Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban

Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban

2018. 02. 06., k - 09:12
0 hozzászólás

Nálunk vagy otthon csücsülsz, amíg hozzák a behívót, összecsomagolsz, felülsz a teherautóra és irány a boszniai határ, vagy kihagyva az első lépést, összecsomagolsz és Palics mellett, a szelevényi erdő bokrai közt bujkálva megpróbálsz átvergődni a határ túloldalára, bízva, hogy még nem állítottak sorfalat, nem aknázták alá, építettek kerítést a határsáv mentén.

Tóbiás Krisztián

Kicsi gyíkocskák napoznak a lövészárokban
 

(1999–2001)
– részlet -

„Mindenki megkísérli
hogy átbújjon a tű fokán
de egyik sem született tevének”
Kassák Lajos

„mindegy […] akár itt Amerikában éhen, akár ott egy golyó által meghalni”
Koszta Márton

A téli Niagara szép. Nem tudom nyáron milyen (fotókon láttam), de télen szép. A mélyből felgőzölgő vízpára ráfagy a sétány két oldalán sorakozó fák ágaira, mintha kristályerdőben sétálnánk. Közben meg, dolby surround fehér zaj (tökéletes elmélyült ön-pszichoanalízisre), zuhog a víz. Meg ugyebár hideg van. Pontosabban fagy. Kabátunkra is apró jégkristályok fagynak, csillog mint a csiszolópapír. A  mélység fölé nyúló kilátó mellett tábla, rajta hordó, piros iksszel áthúzva, tilos hordóval leereszkedni a Niagarán. Ha túléled, megbüntetnek.

Anne Edson Taylor szelleme még itt kísért, akárcsak a vasárnap délelőtti rajzfilmek, Maci Laci és Bubu emléke. Anne 63 éves korában csobbant egyet és túlélte. Hatalmas, fekete özvegyi szoknyáját maga alá gyűrte, kipárnázta vele a hordót, bevackolódott és csak zuhant lefelé. A mélyszegénységben tengődő özvegyasszony ebben látta a menekülési lehetőséget. Ha már nem lehet felfelé kapaszkodni, akkor zuhanni kell, minél mélyebbre, lefelé, ahonnan már esély sincs felfelé és ha igaz, hogy az univerzum önmagába csavarodik vissza, nem lesz baj, csak időben meg kell állni, azon a ponton, amikor már annyira lenn vagyunk, mélyen vagyunk, hogy feljebb vagyunk a kiindulási ponttól.

Bonyolult.

Túl bonyolult.

Egyszerűen csak ugorjunk, ha van rá esély. Nincs pocsékabb érzés, mint látni, nézni az alagutat, a létrát, elindulni felfelé és minden egyes alkalommal valami banális apróság miatt visszacsusszanni.

Anne ugrott, hosszú percekre eltűnt a vízesésben, majd mint a döglött hal a Tiszában, mikor a húsgyárból beleengedték a szennyvizet, felbukkant, a hordó barnára pácolt hasa ott ringott az öbölben. Túlélte. Nem büntették meg, sőt fizettek is neki a látványosságért. Ez is egy opció, ha nem jönne össze az a portási állás, ha a Niagara portása még nem akar nyugdíjba vonulni, ha önérzete nem engedné, hogy egy bevándorlónak adja át a meleg, kanadai adófizetők pénzén fűtött portásfülkét.

Anne először a macskáját dobta be a mélyvízbe. A macska is túlélte. Majd ellopták a hordót és csak a macskája maradt mellette vénségére, aki a megpróbáltatástól néha álmában mintha ugatni próbált volna és erősen hullott a szőre. De mellette maradt. Tényleg hűséges állat. Errefelé nagy divatja van az extrém sportoknak.

Kicsit több a választási lehetőség mint mifelénk.

Nálunk vagy otthon csücsülsz, amíg hozzák a behívót, összecsomagolsz, felülsz a teherautóra és irány a boszniai határ, vagy kihagyva az első lépést, összecsomagolsz és Palics mellett, a szelevényi erdő bokrai közt bujkálva megpróbálsz átvergődni a határ túloldalára, bízva, hogy még nem állítottak sorfalat, nem aknázták alá, építettek kerítést a határsáv mentén.

