Kaló Eszter: Amiről a nők nem beszélnek

Kaló Eszter: Amiről a nők nem beszélnek

2021. 01. 05., k - 08:38
0 hozzászólás
Az írónő harminc év elteltével tudta fájdalmait megosztani a világgal egy gyermek elvesztéséről, a terhességről, a halva születésként elkönyvelt abortuszról, egy beteg gyermek neveléséről vagy a bántalmazó kapcsolatokról. Nemrégieben, egy kurzus keretében alkalmam adódott néhány kollégistatársammal együtt, kötetlenül beszélgetni az írónővel. Az esemény alkalmával általunk feltett kérdések és a kapott válaszok felkeltették érdeklődésemet a témában. Ennek hatására szeretnék egy kicsit mélyebben foglalkozni a témával, választ kapni azokra a kérdésekre például, hogy miért nem merünk beszélni a hasonló traumáinkról? Lehet-e a társadalom felfogásán változtatni ezzel kapcsolatban, és ha igen, hogyan? Mit tud a fiatal generáció tenni annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk a probléma megoldásához?
pé
A Rajk Szakkollégium 'Kortárs irodalom kurzus' hallgatóinak esszéi (2020)

Kaló Eszter

Amiről a nők nem beszélnek

Gondolatok Péterfy-Novák Éva Egyasszony című regényének fő témáiról

 

A Rajk Szakkollégium 'Kortárs irodalom kurzus' hallgatóinak esszéi (2020)

Ezek az esszék egy fél éves szeminárium értékes dokumentumai. Négy kiváló fiatal elme a kortárs magyar irodalommal való találkozásáról ír, négy különböző megközelítésben. Az írások DRÓTon való közlésével olvasóink bepillantást nyerhetnek egy kísérletbe, amiben a kortárs magyar irodalom kis részletét igyekeztünk huszonéves fiatal egyetemistákkal a mai valóság kontextusában olvasni, értelmezni. A pandémia miatt a kurzus nagy része online zajlott 2020 őszi szemeszterében. Hátrányunkból előnyt igyekeztünk kovácsolni, így az online órákra meghívtuk a költőket, írókat is, akiket olvastunk és akiknek munkáiból a kurzustagok referáltak. Végtelen hála, hogy valamennyi író, költő örömmel kapcsolódott beszélgetéseinkhez és válaszoltak kérdéseinkre. A félév alatt sajnos nem volt időnk mindenkit felhívni, akit szerettünk volna, de reméljük majd valamilyen formában folytatódhat a kortárs irodalom tanítása ebben a szellemiségben a felsőoktatásban, nem csak "irodalom szakosoknak", mert mint a mellékelt esszék is tanúsítják: a kortárs magyar irodalom rólunk szól. Végezetül köszönöm a tanítványaimnak, hogy annyit tanulhattam tőlük ismét és a Rajk Szakkollégiumnak, hogy lehetővé tették a tanításról alkotott saját elképzeléseim megvalósítását, immár a hatodik szemeszterben.

Weiner Sennyey Tibor, költő, író, művésztanár

A kortárs irodalom kurzus esszéi a DRÓTon:

Liszkay Alíz: Határtalanul

Kaló Eszter: Amiről a nők nem beszélnek

Tavaszi Anna: Vissza a napfényre

Juhász Réka: Egy deci örökség

Péterfy-Novák Éva regénye, az Egyasszony egy saját, igaz történeten alapuló írás, melyből színházi darab is készült, Tenki Réka főszereplésével.[1] Az írónő ötven év elteltével tudta fájdalmait megosztani a világgal egy gyermek elvesztéséről, a terhességről, a halva születésként elkönyvelt abortuszról, egy beteg gyermek neveléséről vagy a bántalmazó kapcsolatokról. Nemrégieben, egy kurzus keretében alkalmam adódott néhány kollégistatársammal együtt, kötetlenül beszélgetni az írónővel. Az esemény alkalmával általunk feltett kérdések és a kapott válaszok felkeltették érdeklődésemet a témában. Ennek hatására szeretnék egy kicsit mélyebben foglalkozni a témával, választ kapni azokra a kérdésekre például, hogy

miért nem merünk beszélni a hasonló traumáinkról?

Lehet-e a társadalom felfogásán változtatni ezzel kapcsolatban, és ha igen, hogyan? Mit tud a fiatal generáció tenni annak érdekében, hogy közelebb kerüljünk a probléma megoldásához?

Nem általános az, hogy az ezen könyv által feldolgozott témákban saját tapasztalatot osztanak meg azok, akik átéltek hasonlót, pedig úgy gondolom, hogy rendkívül fontosak, és a társadalmunknak nem szabadna szőnyeg alá söpörni őket. Ezek mind olyan témák, amiről tudjuk, hogy sokkal több szót kéne ejteni, mégis tabunak számítanak a mindennapi életünkben még nő és nő között is.

