Kónya Márton: Korkép

Kónya Márton: Korkép

2020. 12. 28., Mon - 10:42
0 hozzászólás
Ön szerint min változtathatnánk a következő vállalati rendezvények szervezésekor? - 2020 végén „Kórkép” címmel novellapályázatot írtunk ki a Rajkban, a három legjobb novellát most az érdeklődők is elolvashatják a DRÓTon.
rajk
A Rajk Szakkollégium novellapályázatának nyertesei

Kónya Márton:

Korkép

 

Novellapályázat a Szakkollégiumban

2020 végén Kórkép címmel novellapályázatot írtunk ki a Rajkban, a három legjobb novellát most az érdeklődők is elolvashatják a DRÓTon. A zsűri Bátor Adrienn - a szakkollégium részéről - és Weiner Sennyey Tibor - művésztanár volt.

A három nyertes novella és szerzőjük:

Kónya Márton: Korkép

Lancz Nikoletta: Gyilkos közöny

Név nélkül: Koronap

Image
r

„Nagyon remélem, hogy nem lesz bajom abból, hogy ilyen későn érek be. Mondjuk nem mintha melóból késnék el reggel, ez csak egy vállalati buli. Meg legalább az unalmas részt letudták nélkülem. Panelbeszélgetések, beszédek, negyedévértékelők...kit érdekel, őszintén? Tulajdonképpen jól csináltam. Van már vagy kilenc óra, mostanra már biztos kitöltötték az első adag pezsgőt. Amúgy is ki venné észre, hogy a most felvett gyakornok nem volt ott délután az ünnepségen? Pont attól vagyok kezdő, hogy senki se látott még csak a HR-esek. Igen, jó lesz ez így. Jó kis újdonság leszek így a buli csúcspontján, ráadásul mindenki elég felszabadult állapotban lesz már. Ha megtervezem se jött volna ki ilyen jól.” – nyugtatgatta magát a villamosról lelépve a friss alkalmazott.

A belvárosi épületsorok közt vezető útját a szokásos egyenletes, nem sietős, de nem is komótos lépteivel teszi. Sőt lényegében a teljes lénye azt sugározza, amit bármilyen helyzetben: a szélsőséges neutralitást és átlagosságot. Ha valaki elmegy előttünk az utcán, akkor valószínűleg valamit úgyis észreveszünk róla. Ami különleges, furcsa, abnormális, figyelemreméltó. Emberünk ennek ellenkezőjét biztosította: ruházatra, alkatra, testbeszédre, minden porcikájával azt kommunikálta a világnak, hogy ő az „egyetemista” szó illusztrációja a szótárakban. Alkatra a sztereotipikus langaléta srác. A ruházata nem volt sem formabontóan  divatos, sem figyelemfelkeltően egyszerű. A tekintete nem is meredt büszkén folyton előre vagy a szembejövőkre, de nem is szántotta a földet magába mélyedve. A vizsgáló azt is hihetné, hogy az üres Facebook-profilképeken látható férfisziluett az ő mintájára készült. Még a neve is erre a szerepre predesztinálta: Bence. Nem akarok senkit megsérteni, de aki nem ismer legalább három Bencét közelebbről, annak valószínűleg eléggé szegényes a társasági élete. A Bence a Z generáció Kiss Jánosa. A mi Bencénk pedig a Z generáció személyiség-koordinátarendszerén tökéletesen az origón helyezkedik el.

Ezt a benyomást nem javította – nem is rontotta – a kimagaslóan átlagos üzleti teljesítményű Lorem Ipsum névre hallgató vállalat gazdasági osztályán elnyert gyakornoki pozíciója. De hát az Excelezés is több, mint a semmi, és gyakornokként még az első munkanapja előtt belecsöppenni egy vállalati partiba egy egészen értékelendő béren kívüli juttatásnak fogható fel.

