Kiáltó szó a tiszta irodalomért

Kiáltó szó a tiszta irodalomért

2020. 02. 05., sze - 09:21
0 hozzászólás

Sok mindentől hangos az irodalmi közélet, csak a legfontosabbról esik ritkán szó, az irodalomról és a minőségről. A lélekről. A hitelességről, a költői alapállásról, az írástudók felelősségéről. Arról, hogy nekünk mi a dolgunk.

Kiáltó szó a tiszta irodalomért

Kiáltó szó a tiszta irodalomért

Halmosi Sándor írása

Ora et Labora

A költő meztelen (átvilágítási kísérlet)

Mert nemcsak a király, de a költő is meztelen.
Vagy úgy, hogy nem akar elbújni, és nincs is hova, vagy úgy, hogy csak elbújni akar, igazi arcát nem megmutatni, sőt, talán el is vesztette azt.

Az egyikük élete és műve azonos, ő maga nyitott könyv és ott fekszik a műtőasztalon, mindenki kedvére turkálhat benne, menekülni nem tud, és nem is akar. Nincs is hova, és kiskapuk sincsenek.
A világot emelni és gazdagítani szeretné. Ebben sokszor elszegényedik.
Keveset beszél.
Tudja, hogy tévedhet. Szabad.
Vékony, és idővel csak egyre vékonyabb. Áttetsző. Fénygörgető.

A másik élete és műve egymástól teljesen függetlenek, egész idejét a kiskapuk keresésével, a hárítással, a helyezkedéssel tölti. Könyököl, tapos. Átgázol. Nem az igazat mondja.
Itt és most akar meggazdagodni.
Folyton beszél, nyüzsög. Szerepel.
Sumákol. Azt hiszi, tévedhetetlen.
Belenehezül a sárba. Fényhatlan.

Mert van, aki dolgozik, és van, aki helyezkedik.
Vagy szabómagdásan: van, aki seper, és van, aki sepertet.

E között a két fő haplotípus között vergődünk mindannyian, kortárs magyar költők. De dönthetünk, és folyton döntünk is valamelyik mellett. Letesszük a garast. És azt a garast, bármilyen nehéz, le is kell tenni.
Mert „Be kell látnunk: / Ha kérdeznek, becsületesen / felelni kell. / A harcot becsületesen / fel kell venni, / az úton becsületesen / végig kell menni, / a szerepet becsületesen / el kell játszani, / keményen és tekintet nélkül.” vallja Dsida Jenő, a poeta sacer, Tekintet nélkül c. versében.
És hozzáteszi még: „Krisztusnak és Pilátusnak egyformán szolgálni nem lehet.”

Sok mindentől hangos az irodalmi közélet, csak a legfontosabbról esik ritkán szó, az irodalomról és a minőségről. A lélekről. A hitelességről, a költői alapállásról, az írástudók felelősségéről. Arról, hogy nekünk mi a dolgunk. Arról, hogy milyen életből születik olyan költészet, ami lelket emel és kapaszkodót ad a legnehezebb időkben is. Ami a nap mint nap szétesett világot nap mint nap egybe tudja mondani, újra tudja gondolni. Hogy milyen szavakat mondjunk ki, és milyen szavakat ne. Hogy hogyan ne mérgezzük folyton a kutat, a forrást. Mert a kimondott szónak ereje van. Teremtő és ártó ereje. És százszor, és ezerszer jaj, ha a költő az életét nem az előbbire teszi fel. Ha valakinek, akkor neki tudnia kell, hogy a démonoknak csak addig van hatalmuk felettünk, amíg meg nem nevezzük őket, és át nem látunk rajtuk. Akkor maguktól megszűnnek. Még a saját daimónok is, melyek pedig a legszívósabbak.

Az igazat mondd, ne csak a valódit. Mert az igaz szó beavat, gyógyít. És a költő, ha lélekvezető, nem is tehet mást. A műben amúgy sem lehet hazudni.

Ezt a jobbra, szebbre, nemesebbre, emelkedettebbre hivatott irodalmi közbeszédet főleg a közönséges beszéd uralja, az intézmény-beszéd, a létrontás és kétoldali undor, az árokparti piknikek, az alantas indulatok és gesztusok, unalmas panelek, karakter nélküli karaktergyilkosságok, a csend hiánya, az elvárások, a megosztás, a napi politizálás, vagy valami, amit annak vélnek, az egymásra vagy másra mutogatás, a felelősség hárítása, annál kevesebbszer futunk bele egy-egy őszinte szóba, egy lélekemelő gondolatba, szintézisbeszédbe, önvizsgálatba, jócsendbe, valós teljesítménybe. Amíg ez az arány nem fordul meg, ildomos lenne talán elcsendesedni, magunkba szállni, és seperni a saját ajtónk előtt, és dolgozni, és dolgozni, és seperni. Sokat. Mint Sztanyiszlavszkij és társulata, minden előadás előtt.

