Nők, akik megbékéltek a múlandóság tényével, mert másban lelték meg hitüket, erejüket. Akik nem a következő utazásuk tervezgetése miatt aggodalmaskodtak, nem a szemöldökük kitetoválása miatt voltak a leginkább felspanolva, nem a drága kerámiatálakat, az üres formákat féltik, hogy össze ne törjenek. Nők, akik mellett a fiatal lányok elfelejtik az öregedéstől való félelmüket, mert látják abban az elérhető intenzitás, kiteljesedés lehetőségét. Nők, akik hangoltságuk, érzékenységük foka révén megértették a kairos-ban lévő bölcsességet.

Amitől a nő a legjobban fél: öregnek és csúnyának lenni. Ha szép lenne, sohasem lehetne sem csúnya, sem öreg. A szépség nem jelleg, amit el lehet veszíteni.

(…) A szépség nem valami, ami merő külsőség. A szépség az egész lényen uralkodó hatalmas tűz és fény. Ami merő külsőség, az a bűbáj; a ruha, a festék, a szerep, a betanult mosoly és mozgás és modor.

(…)Éva az a lény, aki magát a testtel maradéktalanul azonosítja, és a lélek függetlensége benne soha még csak fel se merül és fel se dereng. Minél mélyebben téveszti össze magát testi lényével, annál csillapíthatatlanabb, mohóbb és falánkabb: annál szomjasabban rakja fel magára a világ megkívánt káprázatait, annál inkább vonzza magához a megkívánt lényeket és tárgyakat. ’Ide nekem mindent’ – szól az asszonyi test. ” – írja Hamvas Béla a Scientia Sacra-ban az asszonyról.

10. Végszó

Minél inkább a kairos-ban élünk, annál kisebb az elmúlástól való félelmünk, annál inkább vagyunk az igazság maga, annál időtállóbbak szavaink, tetteink, annál inkább közelítjük meg a halhatatlan minőséget, azt a bizonyos nevezetes névtelenséget. Annál inkább örökérvényű a létezésünk, amely mindenre kihat körülöttünk. Az igazság vállalásának ugyanis gravitációja, súlya van. Annál egészségesebbek vagyunk, annál szabadabbak, annál inkább függetlenek, valódiak, romlatlanok és élők. És ezt nem csak magunk miatt tesszük. „Minél intenzívebben élek, annál több ember számára annál intenzívebb életet teszek lehetővé, annál több ember lehet egészséges és gondtalan és vidám.”[10] Annál inkább vagyunk képesek nemesedni a halálig és annál tisztábban tudjuk átadni azt, amit az ismeretlenből magunkkal hoztunk ajándékként a világnak. Csatornává válni, igazsággá válni, kiteljesedni a hronos minden pillanatában.

kinyilatkoztatás lehet abban is, ahogy valaki egy pohár vizet megiszik, abban is, ahogy a könyvet kinyitja, vagy szánt.” – Hamvas Béla: Eksztázis

 

 

[1] Csontváry Kosztka Tivadar: A tekintély

[2] Hamvas Béla: Eksztázis

[3] Szophoklész: Antigoné (Trencsényi-Waldapfel Imre fordítása)

[4] FRENÁK PÁL: „ANGYALI ÖRDÖG VAGYOK A TÁNCOSAIM SZEMÉBEN” – Hamu és Gyémánt interjú

[5] Máté evangéliuma 6.10

[6] FRENÁK PÁL: AZ ALKOTÓ: VÉDTELEN - Reflexiók Nánay István A kritika és „kritikája” című írására

[7] Hamvas Béla: Eksztázis

[8] Hamvas Béla: Eksztázis

[9] A szeretet, mint tőke - Szepsy István portréja

[10] Hamvas Béla: Arlequin