Kőrösi Csoma Sándor és a dharma

Kőrösi Csoma Sándor és a dharma

2018. 03. 17., szo - 11:42
0 hozzászólás

Kőrösi Csoma Sándort eredetileg nem a buddhizmus érdekelte, végképp nem Buddha, hanem a magyarok keleti eredete, a magyarok őshazáját kereste Ázsiában és véletlenül - már ha vannak véletlenek - megtalálta a megszabaduláshoz vezető ösvényt, amire rá is lépett. - Weiner Sennyey Tibor Magyar Buddha előadássorozatának első részének esszé változatát olvashatjátok a DRÓTon.

Weiner Sennyey Tibor

Kőrösi Csoma Sándor és a dharma
Magyar Buddha 5/1.

Az alábbi írás a Magyar Buddha című öt előadás első előadásának esszé változata. A teljes előadást a Buddha FM-n hallgathatjátok meg 2018. március 19-én hétfőn 7, kedden 10, szerdán 13, csütörtökön 16, pénteken 20, szombaton 7, vasárnap 20 órától.

1.

    Az eredet, az őshaza megtalálása nem egyszerűen földrajzi, történelmi, vagy tudományos feladat, sokkal több. Ahhoz azonban, hogy megértsük, hogy mi ez a „több” készen kell állnunk arra, hogy túllássunk személyes elköteleződéseinken, korábbi beidegződésinken. Nyitottnak kell lenni és maradni.
    Az eredet legmélyebb értelmében az Örök Egy, a kezdet és a vég, mindennek a kiindulása, az amiből a világon minden kezdődött és amibe visszahull majd. Az eredet egy másik, de az előbbinek nem ellentmondó értelmezésben nem más, mint az anyaméh, amelyben megformálódik az élet, elválik az Örök Egytől, s megkezdi külön-létét. A születés, az elválás minden esetben szenvedéssel teli. A különlétben az ember, aki megszületik meg is hal, s a köztes időben rengeteg szenvedést kell átélnie, amely szenvedéseknek legfőképpen ő maga, s az önmaga által generált vágyai az okozói. E szenvedésnek már pusztán az is oka, hogy megszületett, különlétre tett szert, éppen ezért mindig fennállt, hogy a meg nem született, az Örök Egyben tartózkodó lélek nem szenved, nem gyötrődik, csak az, aki él. Mégis megszületik a lélek, mégis élünk, Wittgensteint aposztrofálva, mégis inkább van valami, mintsem, hogy nincs.
    E külön létben számtalan szenvedés érint minket, ebből legfőbb az, hogy egyedül, teljesen egyedül vagyunk. Ezen a magányon próbálunk enyhíteni családdal, barátokkal, néphez és nemzethez tartozással, civilizációval és kenyőccsel, ahogy Hamvas ez utóbbit nem csekély iróniával hozzáteszi. A dolgon azonban nem változtathatunk: leváltunk az Egyről, élünk, külön létezünk minden mástól. Bár tudatában vagyunk annak, hogy meghalunk, vagyis, hogy különlétünk véges, miközben rettegünk e különlétben, még jobban rettegünk e különlét végétől: a haláltól. A bizonytalanság bizonyosságától szenvedünk, a különlétbe vetettségtől, az Örök Egytől való megválástól és az arról való tudásunk bizonytalanságától.
    Éppen ezért nem is csoda, hogy

számtalan emberi próbálkozás irányult a különlét szenvedésének felszámolására.