Számos klasszikus és kortárs példa mutatja, hogy igenis lehet alkotni, hiteles életműveket letenni az asztalra folyamatos állami támogatás, ösztöndíjak, kitüntetések nélkül is, vagy azok teljes hiányában akár. Nehezebben, de lehet. És lehet agyontámogatva is elesni. Kiesni a külső és a belső rostán. Félreértés ne essék, én nem az erkölcsi és anyagi támogatások mellett, vagy ellen beszélek. Sőt! Azok is lehetnek jók, észszerűek, igazságosak, kiérdemeltek, megérdemeltek, az alkotást és az alkotót segítők. Erre is van számos klasszikus és kortárs példa. Rólunk beszélek. Arról, hogy a költőnek egy legfontosabb dolga van: megőriznie hitét, hitelességét, meztelensége általi kiszolgáltatottságát. A pátosztól való egészséges távolságát. Életkedvét, humorát. Hogy úrrá legyen a mélység fölötti iszonyatán, állandó komfortzónán-kívüliségén. Hogy megőrizze magában a csendet, meghallja a szóközöket, akkor is, ha belül zokog. Hogy éber legyen, hogy felismerje és szétválassza a jót a rossztól, a sötétet a világostól, a fontosat a kevésbé fontostól. Az anyagban is a szellemet. Diaktritisz pneumatón. Ha közben folyton elvár, és mutogat, és hadonászik, és [kettős mércével] méricskél, könnyen elveszítheti egyensúlyát, és lezuhan.

És bár a mondás úgy tartja, hogy csak a halott költő a jó költő, cáfoljunk erre rá.
Amíg élünk, dolgozzunk. Teremtsünk értéket. Legyünk éberek, legyünk jelen. Nézzünk magunkba. Hajtsunk néha fejet, tegyük tisztába saját és közös dolgainkat. Keressük, segítsük, támogassuk, tiszteljük egymást. Beszéljünk többet egymással, legyünk szellemi műhely.  Vegyük komolyan a falansztert, amíg építjük, kacagjuk ki, amikor nem. Kezünk munkájának örüljünk, lépjünk ki önmagunkból és hosszabbodjunk meg valaki másban. Egymásra emelt tornyainkat romboljuk le, együnk meg minden nap egy almát. Ha hallgatás van, annak a békéjét, ha beszéd van, felszabadultat, nem mérni a szavakat, tudva közben, hogy a másik úgyis lefegyverez, ha súlyosak lennénk, és kivédi, mert ügyes, mert tisztel, mert benned bízik. Minden mögött van valami, még a fájdalom mögött is, csak a rombolás mögött nincs semmi. Nem elég túlélni, de élni kell. Büszkén, szépen, derűsen. A kapcsolatokat helyre lehet tenni, magunknak és másoknak meg lehet bocsátani, az embereket meg lehet keresni és el lehet hívni, a felhőtlen örömnél örülni kell, a szétesésben utat mutatni. És dolgozni, és nem tönkre menni. Nem igaz, hogy a szép elkopik és megcsúnyul, nem igaz, hogy ki kell vetni magunkból mindent, ami egyszer egész volt és kerek, nem igaz, hogy a Tétova óda szemfényvesztés. Az ember nem változik, csak kifordul magából, vagy ami ugyanaz, egyre jobban lemegy önmagába. Az egyik beletesz mindent a törlésvonal [és minő rafinesze nyelvünknek: a törésvonal] alá, és a másikkal ellentétben azt mondja, hogy a történelemnek nincs vége, sőt semminek sincs vége, hanem hát minden bővül és mindinkább beépül a szövetbe. Nincs olyan mozdulat és olyan nyomatékkal kiejtett szó, olyan bántás és olyan lélekcsók, ami nem hagyna maradandó nyomot a kicsi és a nagy történetben. Haza a magasban, a mélyben. Nyelv-haza, lélektisztás.

Ne azt kérdezd, hogy mit tud tenni érted a hazád,
hanem azt, hogy te mit tehetsz érte.