Megérkezésekor meglepve tapasztalta, hogy lebecsülte azt a sebességet, ahogyan egy vállalati ünnepség standard bulivá alakulhat át. A helyszínen az előadásoknak és a csapatépítő programoknak helyet adó termek már régen sötétek és kihaltak voltak, ellentétben azzal a belső udvarra nyíló étteremmel, ami a programfüzet szerint a „kötetlen, zenés szórakozásnak” adott helyet. Bence két jelből érzékelte, hogy még nem késett le semmiről. Egyrészt a biztosított zene műfaja és hangereje még nem esett át azon az éles intenzitásbeli változáson, amire minden normális magyar buliban sor kerül. Másrészt a terem a hangfalak felé eső végében kialakított asztaloktól és székektől mentes övezet, ami nyilvánvalóan a tánctér kijelölt helye, teljesen üresen tátong. Ez persze mindenhol a természetes alapállapot mindaddig, amíg a Malligand-fok megfelelő szintje nem biztosítja, hogy először a táncművészeti tudásban és önbizalomban legbővebben rendelkező kollégák, később pedig az erre a tevékenységre egészen alkalmatlan, de felfokozott harci kedvű egyének is birtokukba vegyék. Azonban az asztalokat borító üres poharak, üvegek és könyökölve fekvő vállalati dolgozók arról árulkodtak, hogy az esemény már igenis előrehaladott állapotban volt. Az egész színteret egy halvány hangulatvilágítás tette láthatóvá.

Az ajtóban állva a félhomályban ülő ismeretlen arcok közül próbált olyat találni, akivel már találkozott. Annak ellenére, hogy az ingjén ki volt tűzve a névvel és beosztással ellátott névjegykártyája, akár az utcáról bejött teljes idegen is lehetett volna és a mellette elsétálók tulajdonképpen így is néztek rá. De hát ki várhatja el azt, hogy egy újonnan jött csapattagot valaki elsőként üdvözöljön, vagy bemutasson? Egyáltalán ki szól idegenhez? Hallatlan. Végül a tőle nem sokkal idősebb HR-es lány talált rá, aki a felvételi folyamatban segítette.

- Bence, szia! Na csak megjöttél! Gyere, leültetlek a srácoknál, a pultnál majd tudsz rendelni innivalót.

Kónya Márton bemutatkozása

„21 éves egyetemi hallgató vagyok Heves megyéből, a Corvinus-on tanulok alkalmazott közgazdaságtant. Már kiskoromban nagyon szerettem meséket írni, később pedig különösen a humoros-szatirikus stílust kedveltem. Az utóbbi években kicsit belemélyedtem a közgazdaságtanba, és e két érdeklődési kör ötvözeteként jelenleg furcsa módon a közgazdasági szakirodalmat olvasom legszívesebben, néha-néha még írással is próbálkozva. Ennek a non-fiction központúságnak ellenére úgy tűnik, hogy ha megfelelően odateszem magam akkor a novellaírás sem áll messze tőlem.”

Image

Az állásinterjú alattitól fesztelenebb gesztikulációja tovább erősítette Bencében azt az feltevést, hogy itt bizony már most ki van használva az étterem által biztosított italválaszték. A „srácok” asztala tulajdonképpen az irodai osztályok fiatalabb gárdáját jelentette, bár a többség itt is harminc körül lehetett, és valóban, Bence mentorán kívül csak fiatal férfiakból állt. Ő azonban Bencét a többieknek való rövid bemutatása után ott is hagyta köztük.

- Azonnal jövök és bemutatlak másoknak is, addig nyugodtan ülj oda bárhova és kapcsolódj be! – mondta álszent arccal, hiszen mindenki pontosan tudja, hogy még soha normális ember (főleg fiatal beosztottként) nem ült vadidegenek közé bemutatkozni.

A rövid bemutatkozó kör után nem sok figyelem szegeződött Bencére, ugyanis ekkorra az asztaltársaság már teljes el volt mélyülve abban az attrakcióban, amiről egyértelműen kijelenthetjük, hogy itthon világszínvonalon művelünk: a megmondásban. Épp a bús IT-osztály panaszain volt a sor.

