A kifejezésmód szabadsága: Beidao | A modern Kína költészete III.

A kifejezésmód szabadsága: Beidao | A modern Kína költészete III.

2019. 07. 19., Pén - 09:33
0 hozzászólás

„A nyelvet fokozatosan az uralmuk alá vonták a hivatalnokok és a kormány. Ez nagyon ijesztő. Az embereknek nincs módjuk arra, hogy szabadon fejezzék ki magukat.”

Válasz 回答. Egyetlen szó, ami Kínában milliók számára szinonima azzal a névvel, aki a verset írta: 北岛, azaz Beidao, melynek jelentése északi sziget. A Válasz című vers a kínai szellemi életben egy valódi válasz a maoizmusra, és mindarra a bűnre, amit ennek az ideológiának az örve alatt elkövettek. Cikksorozatom harmadik részében egy olyan költőt veszek közelebbről szemügyre, akinek életműve erősen átpolitizált az olvasók részéről, miközben maga az alkotó kritikus az ilyen értelmezésekkel szemben.

Beidao
Beidao

Beidao (polgári nevén 赵振开 Zhao Zhenkai) 1949. augusztus 2-án született, mindössze két hónappal a Kínai Népköztársaság kikiáltása előtt. Családja az apai ágról jelentős hivatalnoki múlttal büszkélkedhetett, több magas tisztséget is betöltöttek az utolsó császári 清 Qing-dinasztia alatt, édesanyja részéről pedig forradalmárokkal és politikusokkal gazdagodott a renomé. A kedvező társadalmi pozíciót kezdetben a kommunista időszak alatt is sikerült megtartaniuk, a későbbi költő az elit iskolának számító Pekingi 4. számú Középiskolába járt, de leérettségiznie nem sikerült, ugyanis 1966-ban 毛泽东 Mao Zedong elindította a Kulturális Forradalmat 文化大革命, aminek nyomán bezárták az iskolát (sok más közép- és felsőoktatási intézménnyel egyetemben). Bei Dao lelkesen csatlakozott az ún. Vörös Gárdistákhoz 红卫兵, egy olyan szervezethez, amely azért jött létre, hogy a maoista elveket a gyakorlatba is átültesse a társadalmon belül. Mao kezdetben szabad kezet adott a támogatására összegyűlt fiataloknak, akik az éjjel-nappal harsogó propaganda hatására fékevesztett tombolásba kezdtek. Bei Dao maga is propaganda lapokat terjesztett, részt vett korábbi tanárainak nyilvános megszégyenítésén, és egyéb társadalmi és politikai akciókban. Későbbi interjúiban szégyenkezve nyilatkozott erről az időszakról, mentségére felhozva (azt az egyébként nem elhanyagolható körülményt), hogy a külvilágtól elzárt Kínában nem látott és nem hallott mást, természetszerűen alapvetőnek elfogadva azt, amit az akkori hatalom sulykolt.
1969-ben aztán fordult a kocka. A Vörös Gárdát feloszlatták, és a tagokat (a kínai értelmiség sok más tagjával együtt) vidékre küldték átnevelés céljából. Bei Dao nem messze Pekingtől munkásnak állt különböző építkezéseken, ahol megismerte az akkori Kína valódi viszonyait, amely realitás messze mást mutatott, mint amit a hatalom propagandája hangoztatott. Ekkor történt a nagy fordulat a későbbi költőben, kiábrándult a maoizmusból és annak forradalmi retorikájából, illetve a központi hatalomból. Olvasni és tanulni kezdett a nehéz körülmények között, majd később belefogott az írásba, először novellákkal, azután versekkel. Hamar azzal a problémával kellett szembesülnie, hogy az addigi nyelvi készlet, amit általában a hétköznapokban használt a kínai társadalom, elégtelen művészeti értelemben összetettebb jelentések vagy képek kifejezésére. Ennek a felismerésnek a nyomán Bei Dao nem kevesebbet állít, minthogy

a mindenkori hatalom tematizálja a nyelvet és annak kifejezési módjait, eluralva azt, hogy egy saját kommunikációs közeget hozzon létre, a közösség tagjait pedig belekényszeríti ebbe a közegbe, hogy képtelenek legyenek saját kifejezési módokon keresztül megnyilvánulni.

