Kollektív hisztéria

Kollektív hisztéria

2021. 01. 22., p - 09:28
0 hozzászólás
Világvége van. Mindennap. Vagy hurráoptimizmus. Mindennap. Átmenet nincs. Józan ész nincs.
hiszti
Magyary Ágnes írása

Átfolynak rajtam a mondatok. A torkomon akad egy vessző. Sokáig köhögök. Száraz köhögés. Lázam nincs. Csak lázképeim. Ezt a csendesen neurotikus tizenkilencedik században még meghasonlásnak hívták. Ebben a zajosan őrült században identitáskeresésnek. Az előbbi szimpatikusabb. A mostani zsivaj fülszaggató és zavaró.

Mindenki kiabál, mintha attól jutna érvénye az igazság, ha azt minél hangosabban üvöltik bele a másik arcába.

Világvége van. Mindennap. Vagy hurráoptimizmus. Mindennap. Átmenet nincs. Józan ész nincs. A híres raison, amelyet a felvilágosodás fedezett fel – a dekadens európai ember számára – száműzetésbe vonult. Egy fekete lyukban rejtőzött el. Senki sem tudja pontosan, mi az. Mármint a fekete lyuk.

A józan észről sincs több fogalmunk. Az utóbbi helyét átvették az érzelmek.

Századunkra az érzelmi túltengés a jellemző. Már annyit érzünk, hogy nem érzünk. És ez ijesztő…

De sebaj, mert jön egy szakértő, aki elmagyarázza, hogy erről nem mi tehetünk. Ettől mindenki megnyugszik és rögtön jobban érzi magát. Ez persze nem elég, mert a jobban érezni magad túl távol esik a szenvedélytől és a tűztől, amelyet elkeseredetten hajszolunk. Jobban, mint az üdvösséget kétségbeesetten áhító istenfélő apáca a Középkorból. Mert alapvetően

az a baj, hogy mindenki unatkozik. Ezért kell valami jó kis szórakozás.

Sajnos különféle hipokrita okoskodások miatt le kell mondani az olyan esztétikai bizsergésekről, mint az oroszlánok elé vetett keresztények szolid római matinéja, ezért marad a hétköznapok érzelmi hullámvasútja. Mivel a mindennapokban az izgalmak száma igencsak csekély, és ha akad, az is meglehetősen kétes értékkel bír, így jön ez: segíts magadon és akkor Isten is megsegít, akarom mondani segíts magadon és akkor az izé is megsegít. Azaz magunkat kell szórakoztatni, szeretni, gyűlölni, mélységesen megbántódni, eufóriában lenni.

Kollektív hisztéria.

Ebből viszont sok minden következik.

Először is ernyedten inthetünk búcsút ama kornak, amikor a neurózis még kiváltságnak számított és nem vált tömegtermékké. Amikor még sikk volt hisztizni, sőt, kiváltság, s emiatt csak nagyon kevesen engedhették meg ezt maguknak. Így viszont, hogy már mindenki számára elérhető lelkiállapot az önmagunkon kívül levés, már nem is annyira vonzó, már azért sem, mert képzeljünk el egy olyan pszichoanalízist, ahol Freud kétpercenként sírva fakad, majd a terápia közepén ki akar ugrani az ablakon, de mégsem teszi, mert nem szeretné a vagyonért vásárolt öltönyét tönkretenni, ezért inkább felborogatja a rendelő berendezését, majd idegesen kirúgja a beteget, mondván: nincs abban az idegállapotban, hogy mások agybaját kezelje.

Mert nem azért megyünk orvoshoz, hogy együtt féljünk. A félelem nem comme il faut. Ezért száműzni kell mindent, amitől rettegni lehet. Így kerül szemétdombra a Mindenható, a gyógyíthatatlan betegségek, az egyéni felelősség, a bűn, az Ördög, az Oidipusz-komplexus – bármilyen más komplexus – a pozitivizmus és a gazdasági hanyatlás. Az apokalipszis viszont maradt, márpedig az is Isten találmánya. Mert mi van akkor, ha mindez a szemétre dobott vacak mégis csak valóság, mint a fekete lyuk.

Mert végül mind a fekete lyukban kötünk ki, ahol végül visszatalálhatunk a józan észhez. Igaz, akkor már semmire sem fogunk menni vele. De erről sem mi tehetünk. Hanem a körülmények: a társadalom, a kapitalizmus, a klímaváltozás és a gravitáció. Igaz, hogy mind a tárdadalom, mint a kapitalizmus, mind a klímaváltozás mi vagyunk. A gravitáció is mi vagyunk. De

a mai kor nem keresi önmagát, hanem megtagadja azt. Sokkal egyszerűbb így minden.

Míg dédapánkat az első, addig nagyapánkat a második világháború traumatizálta. Az apánkat meg az, hogy az apja hazajött a háborúból, mikor ő olyan remekül megvolt otthon férfitársaság nélkül. Minket már az zavar, hogy a mi apánk nem ment sehova és még esélye sincs arra, hogy hősi halott, dezertőr, partizán, hadifogoly vagy miegymás legyen. A hadifoglyokat etetni tilos! Mi persze egyikre sem vágytunk már, így a mi gyerekeink végérvényesen puhányok, akik számára egy sanda pillantás maga Doberdó, a csúnya szavak a Don-kanyar és a kettő együtt az Andrássy út 60.

Mert a szavak igenis ölnek. Nem csak az öklök vagy a csizmák.

Hogy a tankokról, bombákról már ne is beszéljünk. Hogyan építsünk káromkodásból katedrálist? Vagy álmokból gazdaságpolitikát? Melléknevekből békességet? Írásjelekből ideológiát? Gondolatokból kaporszakállt? Közben átfolynak rajtunk a mondatok. Nyomtalanul futnak ki a testből a szószerkezetek. Minden cseppfolyós, áttetsző és múlékony. Akkor jön a pestis. Akarom mondani a járvány. Ami természetesen nincs is. Hogyan is lenne lehetséges ilyesmi szofisztikált és fejlett századunkban. Képtelenség! Legyen neked könnyű a föld! Legyen nekünk könnyű a föld! Hiszen az élet sosem egyszerű.