Ahogyan a költő a társadalom lelkiismerete, úgy a szerkesztő-költő, a kurátor-költő, az intézményvezető-költő, a költő-költő [a világ egységét egyszemélyben megszemélyesítő költő] az irodalom lelkiismerete. Ha jól végzi a dolgát, ha szolgál, rend és béke fakad [Lao-ce-Weöres: Tao Te King], ha nem, akkor mindent ellep a mocsár, a dagonya, a lápi bűz. Akkor a társadalom szövete szétfoszlik, erkölcse elkorcsosul, immunrendszere meggyengül, az első szellő feldönti. Ha baj van, nem most kezdődött. Évtizedek óta tart, de lehet, hogy évszázada. A mindenkori kurzustól teljesen függetlenül. Sőt, az általános kurzustól is függetlenül. Az irodalmi uram-bátyám-világ ősi, kurzus-alatti, belső világ. Mondhatni, kurzív. Hajlogó, szolgalelkű, kilincselő, basáskodó, lekezelő, előszobáztató. Ha van két oldal ebben az országban, akkor ez a két oldal mindenképpen az. Egyik oldalon az író, aki hatalmával visszaél és előszobáztat, a másik oldalon az író, aki gazsulál, hajlong. Koldul. Könyörög. Aki gyáva és megalkuvó. Mintha nyomtalanul múltak volna el az évszázadok. A mindenes szerző, aki hatalmával és számos pozíciójával visszaélve elintézi és kizsarolja magának a díjakat, a szerkesztő, aki nem válaszol a szerzők leveleire, a kiadó, aki csak ugyanazt a néhány szerzőt futtatja, miközben azt hirdeti  magáról, befelé és kifelé egyaránt, hogy ő a magyar irodalom, a szemellenzős szemléző, a nagy nevű, reprezentatívnak mondott versválogatás(ok)  szerkesztője, aki nem veszi azt a valóban nagy fáradtságot, hogy ne csak pár lapot fésüljön át, hanem a teljes magyar nyelvű publikációs teret, beleértve a csak kötetben megjelent műveket is, a kurátor, a minden felett döntnök, aki mindig csak saját maga és egy szűk kör érdekeit tartja szem előtt, még akkor is, ha a kiírás nem kötné meg a kezét, és dolgozhatna nagyobb merítésből is, a bolthálózatok és terjesztők, akik a műveket az olvasókkal összekapcsolni hivatottak, de sokszor épp ők zárják el őket egymástól, mindenki, aki nem segíti elő a szintézist, az érdemi közeledést, a párbeszédeket, a minőség önzetlen és minél nagyobb térnyerését.

Pedig vannak itt intézményvezetők, szerkesztők, kurátorok, díjazottak, kis és nagy kiadók, terjesztők, írók, költők is bűntelen, akik életüket tették fel az irodalomra, munkájukat nagy elhivatottsággal, önzetlenül és alázattal végzik, lapjukat, kiadójukat jól vezetik, a közpénzekkel, ha kapnak, jól sáfárkodnak, de ha nem, akkor is kitartanak a legvégsőkig, akik közül sokan polgári foglalkozást űznek, este gyereket nevelnek, éjjel írnak, akik integritásukat a legnehezebb személyes és közösségi válságok idején is képesek megőrizni, megalkuvások nélkül élnek, alkotnak, dolgoznak, sokszor napról napra. Országimázst építenek. Szívós, kitartó, alapos munkát végeznek. Mindig lehet rájuk számítani. Hiszem, hogy ők vannak többen. Hiszem, hogy ők a magyar irodalom. Amiben egyetlen szempont érvényesül: az irodalmi. És a minőségi. Ahol az öröm uralkodik, és nem a gyanakvás.

Ha nem rombolunk többet, mint amennyit építünk, ha csak egy hajszálnyit is jobbá tudjuk tenni a világot, már nem éltünk hiába.

És ahogyan az európai ethosz létrejöttében kulcsszerepe volt a szerzetességnek, úgy ezen megtépázott, részben a költők és írástudók által lerombolt ethosz újjáépítésének gigászi feladata elől a mai költő-szerzetes sem futamodhat meg. Felelős. Kiben megnő az értelem.
Da C. al F.

Ahogy egymással bánunk, az a hazánk.

Dolgozni és imádkozni. Nem szóval, de cselekedettel.
Az életünk legyen az ima, és ne fordítva.
És ha már minden kötél szakad,
a vers és a csend legyen velünk.

Mert sokszor alszanak
Az istenek
És elapadnak mind
A szépszeműek
Ilyenkor te ölelsz
Te tépsz virágot
Te örülsz
Helyettük
Te hozol kárhozatot
És ha nem lennél
Megváltatlan csüngne
A világ.


A fenti írás a szerző személyes véleménye, nem tükrözi a DRÓT teljes alkotó-szerkesztőségének nézeteit.