Ennek megfelelően költői karrierje titkos összejöveteleken és sötét kamrákban kezdődött, ahova azért járt, hogy alibit tudjon faragni magának arra az időre, amikor írt.
 

Beidao2

1976-ban egy jelentősebb incidens után (mely szintén a híres 天安门 Tian’anmen téren történt, csak sokkal kevesebb sajtófigyelmet kapott) megírta mindmáig legismertebb versét, a Választ 回答. Az ismertebb, 1989-es események alatt ez a vers összeforrt mindazzal, amiért az akkori megmozdulók tüntettek: a demokráciával, a szabad véleménynyilvánítással, a politikai foglyok szabadon engedésével.

 

Válasz

Belépő a hitványság a hitványak közé,
sírfelirat a kiválóság a kiválóak koporsóján,
nézd csak, ott az aranyozott égen
hogy lebegnek a halottak tükörképei!

Véget ért már a jégkorszak,
miért merednek mégis mindenütt jégcsapok?
Előttünk a Jóreménység foka,
miért küzd mégis ezer vitorla a Holt-tengeren?

Eljöttem ebbe a világba,
s csak papírt, kötelet, és magamat hoztam,
hogy a tárgyalás előtt
felolvassak a bűnösnek ítélt hangon.

Kijelentem, világ, hogy:
én – nem – hiszek – neked!
S habár előtted tolong ezernyi kihívó,
én mégis az ezeregyedik leszek.

Nem hiszem el, hogy kék az ég,
nem hiszem el, hogy visszhangzik a mennydörgés,
nem hiszem el, hogy az álom nem a valóság,
nem hiszem el, hogy a halál büntetlen kell maradjon.

Ha az óceánok áttörik a gátakat,
az összes gyötrelem a szívembe ömlik,
ha a szárazföldek felemelkednek,
új bércet kell válasszunk, hogy élhessünk.

Új fordulat és szikrázó csillagok
töltik most ki a szabad eget,
ez az ötezer éves képírás,
ez a jövőbe látó tekintet.

 

Habár a nyelvezet abszolút modern, és nyoma sincs benne a maoista költészet klasszicizáló, tömör stílusának, mégis maga a szöveg telve van nyelvi játékkal, és olyan kulturális utalásokkal, amik megnehezítik egy ilyen szöveg átültetését egy másik nyelvre. Nézzük meg közelebbről a szöveget; az első versszak már mennyi mindent hordoz magában! A „hitványak” élnek, amíg a „kiválóak” számára csak a koporsó marad: kiválóságuk halált érdemel, az emlékezetben megőrzött képeik pedig már az égben lebegnek. Ne feledjük, 1976-ot írunk, a Kulturális Forradalomnak még épphogy csak vége, az óvatos becslések szerint is több százezer életbe került a tíz éven át tartó felfordulás. A következő versszakban a „jégkorszak” a „Jóreménység-foka” és a „Holt-tenger” erőteljes utalások a Kulturális Forradalom végét jelentő időszakra, amely a kínai társadalom számára a remény újjáéledését jelentette, másfelől pedig a várva várt valódi politikai enyhülés elmaradását. Bei Dao az elítéltek helyzetét veszi fel, aki az utolsó szó jogán felszólal az ítélet ellen. Kétségbe von mindent, ami előtte természetesnek tűnt, ami érthető attitűd egy olyan világban, ahol óriási szakadék van a hatalom szócsöve és a kézzelfogható realitás között. A hatodik versszak tenger szimbólumához, és a gyötrelemhez (苦水 szó szerint „keserű víz” – kín, gyötrelem, szenvedés) érve nem tudok elmenni a tenger mint nép gondolata mellett, amely áttöri a köréje kerített gátakat, és szenvedése az őt képviselő költő szívébe ömlik. A következő sor „új bérce” (峰顶 – hegycsúcs, orom) ebből a kíntengerből emelkedik ki, mint olyan új egzisztenciális és etikai alap, amelyre a kínai népnek a továbbiakban építkeznie kell és lehet.