Hajlamosak vagyunk belefeledkezni a saját problémáinkba, elfordítani fejünket, ha erőszakos, normabontó, vagy lelkileg megviselő történés szemtanúi, fültanúi vagyunk, ezzel a levéve a súlyt saját vállunkról.[2]

Talán ebből a felfogásból adódóan, ha egy nő személyesen megy keresztül hasonló megrázkódtatáson, nem érzi úgy, hogy erről beszélnie kéne másoknak. Sokszor hallhattuk már, hogy a szégyenérzet és a külvilág véleményétől való félelem is visszafogó erő. Azonban azt gondolom, hogy

az olyan aktorok, mint Éva rendkívül sokat segítenek az ügyön,

ő maga számtalan megkeresést kap minden nap, hasonló helyzetben lévő anyáktól, nőktől, rengetegen kérnek tőle segítséget, és ő készséggel válaszol minden levélre és telefonra.

Éva a beszélgetésünk alatt elmondta azt is, hogy például egy abúzáló kapcsolatban legtöbbször a bántalmazott fél eleinte nem is tekinti ezt problémának, hiszen a kötődés, az esetleges szeretet elnyomja a vészharang hangját. Ezt a témát fejteném ki a legbővebben, hiszen talán ez az, ami a legtöbb embert, nőket és férfiakt egyaránt érint. A jelenség súlyosságát emelném ki elsősorban a következő sorokkal:

„A nők elleni erőszak egészségügyi következményei és hatásai között a nem kívánt terhességek létrejötte mellett a vetélés, halvaszületés, koraszülés és a kis súllyal született gyermekek világrahozatalának nagyobb fokú kockázatára hívja fel a figyelmet. Szerintük a nők elleni erőszak a járványokkal egyenértékű közegészségügyi probléma.”[3]

Magyarországon becslések szerint minden 5. nő szenvedett már el bántalmazást.[4]

Több formája létezik, legelőször a fizikai jut eszünkbe, de a szóbeli, vagy verbális, lelki sértések is éppoly komolyan hatnak. Ezeken kívül lehet gazdasági természetű is, illetve nem szabad megfeledkeznünk a szexuális bántalmazásról sem, ami párkapcsolatokban is sokszor előfordul. Számomra ez a téma mindig is ijesztő volt, nehezen tudtam kezelni, ha ezekről beszélgettem lányokkal, nőkkel, vagy csak olvastam róla. Sokáig nem értettem, hogy miért nem lépnek ki a bántalmazott felek ezekből a kapcsolatokból, miért engedik, hogy ezt tegyék velük. Majd a saját tapasztalataim alapján rájöttem arra, hogy ez nem ennyire két dimenziós, ez a döntés nem egyszerű, még akkor sem, ha nincs gyermek, vagy egyéb dolog, ami hozzáköt a másik félhez. Rendkívül összetett szituációkról van szó, amit sokan el sem tudnak képzelni. Az érzéseim pedig engem is arra tereltek, hogy nem igazán kellene beszélnem róla, hiszen ez csak az én és a párom dolga.

Az írónő szavait olvasva a befogadó talán könnyebben megérti, hogy vannak miértjei is, hogy a nő benne marad egy ilyen, toxikus kapcsolatban.

Amikor benne éltem, azért hallgattam, mert a bántalmazásnak van egy hullámvasútszerű mechanizmusa. Érzed, hogy kevéssé vagy szeretve, hogy uralkodnak rajtad, de ezt eltörli, ami a bántalmazás után történik – a kedves szavak, a simogatás. A le után mindig a fel következik. A másnapok miatt pedig szinte várod, hogy bántalmazzanak."[5]

Természetesen az eddig leírtakon túl számos személyes indokot is találunk arra, miért nehéz meghozni a döntést, hogy felálljunk és minden bátorságunkat összeszedve ott tudjuk hagyni a párunkat egy ilyen helyzetben. Ilyen például, amint már említettem a közös gyermek nevelése, közös ház, vagyon, de lehet ez egy kisállat is. Vagy említhetjük azt, hogy az ember alapjáraton fél kilépni a komfortzónájából, fél a változástól és az ismeretlentől, így sokszor félünk véget vetni egy-egy kapcsolatnak is. Ezt főként az alapozza meg, hogy az együttlét megszokássá válik, ezen változtatni pedig ijesztő, nem tudjuk elképzelni, hogy milyen külön, és milyen egyedül. Talán ez a kulcs, az egyedülléttől való félelem sokszor erősebb, mint a bántalmazás miatt érzett fájdalom. Felmerül még az, hogy a bántalmazó kapcsolatok sokszor, sőt a legtöbbször egyfajta függési viszonyt alakítanak ki, ami az alá és fölé rendelt szereposztás miatt jöhet létre. Ez a függés, csak úgy, mint maga a bántalmazás, sokféle lehet. Említhetjük például az anyagi alárendeltséget, az érzelmi fogva tartást, vagy a konkrét zsarolást is. Ez csak néhány aspektus, amiből még számtalan van, és általában nem csak egy jellemző egy adott helyzetben.