- De most komolyan, hogy várják el tőlem, hogy itthon nagy nehezen megcsinálom a diplomámat, erre kb. a semmiért dolgozzak kőkorszaki körülmények között, amikor kimegyek egy országgal arrébb és máris kétszer annyit kapok? Esküszöm, ha nem lennének nyelvi különbségek, ebben az országban már senki se dolgozna. Ehelyett itt bolondulok meg, hogy odafent ezek a vén hülyék vajon mit láttak a legújabb üzleti magazinban, milyen informatikai rendszert láttak meg amiknek a nevét se tudják, de ó bizony nekünk az nagyon kell, hiába magyarázom, hogy nálunk az egyáltalán nem érné meg, és nem is arra való, ami a mi tevékenységünkhöz kéne. Hát de nem?

- Persze nekem ne is mondjad... – igenelt kollégájának egy informatikus.

- Ez a legnagyobb baj, ezért nem megyünk előre sehol, mert olyanok mondják meg hogy merre hány méter, akik nemhogy angolul nem tudnak, a netet is alig bírják kezelni, hát el van zárva tőlük az összes tudás a világon! Meg úgy általában minden szinten. Azért azt lássuk már be végre, most nem nagyzásból, de lássuk be, hogy a mi korosztályunk amennyit netezik, sokkal több információval találkozik, több dologra talál rá, mint az 50+-osok nagyrésze.

„Végülis tök igaz. Le lehetne már adni ezt a rendszerváltás előtti csapatot.” – gondolta Bence, éppen mikor visszaérkezett HR-es védőangyala.

- Gyere még a főnökéknek is bemutatlak, oda gondolom magadtól nem nagyon mennél.

„ Máshova se nagyon...” – morgott magában, ahogy a lány mögött átszelte a helyszínt. Az igazgatóság jelenlévő tagjai a terem ellenkező végében foglaltak helyet. Rövid és kötelezően kellemetlen bemutatás és bemutatkozás után Bence pánikszerű félelemmel vette észre, hogy szárnysegédje váratlanul eltűnt mellőle. Az asztalt nem hagyhatta ott hirtelen, így a helyzet azt diktálta, hogy csendeben hallgassa a nagyokat. Azonban itt is kínálkozott hallgatnivaló.

- Az életrevalóság, az élettapasztalat hiányzik onnan sajnos – panaszolta a vezetőség egyik tagja – egyszerűen akármilyen közel vagyok már a nyugdíjhoz, nem adhatom át nekik a posztomat, mert már másnap romokban lenne az egész. Egy sima egyszerű szerződést nem tudnak értelmezni, nem tudják megtárgyalni a részleteket, egyszerűen sehol nem tartanak.

„Hmm, csak nem hallották, mi megy a másik asztalnál? Mondjuk ebben is van valami...”

- Ehhez képes állandóan dumálnak. Mit csináljak én azzal, hogy Bécsben vagy Linzben kétszer annyit kapnak, ha egyszer nem tudjuk megadni azt a bért. Így is csak ezeket a másodosztályú fiatalokat tudjuk alkalmazni...már remélem nem haragszol meg, természetesen a kivétel erősíti a szabályt. – fordult sietve az öregúr Bencéhez.

- Persze hogy nem, teljesen így van! – bólogatott, kicsit egyet is értve az elmondottakkal.

- Még mindig nincs magánál semmi pohár? Menjen csak a pulthoz, kérjen valamit!

Ezt nem kellett kétszer mondani, Bence már érezte, hogy az estéjét már csak így teheti elviselhetőbbé. A sorban a mögötte álló két hölgy azonban biztosította számára az információáramlást.

- Hát igen, szegény húgod nem egyszerű szakmát választott!

- Nagyon le van fáradva szegény, év végére mindig elege van már a suliból.

- Hát ja, gondolom a gyerekek kikészítik.

