Kinek büdös 1956?

Kinek büdös 1956?

2015. 11. 04., sze - 17:53
0 hozzászólás

„A jelenlegi kormányzatot egyáltalán nem érdekli 1956. A jelenlegi miniszterelnök 1963-ban, a Kádár-rendszer terrorjának enyhülése idején született, apja annak a pártnak volt oszlopos tagja, amelyik százakat végeztetett ki 1956 és 1962 között...” - Gömöri György költő, író, 1956-os forradalmár és volt cambridge-i tanár Londonból küldött írását olvashatjátok a forradalom leverésének 59-dik évfordulóján a DRÓTon.

November elején írom ezeket a sorokat. 59 éve ilyenkor már eldőlt a tíz napja tartó magyar forradalom sorsa: a szovjet vezetők elvetették a korábban fontolgatott „finn” megoldást, újabb csapatokat indítottak Magyarországra, előkészítve a november negyedikei támadást. Amellyel  – olvashatjuk a történelemkönyvben  – a szovjet hadsereg megdöntötte Nagy Imre miniszterelnök utolsó, koalíciós kormányát.

Ezek a dolgok Magyarországon ma már sokkal kevesebb embert érdekelnek, mint Nyugaton. (Itt is csak azért, mert még vagyunk egy páran hajdani részvevők). A hazai érdektelenségről két adat tanúskodik: egy újságcikk „A senki forradalma” címmel, amiben az újságíró elmondja, ma egyetlen politikai szervezet, vagy párt sem tudja igazán felvállalni 1956 örökségét. A másik az Indexen jelent meg: Rainer M. János, a csöndesen haldokló '56-os intézet igazgatója nyilatkozik: miért nem közölte a vele készített interjút a forradalomról a Kossuth Rádió? Az interjút állítólag „túl nagyimrésnek” találta és emiatt letiltotta a rádió igazgatója. Ami azért furcsa, mert 

1956 november negyedikén Nagy Imre volt a miniszterelnök, a forradalom és a magyar semlegesség kimondása az ő nevéhez kapcsolódik. 

Miért fintorog a kormányhű funkcionárius ettől a névtől?

Nagy Imre megítélése persze koronként változik és változhat. Moszkvai emigránsként biztosan ő is csinált olyat, amire később nem lehetett büszke – de ehhez hozzá kell képzelnünk a sztálini tisztogatások dermesztő légkörét, amikor elég volt egy rosszul időzített mondat vagy egy feljelentés ahhoz, hogy valaki a Gulágban találja magát. Nagy Imre keményvonalas kommunistából lett először földosztó miniszter, majd a parasztság helyzetét enyhítő 1953-as reformok embere, végül pedig 1956 októberében a forradalom miniszterelnöke. 1956 október 28-án ő rendelt el tűzszünetet a felkelők és a kormányerők között, az ő megbízásából alakult meg a Nemzetőrség. Úgy gondolom, megmentette Budapesten a forradalmat, amit a Katonai Bizottság még pár száz élet árán vérbe tudott volna fojtani. Ezért az „árulásért”, no meg a Varsói Szerződés felmondásáért kellett halállal bűnhődnie. Életében nem lehet piros vonalat húzni a korábbi évtizedek és 1953 vagy 1956 között: 

Nagy Imre mindezek ellenére lett nemzeti hős, a magyar függetlenség Bibó Istvánnal és Kéthly Annával egyenrangú hőse.

Mindezt azért kellett elmondanom, mert sok jel arra mutat, a jelenlegi kormányzatot egyáltalán nem érdekli 1956. A jelenlegi miniszterelnök 1963-ban, a Kádár-rendszer terrorjának enyhülése idején született, apja annak a pártnak volt oszlopos tagja, amelyik százakat végeztetett ki 1956 és 1962 között. A jövőévi évfordulós 56-os ünnepségek koordinálására kinevezett Schmidt Máriának tudtommal az égvilágon semmi köze sincs '56-hoz. Helyette kinevezhették volna szervezőnek akár Mécs Imrét, akár más börtönviselt ötvenhatost, de ezt politikai okokból nem tették. Vajon miért?

Gondolom azért, mert a forradalom egyszerre volt demokratikus és nemzeti. A szélesen értelmezett demokrácia fogalmába akkoriban még igencsak beleillett a „szocialista demokrácia” fogalma. Ami ugyan jelenthet többpártrendszert, de biztosan nem jelenti a nagytőke (az oligarchák) korlátlan uralmát. Többször elmondtam: 

aki '56-nak csak az egyik oldalát hangsúlyozza és arról akar lehúzni minél több bőrt, az hazudik. 

Lehet, hogy a független, semleges Magyarország gondolata már akkor életképtelen volt, és tudjuk, most, amikor a többi közt Putyin nagyhatalmi álmai és törekvései miatt feszültebb az európai helyzet, mint bármikor 1989 óta, az ország nem lehet semleges (NATO-tagok vagyunk!) és független sem annyira, ahogy ezt a huszadik században képzeltük. De a forradalom emléke arra kötelez, ne hagyjuk azt kisajátítani, vagy átszínezni. Ötvenhatban nem a nemzeti színekkel bevont szavazófülkékben ikszeltek, hanem az utcákon és a tereken tüntettek, harcoltak és haltak meg barátaink, rokonaink, fegyvertársaink.