Az utolsó versszak ennek a reménységét fejti ki, mely „szabad ég” (没有遮拦的天空 – szó szerint „akadálytalan ég”) alatt növekszik, és amely ötezer éves kulturális gyökérrel rendelkezik, ami nem irtható ki akkor sem, ha a hatalom arra törekszik. Ez a nép jövőbe tekintő arca a valódi arc, nem pedig a plakátok és a propaganda által súlykolt hamis dicsfénnyel keretezett tekintetek, de a gyötrelmen keresztülment emberek tekintete.
Visszatérve az életesemények vonalához:

egy dolog egy erős verset megírni, és egy másik dolog azt a megfelelő módon az olvasókhoz eljuttatni.

Nyugodtabb körülmények között ez általában a jól ismert csatornákon keresztül történik (folyóiratok, kiadók, rádióműsorok – maradva a hetvenes éveknél), de Kína történelme minden volt abban az időszakban, csak nyugodt nem. Mao Zedong halála után az enyhülés időszaka következett, és a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje évtizedek óta nem tapasztalt szellemi-kulturális pezsgést hozott magával. 1978-79-ben egy teljesen spontán, alulról szerveződő demokratikus mozgalom indult el, melynek szimbóluma az ún. „Demokrácia Fala” 西单民主墙 (szó szerint „Xidan-i demokrácia-fal”), utalva arra, hogy ez Peking egy központi negyedének egyik nagy sugárútja mellett volt, amely száz méteren át húzódva kiváló hely volt a különböző plakátoknak (大字报 dazibao – ez a legendás tacepaó szócska), és egyéb hirdetményeknek. Amikor a kommunista rendszer engedett a szorításon, a legkülönfélébb társadalmi csoportok kezdtek gyülekezni a fal előtt, hogy híreket ragasszanak ki és osszanak meg egymással – igazi közösségi portál volt ez a maga nemében. Bei Dao és egy jó barátja, Mang Ke 芒克 pedig gondolt egy merészet, és elindították Kína első magán irodalmi lapját (illetve az első felolvasásokat is ők szervezték), a t 今天. A lapot stencilgépekkel sokszorosították, majd vállalkozó szellemű ismerősök és a lap szerkesztői (köztük Bei Dao is) biciklin járva szórták szét Peking utcáin, de az első számok az előbb említett „Demokrácia Falon” jelentek meg, óriási visszhangot keltve.

Bei Dao és társai, akik a lapban publikáltak (többek között az előző cikkben bemutatott Gu Cheng) egy csapásra híressé váltak Kína szerte.

A hőskorszak nem tartott sokáig: 1980-ban betiltották a lapot, és később a központi kormányzat kampányt indított a szellemi életben a „spritiuális szenny” kitisztítására, de a szárba szökkent virágot már nem tudta eltaposni.