    Ilyen a keresztény hagyományban a misztika unió, a szufi elragadtatott extázisa, a kawi költők langöje, a buddhizmus Nirvánája. Tudom, hogy sokan fogják vitatni, amit most mondok, de ugyanilyen törekvés valamennyi pszichedelikus szer, amelyek ugyanezt az oldottságot szeretnék elérni, az egyesülést az egyetlennel. Természetesen más a szufi szerzetes tánca és más az ayahuasca szertartáson részt vevő ember látomása, de mégis a cél ugyanaz. A kapcsolódás az eggyel, a többel, a nem-énnel, a különlét feloldódása, kísérlet a megszabadulásra. Éppen ezért nem szabad semelyik spirituális utat sem elítélni, lekicsinyelni, hiszen mindegyik a legnagyobb létkérdésre keresi a választ különféleképpen, méghozzá nem az előre legyártott, nem a közös, hanem a személyes választ. Az ugyanis könnyen elképzelhető, hogy hiába ugyanazon közös egyhez kívánunk kapcsolódni, mivel mi mindannyian mások vagyunk ezért másképpen tudunk kapcsolódni ugyanahhoz, mást találunk ugyanott és ugyanabban.
    Mégis vannak meglepő hasonlóságok, mégis vannak olyan válaszok, amelyek személyesből közöst, individuálisból univerzálisat teremtenek. Az egyik ilyen lehetséges válasz kétezer ötszáz évvel ezelőtt, Indiában mondatott ki, Buddha által, amikor Buddha „megforgatta a Tan kerekét”. Buddha nem volt „buddha” mindaddig, míg el nem érte a buddhaságot, vagyis a hagyomány úgy tartja számon, hogy Buddhának lenni tudatállapot, amelyre minden ember képes, amely minden emberben ott lakozik. Ez a megszabadult ember tudatállapota, aki nem szenved, nem gyötrődik a különléttől. Úgy is mondhatjuk, hogy megszabadult vagy megvilágosodott.
    Hogyan érte el Buddha a megszabadulást?
  

 A buddhista tanítás nem vallás, nem filozófia, nem is csupán etika, nem csak elmélet és nem csak gyakorlat. Mindez egyben, s mint minden tanítás, amely a hagyományból ered, végtelenül egyszerű és összetett egyszerre.

