Kihalt tárgyak | Uri Asaf prózaversei 3.

Kihalt tárgyak | Uri Asaf prózaversei 3.

2019. 08. 29., cs - 11:15
0 hozzászólás

Ki vár ott? Az utolsó útját senki sem láthatja, mert az az utolsó utáni. A virágzó fák illatával együtt templomi kórus hangját hallom. Ehhez fény kell.

Uri Asaf prózaversei a DRÓTon. A szerző rajzairól a fotókat Vajda Ildikó készítette.

Kihalt tárgyak

Új világ, régi indíték. Az emberi egészből csak a részletek számítanak és az anatómia. Száraz a szám. Ma szélesvállú embereket láttam. A sövényen túl volt a folyó. A vize átlátszó, a hosszú zöld szálakat mintha húzná és kiegyenesítené a víz árama. Mindig van benne áram, télen-nyáron. Ettől zöld a víz, ahogy Arisztotelész mondaná. Vagy, hogy a sötét nem szín, hanem a fény hiánya. A zöld szakáll mindig ugyanabban az irányba mutat. A görcs magával visz, hátamra süt a nap, fénnyel teli az ég. Zöld kerítés, sárga ostya, fénymaradék. Ha még tovább csukva tartom a szemem, és a napfény tovább hevít, az ostya kátrányszagú lesz. Friss kátrány, tőle sima az út, ahova nem lépek többet. Ha az úton holtan találnának, már semmit se tehetnék, azért, hogy oda temessenek, ahol akartam, a sétánnyal és a kilátással szemben. Hogy eszébe jussak, hogy új életem legyen. Ki emelne fel az útról, ki emelne fel és repítene oda ahova kell? Ki vár ott? Az utolsó útját senki sem láthatja, mert az az utolsó utáni. A virágzó fák illatával együtt templomi kórus hangját hallom. Ehhez fény kell.

TERMÉSKŐ

Két szembenálló épület társat kapott: jobb, illetve bal felől, egyetlen ölelő kart alkotva, épülethármassá lettek. Alkotóelemeik, a sima, fűrészelt terméskőfalak, a mélységek fehérsége, melyek lelőhelyét a talaj alig fedi el. A terméskő úgy terem a tájban, mint az elpusztíthatatlan növény. Ifjú tűlevelűek irigykedve szemlélik a frissen kiásott köveket, melyekből házak lesznek, tele emberekkel. A kisebb sziklákra (szikla)kertet telepítenek. Hasszán szamarat hoz, hogy felszántsa a földet az ablakom alatt, ahová a traktor nem jut el. A mi gyermekeink türelmetlenek és széttapossák a palántákat. Egyszer kezet fogtam a kertésszel, aki öntöz, akinek idegen nevelésű fiai szüntelenül öntöznek. Túl sok vízzel, mindenütt sár, ha a víz máshol nem elég, az nekik nem fáj. A megbízható világban kék az ég, a füst fekete, az iskolásgyerekek irkáiban párhuzamosak a vonalak, a téli estéken készségesen, a csupasz fák mögé áll a nap. (Odaáll, nem tévedés). Mögöttem a szél, oldalról szorongat, a fejem elé kerül, az ádámcsutka helyére. A levegő holdfény nélkül való, csak teher. Egy nap próbára tesznek és elhagy a mihaszna értelem. Mindenkit elfelejtenek. (Akkor ez így történt). Ma a levegő teszi, és az emészthetetlen fájdalom. A nap végén vittél a karjaidban, aztán bezárkóztam, mindent bezártam magam mögött. Nem akartam, de magamtól kinyíltam. A részletek, a szabályok, ruhák, tófelszín, fejzúgás: sehol egy szokatlan jel. Az ember fekete, zilált csomag: „A föld mélyének lakói ők, még a monda sem írhatja le őket. Még az is alig alkothat képet róluk, aki áldozatukká válik”. (Kafka: Az odú, Eörsi István fordítása).