- Nem is a gyerekek, azokkal el van. De ez az egész, hogy reggeltől estig bent kell lennie, egy percet nem tud pihenni egész héten sem. Órákat tartani egy dolog, aztán ebédeltetni a gyerekeket, naplót meg mindenféle online rendszert vezetni, utána másnapi órára felkészülni, nagy stóc dolgozatokat javítani, á! Ezt nem lehet. Többet adminisztrál egyedül, mint nálunk négy ember. Meg egy-két szülőre amennyit panaszkodik! Egyszerűen van pár, aki azt hiszi, hogy ő bizony jobban tudja hogyan kell tanítani. És természetesen mindig neki meg annak az arany gyereknek van igaza. Régebben nem így volt ez pedig. Még mikor kezdő tanár volt, ha egy gyereknek beírt, azt otthon lekapták a tíz körméről úgy, hogy utána nem volt gond. Meg még kaptak annyi fizetést, amit megérdemel egy olyan szakma, ami a jövő generációját tanítja. Hát csodálkozunk, hogy fiatal, ha esze is van, nem megy tanárnak? Ezért tartunk ott, ahol.

Bence végre sorra került. „Végülis ja, ez elég nagy gond itthon. Így tényleg nem sokat lehet elvárni, ha a franc sem akar tanárnak menni...” – gondolta miközben átvette a sörét. Vissza akart menni a „fiatal” asztalhoz, mint leg szimpatikusabb közösségbe. Útközben  elhaladt a pénzügyi osztály dolgozóinak asztala mellett.

- ...gondolj bele, van hozzá arca, hogy azután, hogy lepontozza a gyerek fogalmazását, még engem is leszól szülői értekezleten, hogy reklamálok! Teljesen kivagyok már a tanároktól. Alig van időm a gyerekre, egész nap bent van az iskolában és akkor az én hibám, hogy nem tanulja meg rendesen az anyagot? Hát velem tanul vagy a tanárral?

Bence belekortyolt a sörébe. A személyiségéhez tökéletesen hozzáillő módon ezekről a témákról életében egy kifejlett véleménye nem volt. „Itt mindenkinek egy kerékre jár az agya? És mindenkinek baja van...”

- Nem az lenne a normális, – folytatta a felszólaló – hogy a tanár szolgálja a szülőt, akinek a gyerekét tanítja, ne pedig mi szolgáljuk őket? Semmi értelme. Most vége van az évnek, három hónapig semmi dolguk. Én mikor kapok három hónap fizetett szabadságot? Meg őszi szünet, tavaszi szünet, anyám kínja. Mást se hallok a tévében, hogy emelik a fizetésüket, ennek ellenére csak az elégedetlenkedés. Pedig pont ezért nem lesznek jó szakembereink, mert ilyen fazonok tanítják a gyerekeket. Ha én döntenék erről, már régen továbbképzéseken lennének meg ellenőriztetném a munkájukat felügyelettel! A fizetésüket meg minősítéshez kötném!

„Hát végül is...ebben is lehet igazság.” – gondolta Bence miközben elért a következő asztalig. Itt a karbantartói gárda tagjai képviseltették magukat.

- Ilyen az élet most már, kérlek szépen! Én még emlékszem olyanra is pedig, amikor megbecsülték a dolgozó embert. Én még emlékszem olyanra is, amikor nem a semmiből kellett családot fenntartani, hanem ha tisztességesen dolgoztál, tisztességesen meg is tudtál élni.

Bence lefékezett az asztal mögött. „Jól hangzik.”

- És hiába mondják nekem, hogy ilyen rossz rendszer, meg amolyan rossz rendszer, én szerintem mindenkinek jobb volt. Senki nem volt az utcán, nem kellett állandóan félni, hogy vajon lesz-e munkahelye az embernek. Ha ezeken múlna itt fenn, ezek felől ott lehetnénk az utcán már holnaptól, ők meg csak veszik fel a nagy lóvét. Már szinte nincs is hol dolgoznia az embernek, bezárt minden üzem, mindenkinek diploma kell. Dolgozni ki fog vajon? Szerintem vissza kéne csinálni az egészet.