Beidao 3
Bei Dao

Bei Dao több válogatáskötetet is megjelentetett, és generációjának azon csoportja, akik a Ma folyóiratban publikáltak, váltak a „Homályos Költők” irányzatává, amely elnevezést a csoport stílusának (legalábbis az akkori irodalmi narratíva szerint) nehezen értelmezhető szövegei miatt kapta. Bei Dao híre (hasonlatosan Gu Chenghez) hamar külföldre is eljutott, és a nyolcvanas évek közepétől főként Európában gyakran részt vett különböző eseményeken, fesztiválokon, közben pedig megházasodott, majd lánygyermeke született. Külföldön volt akkor is, amikor 1989-ben a Tian’anmen 天安门 téren 3-400 000 fős diák- és munkássereg foglalta el a teret több, mint egy hónapon át azért, hogy államreformokat és demokratikus átmenetet követeljenek. A megmozdulásokon számtalanszor elszavalták Bei Dao Válasz című versét,a tüntetők erkölcsi és morális alapként, céljaik esszenciájaként tekintettek az írásra. A tüntetéssorozat kimenete ismeretes, a megtorlás pedig nem maradt el: Bei Daót száműzték Kínából, a családját pedig nem engedték külföldre. Hosszú, és keserves vándorlás vette ezzel kezdetét a költő életében: Európa és Amerika között ingázva tanított számtalan egyetemen, közben pedig csak írt és írt (többek között megírta ifjúkori visszaemlékezéseit is). Interjúk, riportok, irodalmi fesztiválok színesítették életét, csakhogy pont a számára legfontosabbtól volt elvágva, a gyökerektől és családjától.

 

Utazónapló

mielőtt a vonat az erdőbe ér
mint egy használatlan tűzoltó berendezés
én is elalszom

a fény bevilágítja a művelet színterét:
egy operáció során feltárt szervet
valaki ütemesen kalapálja a vasat
milyen gyenge a pulzus

egy ugrásnyira van a híd
a hírek legsötétebb változatait
viszem a holnapi városba

előre! mélyedjünk el holnap
a gyerekek beszédhibáiban
kihajolok a kocsiablakból
mint ahogy az író kinéz könyvéből
fürkészően

Kiváló az idő
a felhők kövér ujjai
követik a sínpárt a végállomás felé
- naplemente a falon

 

Bei Dao a 2000-es évektől kezdve egy gyermekeknek szóló irodalmi könyvsorozat szerkesztője is volt, melyet azért indított útjára, mert elcsüggedt, hogy a lánya milyen színvonalú oktatást kap az irodalom órákon. A kilencvenes évek második felében végül a kínai kormány kiutazási engedélyt adott a feleségének és lányának, így majdnem tíz év után először egyesült ismét a család. Később Bei Dao kivételével visszatértek Kínába, habár a kormány a költőre vonatkozó kiutasítást is feloldotta (néhány rövid utat leszámítva Bei Dao sosem települt vissza huzamos ideig szülőhazájába). Első feleségével végül elváltak, majd a költő újraházasodott, második kapcsolatából egy fia született. Lányához írta még a száműzetés évei alatt az Egy kép című verset.

Egy kép

Tiantiannek ötödik születésnapjára

Eljött a reggel ujjatlan női ruhát viselve
mindenfelé almák gurulnak szerteszét
a lányom éppen rajzol
milyen tágas az ötéves ég
olyan a neved, mint két ablak
az egyik az óramutató nélküli Napra nyílik
a másik az apád felé
elhajított tüske lett belőle
érthetetlen írásjegyeket cipel magával
a legpirosabb alma
elgurult a képedről
milyen tágas az ötéves ég


A kínai írásjegyek (és NEM írásjelek) eredetüket tekintve hieroglifikusak, azaz az ősi írásrendszer – hasonlatosan az egyiptomihoz – amolyan egyszerűsített képeket jelenített meg. Bei Dao a fenti versben lánya nevével játszadozik: a 田 tian (ejtsd: thien) írásjegye „szántóföld, mező” értelmű (csak a játék kedvéért a lánya neve „Tiantian” magyarul lehetne „Mezőke”), ami valóban hasonlít egy négyosztatú ablakkeretre, mivel pedig Tiantian az kettő, így két ablakról beszélünk. A költő lelki szemei előtt jelenik meg az idilli kép, az ujjatlanba öltözött reggel, aki odalép hozzájuk, miközben a kislány rajzol. A szójáték és az idill mögött pedig meghúzódik a meztelen valóság: „elhajított tüske lett belőle” (mármint az apából, vagyis belőle, amit félreérthetetlenül kifejez a hímnemű egyes szám harmadik személy, a 他), akinek szavai 费解 „érthetetlenek”, „zavarosak” – bizony, véleményem szerint itt jelenik meg a kritikusok 朦胧 „homályos” „ködös” kritikája – , vagyis egy száműzött fájdalma, akit a hatalom külföldre taszított, hangját otthon pedig betiltotta.