Ez is extrém, de lényeges különbség, hogy itt nem muszáj. Lehet csak úgy passzióból is sétálgatni a parton, nézelődni ebben a kristályerdős mesevilágban, egy dollárral besétálni a kaszinóba, öt perc alatt elveszíteni az egy dollárt a félkarú rablón, majd hosszú levelet írni haza, hogy bezzeg, amíg ti a parkban bujkálva nyakaljátok a boltból, a legalsó polcról lopott olcsó vodkát, mi kaszinóba járunk szórakozni.

Zentán a Mojóban áramszünet idején Ernő leült a zongorához és gyertyafénynél hozta azt, amit ma már csak westernfilmekben látni, esetleg a szesztilalom idején játszódó gengszterfilmekben.

Look at me…

És teljesen hihető, hogy bármikor betoppanhat John Wayne vagy Al Capone, kezükben pisztollyal, géppuskával. Ott ez is megtörténhet és nem, nem színészek játszanak.

A Niagara zuhog, a kristályfákon csillog a téli, hideg napfény.

Szép.

Engem viszont jobban érdekel a háttérben az a kis barna kő (tégla?) épület. Tesla laboratóriuma. Tesláé, aki a villámokkal játszott (Ld. a fotó, amint a hatalmas generátor, Tesla-tekercs előtt ül, olvas és körülötte cikáznak a villámok), de félt például az őszibaracktól. Már az őszibarack látványától is sírógörcsöt kapott, belázasodott. Meg félt a szőrtől is. A szőrös őszibaracktól meg gondolom, egyenesen rettegett. Lehet, azért nincsenek itt a sétányon barackfák, csak mindenféle haszontalan nyárfa. Tisztelegve Tesla emléke előtt. Minden nap reggel kilenctől este hatig dolgozott, majd elalvás előtt harmincszor behajlította a lábujjait, ezzel próbálta fokozni az agy vérkeringését, szabadidejében meg váltóárammal irtotta a barackfákat.

Egyik hősöm Nikola Tesla volt, a másik Boško Buha.

A kis partizánhős, aki a biztos halálba rohanva, kézigránáttal kezében rontott a fasiszta megszállóknak. Hősi halált halt egy hazáért, akárcsak a kragujeváci gyerekek, akiket még meg is sirattunk az iskolában, egy hazáért, ami létezett vagy fél évszázadig és ment a levesbe, emlékestül, hősöstül, mindenestül. Ha túléli, még végignézhette volna a grand finalét is.

Ma már inkább Teslát választanám.

Vesszen minden barack.

Tóbiás Krisztián (Csóka, Jugoszlávia, 1978. augusztus 15. -) költő, műfordító, a Tempevölgy főszerkesztője.

TÓBIÁS KRISZTIÁN a DRÓTon

„Vannak kitörési pontok” - Tóbiás Krisztián
„Szép ugye, hogy „az vagy nekem, mint testnek a kenyér...”, de az elmúlt néhány évszázad alatt eljutottunk a csillagködökig és a kvantumösszefonódásig. Mért ne használnánk ezt is hasonlatként, szépirodalmi elemként, mint a bennünket körülvevő környezetet?” - Tóbiás Krisztián költő, a balatonfüredi Tempevölgy főszerkesztője a kontroll elvesztéséről, a füredi pörgésről, vidéki és pesti - magyarországi és vajdasági értelmiségről és kapcsolatokról nyilatkozott a DRÓTon.

Tóbiás Krisztián: A mindenség eszmélete című ciklusból  (részletek)
„Az idővel kezdeni kell valamit / ha már van / ugyanabban a mókuskerékben / vagyunk / mint isten"

Második vasfüggöny? - Vajdaságiak a déli határzárról
„...el tudom képzelni, hogy az első szembejövő dühösen hazaküld: nem Magyarországra, hanem a vasfüggöny mögé" - Végül eldöntötték, hogy „4 méter magas kerítést emelünk a szerb-magyar határra". Három kérdést intéztünk ismert és számunkra nem véletlenül fotnos vajdasági magyar alkotókhoz. A neves kritikus, esszéista Fekete J. József, és a költő, szerkesztő Tóbiás Krisztián válaszait közöljük most elsőként a DRÓTon.