„Na ezt is hallottuk. Tovább.” Bence most már csak kíváncsiságból is úgy döntött, hogy elhalad a vezetői asztal mellett. Hallótávolságon belülre kerülve nem is kellett csalódnia.

- Nekem már az első munkahelyem tele volt tapasztalatszerzéssel! Vidéken kohászatnál voltam közgazdász, rögtön diploma után. Ne tudjátok meg, gyerekek. Nyolcvanas évekről beszélünk ugye, minden negyedévben azon fogadtunk, hogy egy kezünkön meg tudjuk-e számolni majd, hogy hány milliárd forintra nőtt a vállalat adóssága. Amíg én bent voltam, egy darab időszak nem volt, amikor nyereségesek voltunk akár mi, akár mások. Az egyik unokabátyám, aki meg felső vezetés körül dolgozott, azt mesélte, hogy minden nap azon imádkozott, hogy nehogy az ő vezetősége alatt omoljon össze a gazdaság. Tizenötezren dolgoztak a gyárban! Gondolj bele! És mindenki jó kis fizetést kapott. Hát ha már csak a bért kiszámolod rájössz, hogy annyi acél mellett, amit mi kibocsátottunk, ezt nem lehetett így csinálni és erre épült az egész ország! Hát csoda, hogy még most is alig van valami a helyén?

Bence összehúzta a szemöldökét. Nem lett világosabb a helyzet.

- Amikor én kezdtem, - mondta egy osztályvezető – sokkal hamarabb felnőtt lett az emberből. A baj az, hogy ma már egy fiatal el se kezd szinte dolgozni vagy huszonötéves koráig. Nekem huszonöt évesen már saját házam volt, családom, és ezt mind a saját zsebemből fizettem ki. Nem a szüleimnek tartottam a markomat állandóan, még én küldtem haza pénzt folyton. Amíg nem hajlandók felelősséget vállalni, addig itt nem lesz semmi ebben az országban, csak az, amit mi megcsináltunk. Nem igaz?

Erről kicsit saját maga is eszébe jutott Bencének.

„Nem vagyok még huszonöt, de hát...nem szárnyal eddig a pályafutásom...”

Kiszürcsölte az utolsó cseppet is a poharából.

„Ehhez kelleni fog még egy sör.”

És egy másik útvonalon újra elindult a lila megvilágítással kijelölt oázis felé. Hogy valójában még egy sörre volt-e szüksége, vagy már céltudatosan kereste a replikát, abban nem volt teljesen biztos. A sorok közt botladozva ismét a kortársi asztal mellett vezetett el az útja. Már szinte tudat alatt lassított le az asztalhoz közel érve. Most éppen egy kontrolling-gyakornoknak lett megadva a szó.

- Persze, nekem is folyton dumálnak szüleim, kinek nem? Hogy kezdjek már magammal valamit, meg ilyenek. Mi a fenét csináljak diploma nélkül meg pénz nélkül? Azért én szívesen éltem volna abban az időben mikor ők voltak ennyi évesek. Nem is kellett diploma, megcsinálhattam volna a szakközepet és csókolom, már vagy két éve a szakmámban dolgoznék. Mikor ők elkezdtek tanulni, pontosan tudták, hogy mire papírjuk lesz akkor ugyanúgy ott fog állni a vállalat és alkalmazni fogják őket. Én azt se tudom, hogy mire lesz diplomám ér-e egyáltalán majd valamit, nem, hogy család legyen már most.  Össze se lehet hasonlítani a két helyzetet. Ez a nagy gond itt, esküszöm.

- Ráadásul már nem lehet meglenni normálisan diploma nélkül sem. – kontrázott az informatikusok egyike – Régen az egy dolog, hogy volt annyi kétkezi munka meg rutinfeladat, hogy csomót kellettek a szakmunkások, most is kellenek, de ma már egy üzemben vagy a vállalatok többségénél a gép dolgozik. Ahhoz meg nem lapátolni, meg kalapálni kell, hanem programozók, villamosmérnökök, mérnök-informatikusok, ilyesmik. Azt meg nem lehet négy év középiskolával letudni, de még öttel sem. Ahhoz úgy kell izzadni az egyetemen, mint nekünk! Így ne várja már el senki tőlem, hogy húsz évesen családi házam legyen!