A 2000-es évek hasonlóan vándorlással teltek, amíg végül 2007-től a Hong Kong Egyetemen kezdett el tanítani, és le is telepedett a városban. 2009-től a International Poetry Nights szervezője, ami 2017-ben összeolvadt egy másik rangos nemzetközi irodalmi fesztivállal. Ma is aktív író, amit többek között az is jól mutat, hogy 1990-ben újraindította a 今天 Ma című folyóiratot, immáron külföldi alapítványi támogatással, amely azóta negyedévente jelenik meg.

Cikkemben egy erősen átpolitizált életművű költő jelenik meg az olvasó előtt, ugyanakkor a költő próbál ebből a szerepből szabadulni. Interjúiban rendszeresen úgy nyilatkozik, ahogy ebben a részletben:

A nyugati olvasóknak persze nagy örömet okoz, hogy egy demokratikus mozgalom úgymond „vezetőihez” tartozom. Én viszont magamat elsősorban egy kreatív művésznek tartom, egy költőnek.”

Ezért, habár cikkemben életének és munkásságának politikai jellege domborodott ki, ugyanis máig ezt az oldalt emeli ki a legtöbb kritikus (és erről a legkönnyebb egy rövidebb esszében beszélni), de Bei Daóhoz sokkal inkább érdemes egy olyan alkotóként közelíteni, aki társadalmi problémákról írt és ír, akkor is, ha közben egyértelműen egy politikai oldalhoz köthető. Az a nyelvezet és kifejezésmód, ami az előző cikkben tárgyalt Gu Cheng sajátja is volt, újdonság volt a kínai irodalomban, olyan nyelvváltozat, amely szöges ellentétben állt a kormányzat által támogatott alkotókétól. Ahogy a cikk első felében említettem, Bei Daónak határozott véleménye van erről a jelenségről, amelyről az egyik vele készült interjúban így fogalmaz:

A legfontosabb küzdelem Kínában az, hogy ki uralkodik a nyelv fölött. Vannak olyan írók, akik nyíltan kritizálják a kormányt írásaikban. De ha megnézzük a nyelvezetet, a stílust, amit használnak, az ugyanaz, mint a kormányzaté. Vagyis egy szűk területen kénytelenek mozogni. A kreatív íróknak az a céljuk, hogy olyan új kifejezésmódokat hozzon létre, amelyek távol viszik őket a központi hatalomtól.
Nem szeretném, hogy félreértse, amit mondok: úgy gondolom, hogy a modern nyelv, amit Kínában használunk (megjegyzés: a mandarinra, vagyis az ún. 普通话 putonghua nyelvváltozatra gondol itt Bei Dao, amely a 20. század eleje óta hivatalos Kínában), egy gyönyörű dolog. De a negyvenvalahány felemás év óta, mióta megalakult a Népi Demokratikus Köztársaság, a nyelvet fokozatosan az uralmuk alá vonták a hivatalnokok és a kormány. Ez nagyon ijesztő. Az embereknek nincs módjuk arra, hogy szabadon fejezzék ki magukat.”

Zárógondolatként annyit szeretnék hozzátenni ezekhez a gondolatokhoz, hogy ez a küzdelem nem csak Kínában folyik, és nem csak Kínában tét a kifejezésmód szabadsága (ahonnan már pusztán egy apró ugrásnyira vagyunk a gondolat szabadságától), hanem az emberi társadalmakban mindenhol. Én a magam részéről további hosszú, egészséges életet kívánok Bei Daónak, hogy írásaival továbbra is ezt a szabad kifejezésmódot őrizhesse nekünk, alkotóknak és befogadóknak egyaránt.