Ez a téma nagyon hosszú kifejtést igényel és végeláthatatlan mélységeik tudnánk leásni, számtalan szakirodalom és pszichológus, szakember foglalkozik vele. Ennek ellenére mégis azt gondolom, hogy csak úgy, mint sok más témánál, például a kisebbségek kérdése, a fogyatékkal élőkhöz való viszonyulás, a társadalmi és szociális érzékenység, itt is van egy megoldás, ami sokat segíthet a helyzet javulásán, az egymás iránti szolidaritáson és az empátia tanulásán. Véleményem szerint

csak társadalmi és személyes neveléssel, az egész lakosságra kiterjedő attitűdváltással lehetne változtatni ezen, egymást támogatva.

A legfontosabb része ennek a gyermekeink nevelése, mind iskolai, mind otthoni szinten. Ha a felnövekvő generáció abba szokik bele, azt a példát látja, és azt a tanácsot kapja otthonról és az iskolából is, hogy foglalkoznunk kell embertársunk gondjaival, segítenünk kell egymást és a szeretet nyelvét el tudják sajátítani, a világ egy sokkal kedvesebb és békésebb hely tud lenni.

A könyvben felmerül még sok más, a nőket érintő, tabu kérdés, élethelyzet. Ilyen például a fogyatékkal született gyermekek nevelése, amiről talán még kevesebb szó esik a mindennapokban, szeretjük elkerülni az ilyen, „kényes” témákat. Vagy beszélhetnénk az abortusz körüli feszültségről, ami nem csak a vele kapcsolatos törvényeket veszi körül, hanem van egy másik oldala is, az anya oldala, amely nézőpontot nagyon kevesen ismerik. Magáról a terhességről megannyi kismamakönyv, írás és kép készül nap, mint nap, mindenki a boldog, szép részét próbálja a világ felé közvetíteni, viszont a nehézségekről, a női kételkedéssel, kétségbeesettséggel nem nagyon találkozunk.

Összegezve a fent említetteken kívül,

az olvasottak alapján a fiataloknak a legfőbb felelősségük egy új, nyitottabb hozzáállás kialakítása lenne,

bizonyára ez nem egy rövid és semmiképpen nem egyszerű folyamat, ha azt az attitűdöt vesszük át, amit például Péterfy-Novák Éva is képvisel, sokkal könnyebben tud a társadalom reagálni az ilyen problémákra.

Bibliográfia

Berta-Szalóki Sára. Bántalmazás a párkapcsolatban

Letöltés helye: http://www.csaladesparterapia.hu/bantalmazas-a-parkapcsolatban.html

Letöltés ideje: 2020. október 11.

Kalas Györgyi (2015). Egy asszony, akinek megölték a gyerekét

Letöltés helye: https://index.hu/kultur/2015/09/29/egy_asszony_akinek_megoltek_a_gyereket/

Letöltés ideje: 2020. október 11.

Lukács Andrea (2014). Egyasszony, aki tudja, miért élvezi valaki a bántalmazást

Letöltés helye: https://hvg.hu/plazs/20140913_Egyasszony_aki_tudja_miert_elvezi_valaki

Letöltés ideje: 2020. október 11.

Szabó Eszter Judit (2019). „Hogy tehette ezt?!” – 3+1 életbevágóan fontos mondat a bántalmazásról

Letöltés helye: https://pszichoforyou.hu/hogy-tehette-ezt-31-eletbevagoan-fontos-mondat-bantalmazasrol/

Letöltés ideje: 2020. október 11.

Szele Anna Szabina és Nagy Beáta Erika (2017). A bántalmazás és a koraszülés összefüggései a kétéves kori pszichomotoros fejlődés tükrében. Orvosi Hetilap, 158(25), 976–983.

 

[1] Kalas Györgyi (2015). Egy asszony, akinek megölték a gyerekét. https://index.hu/kultur/2015/09/29/egy_asszony_akinek_megoltek_a_gyereket/

[2] Szabó Eszter Judit (2019). „Hogy tehette ezt?!” – 3+1 életbevágóan fontos mondat a bántalmazásról. https://pszichoforyou.hu/hogy-tehette-ezt-31-eletbevagoan-fontos-mondat-bantalmazasrol/

[3] Szele Anna Szabina és Nagy Beáta Erika (2017). A bántalmazás és a koraszülés összefüggései a kétéves kori pszichomotoros fejlődés tükrében. Orvosi Hetilap, 158(25), 976–983. 978.

[4] Berta-Szalóki Sára. Bántalmazás a párkapcsolatban. http://www.csaladesparterapia.hu/bantalmazas-a-parkapcsolatban.html

[5] Lukács Andrea (2014). Egyasszony, aki tudja, miért élvezi valaki a bántalmazást. https://hvg.hu/plazs/20140913_Egyasszony_aki_tudja_miert_elvezi_valaki