Bence megérkezett a pultig. Útközben a tervezett plusz sör két felessé változott. Helyben elfogyasztotta őket. Gondolta tesz még egy kört ezek után.

„Ez nem lehet igaz, hogy bárhova megyek mindenhol az előző asztal ellenvéleményével találkozok. Ilyet még nem éltem.”

A próba kedvéért most ismét a karbantartói asztaltársaság felé vette az irányt. A fal mellett sétálva beállt a hozzájuk legközelebbi ablak elé zsebre dugott kézzel kifelé nézve, és hallgatott. Nem csalódott.

- Az se sokat segít persze, hogy nincs is, aki termeljen az egész országban. Mert ugye, ha nincs, aki termel akkor nincs mit enni, nem? Az öcsémnek a fia éppen most érettségizett, elküldték őt is egyetemre. Mondom neki, ne küldjétek már ezt a szegény gyereket is egyetemre, annyi egyetemet végzett van, mint égen a csillag. Azt hiszik a jövőben mindenki asztal mögött fog ülni? Sőt nekem is van egy csomó ismerősöm, akinek a fiának szakma van a kezében, és biztos, hogy többet keresnek, mint ez a rengeteg diplomás, ami ma van...

„Na jól van, ilyen nincsen.” – gondolta Bence, és félig futva odament az asztalhoz.

- Elnézést kérek, igazán nem akarok zavarni. – szabadkozott.

- Egyáltalán nem, tessék csak, mondja!

- Csak véletlenül hallottam, miről tetszenek éppen beszélni, és kicsit meglepett, hogy a szemközti asztalnál éppen ugyanerről beszélnek...

- Tudjuk, persze. Mit gondol, honnan jött fel a téma nálunk? – nevetett az öreg.

- Esetleg...csak nem tetszettek hallani, mi megy a másik asztalnál?

- Dehogynem. Nem hallja, milyen szépen át lehet hallani szinte az egész termen?

- Akkor mindenki hall tulajdonképpen mindenkit?

- Teljesen elképzelhető, kérem szépen.

- Akkor annyit tessék...ha ilyen jól hallják, miért nem tetszenek átülni oda és megbeszélni a dolgot?

Az öregúr úgy nézett rá, mint akit egyszerre megleptek és megsértettek, de maga se tudja, melyik a helyzet. Zavarában ennyit vágott rá:

- Hát azért...mert itt mi beszélünk, ők meg ott! Nem igazán érdekel mi mondanivalójuk lehet, én tudom, hogy nekem van igazam, ezek után nem kell mást tudni, nemde?

- Nem, tényleg nem...elnézést kérek. Most már világos.

- Semmi gond, kérem.

Azzal elindult az asztaltól. És ment. Nagy léptekkel, a kijárat felé. Zúgó fejjel, még maradék lélekjelenlétével intett a többi gyakornoknak, és kilépett a teremből.

Végigkopogott a cipője a rendezvény helyszínén. Mielőtt a főbejárat felé is kitörhetett volna, mosolyogva megszólította a recepciós:

- Kellemesen érezte magát nálunk?

- Persze, nagyon köszönöm. – vágta rá gépiesen.

- Ez az egyik első ilyen tömeges eseményünk nyitás óta, és nagyon nagyra értékeljük a vendégek visszajelzését, Önt megkérdezhetem, hogy volt-e, amin változtathatnánk?

- Hogyan? Miben segítsek pontosan? – kérdezett vissza ködös elmével.

- Ön szerint min változtathatnánk a következő vállalati rendezvények szervezésekor?

Bence gondolkozott egy pár pillanatot, majd válaszolt:

- Tolják össze az asztalokat!