    Buddha tanításának magja a négy nemes igazság és a nemes nyolcrétű ösvény.
    Borobudurról szóló esszémben már leírtam mit jelent ez, most megismétlem, úgysem lehet elégszer elmondani azt, hogy Buddha szerint a lét szenvedés, vagyis zavarodottság. A születés is szenvedés. A vénség is szenvedés. A halál szenvedés. A bánkódás, a zokogás, a vergődés, a levertség: szenvedés. S az is szenvedés, hogy amire vágyunk, azt meg nem találjuk. Persze, ha az ember teljesen eléri, amire vágyik, az sokszor még nagyobb szenvedés. Talán van is ilyen átok: teljesüljön minden, amire vágysz. Akkor mi marad? Megint csak szenvedés. A szenvedés eredete a szomj. Ez az a szomjúság, amely szüntelenül újraéled, amit a gyönyör szenvedélye kísér, amely itt is, ott is fel-feltör; nevezetesen a kéjnek a szomja, a létnek a szomja, a nemlétnek a szomja. A szenvedés megszüntetése csak a szomj megszüntetése révén lehetséges. Ez pedig a szomjnak a maradéktalan kioltását jelenti; annak elhagyását, elhárítását, tőle való szabadulást, vonzköréből való kiszakadást. A szenvedés megszüntetéséhez vezető út a nemes nyolcas ösvény: a helyes hit, a helyes elhatározás, a helyes beszéd, a helyes cselekvés, a helyes életmód, a helyes igyekezet, a helyes vizsgálódás, a helyes elmélyülés.
    Ez Buddha tanítása.
    Ez a Dharma magja.
    Ha az ember teljes szívével átérzi, és teljes szellemével megérti ezen kijelentések súlyát, igazát, éppen úgy, mint Krisztus tanításában, megrendül. Az űr hidege arcunkba harap. Ahogy Rilke mondja: „iszonyú minden angyal”, mert minden, ami fenséges, az igazság erejétől áthatott, minden, aminek mélysége és magassága az örök egyben összeér: megrázó. Amikor Buddha a fa alatt ülve megvilágosodott, a Földet hívta tanújául. Kezével a Földre mutatott, s ebbe beleremegett a Föld. Ez a megrázó őszinteség. Ebből fakadt az, amit mi jobb szó híján buddhizmusnak hívunk.
    Ez a Buddha tanításának magja.
    Ahhoz tehát, hogy megszabaduljunk, vagyis, hogy legyőzzük a szenvedést a nemes nyolcas ösvényen kell járnunk.
    Helyes hitünk kell, hogy legyen. Vajon hogyan tehetünk a helyes hitre szert? Miben és hogyan kell hinnünk, hogy az helyes legyen? Rögtön az elsőnél megtorpanunk, mert nem is olyan egyszerű ez a  kérdés. Miben kell hinnem, hogy helyes legyen a hitem?
    Helyes elhatározás kell. Milyen lehet a helyes elhatározás? Honnan tudom, hogy egy elhatározás helyes-e? Helyes elhatározás volt-e az, hogy Kőrösi Csoma Sándor elindult felfedezni az őshazát, ahelyett, hogy testvérének segített volna az otthoni földeken? Milyen kell legyen az én elhatározásom ahhoz, hogy helyes legyen?
    Helyesen kell beszélni. Mikor beszélek helyesen? Amikor nem vétek nyelvtani, retorikai hibákat, vagy amikor nem hazudok? Ugye.
    Helyes cselekvés kell, de vajon mi a helyes cselekvés? Az, hogy reggel kitakarítom a szobám vagy az, hogy segítek az elesetteknek? Netán mindkettő?
    Helyes életmód kell, amiben alighanem benne foglaltatik, hogy mit eszik és iszik, mennyit mozog, mennyit alszik az ember. Nehéz ebben jónak lenni.
    Helyes igyekezet kell, ami meg valószínűleg azt jelenti, hogy amivel mindennapjainkban foglalkozunk, amivel kenyeret keresünk azt nem mások és saját kárunkra tesszük, hanem ahogyan azt magyarul mondjuk: becsületes munkát végzünk. Milyen és mit jelent a becsületes munka a XXI. században?
    Végül az utolsó kettő a legnehezebb: a helyes vizsgálódás és a helyes elmélyülés. E kettő nem egy, nem ugyanaz. Lénárd Jenő, akinek Dhammójáról és buddhizmus felfogásáról később még lesz szó, azt mondja, hogy a helyes vizsgálódás a helyes figyelem, vagyis hogy figyelmünket olyan külső dolgokra irányítjuk, amelyek megérdemlik azt, s amelyek nem szétszórják elménk, míg a helyes elmélyülés valójában a helyes egyhegyűség, amikor úgy figyelünk befelé, ahogyan azt kell. De vajon hogyan kell? Erről (is) szól a buddhista kánon, az a rengeteg szent irat, amit Kőrösi Csoma Sándor talált Tibetben, s amelybe szótárával, dolgozataival, s legfőképpen áldozatos munkájával megnyitotta az utat a világ kutatói számára.
    Csakhogy Csoma nem ezért ment.

    Kőrösi Csoma Sándort eredetileg nem a buddhizmus érdekelte, végképp nem Buddha, hanem a magyarok keleti eredete, a magyarok őshazáját kereste Ázsiában és véletlenül - már ha vannak véletlenek - megtalálta a megszabaduláshoz vezető ösvényt, amire rá is lépett. 

2.

    A magyarság keleti eredete a magyar történelem kezdeteitől téma, elég csak arra utalnom, hogy Anonymus, az első és ismeretlen magyar történetíró, vagy később Kézai Simon is a magyarok történetében ezzel foglalkozik. Julianus barát a XIII. században gyalogszerrel indul az útra, s megtalálja a magyarok hátramaradt törzseit, az általunk Magna Hungariának nevezett térségben, az Urál nyugati oldalán, de egyben hírt hoz a közelgő tatár veszedelemről.
    Buddhához azonban igen kevesen kapcsolták népünket, hacsaknem félig kétséggel, félig mosollyal Galeotto Marzio 1487 környékén, Mátyás királyunkról szóló krónikájában, fővárosunk Buda nevének kapcsán, amikor azt írja, hogy:

„Buda vára hegyen fekszik és a Duna mossa. Honnan vette nevét, nem egészen bizonyos: vagy az ókori Budaliatól, vagy a Buddha nevű szent embertől, nem mintha ő alapította volna, hanem csak úgy nevezték el az ő hires nevéről. Buddha, Szent Jeromos tanúsága szerint az indiai bölcselők tanainak szerzője volt, a bölcselőket gymnobrachmanoknak (helytelenül fordítva: önsanyargató brahminoknak, helyesen jógiknak. - megj. wst) hívják, és a hagyomány szerint egy szűz oldalából született. Hogy való vagy költött dolog-e ez a születés, nem sokat vesződöm a vitatásával. De annyi bizonyos, hogy Buddha egy igen bölcs embernek a neve, aki az indusok vallását alapította. Ezt meg akartam jegyezni, mert Magyarországon a hires embernek sokszor találjuk mását (…)”
Galeotto Marzio: Mátyás király találó, bölcs és tréfás mondásairól és cselekedeteiről. XXXI. fejezet.

    Ezért a néhány soráért számtalanszor megkritizálták Galeotto Marziót, mondván ezek a humanisták mindenfélét összeírkáltak - szerintem nagy szerencsénkre, éppen ezért én most nem a hibáira szeretném felhívni a figyelmet.

    Az igazság az, hogy nem minden alapot nélkülöz Buda Buddhához való kapcsolása,

mert az a helyzet, hogy a Buda régi magyar személynév, Attila öccsének neve a monda szerint, akiről Arany János 1863-as Buda halála című balladája is szól. Ujgur nyelven a Buda megvilágosodottat jelent. S bár egyes vélekedések szerint a szláv Budimir személynévből származik a magyar Bodomérrel együtt, annak is jelentése hasonló, úgy mint létezni és békében lenni. A megvilágosodott legfőbb tulajdonsága pedig éppen az, hogy valóban létezik, méghozzá teljes békében.
    Kőrösi Csoma Sándor sokat vitatott és csak jegyzetekben fennmaradt szanszkrit-magyar összehasonlító szójegyzékében Buddha neve mellé angolul azt jegyezte fel, hogy „son of the moon” és „regent of the planet Mercury”1, míg magyarul csak ennyit „bölcs, Buda”2. Ő tehát megfeleltethetőnek tartotta a Buddha és Buda neveket, gond nélkül.

    Sokáig tehát a keleti rokonság nem volt kérdés, s ahogy a középkorban illett a lehető legkorábbra és legdicsőbb elődökre igyekeztek az Árpád házat visszavezetni, így Kun Lászlót Kézai Simon Attila kései leszármazottjaként mutatja be.

Ennek több oka is volt, amelyekbe - mivel nagyon messzire vinnének témánktól - most csak igen röviden mennék bele.
    Az első - és legfontosabb -, hogy az uralkodást mindig meg kellett indokolni, ezért dicső elődökre volt szükség.
    A második, hogyha Attila előd volt, akkor az utódok joggal tértek vissza a Kárpát-medencébe, vagyis jogosan foglalták el azt újra. A honfoglalás ezek szerint visszatérés volt, s ennek az eszmének máig is igen sok híve van. Nem kívánom ezt sem vitatni, sem megerősíteni, de felteszem, hogy akárhány szoros honfoglalásról beszélünk az ideérkező magyar törzsek nem teljesen üres Kárpát-medencét találtak, s az akkor itt élő népek ma már ugyanúgy bennünk élnek tovább, mint elődeink. Könnyen lehet, hogy valamelyikünk avar, másik pannon, harmadik szláv származású, de hogy mindannyian kevertek vagyunk ezerévnyi itt lét, s kitudja milyen hosszú vándorlás után: az biztos. Ahogyan nyelvünk is kevert nyelv, a magyar rengeteg mindent olvasztott magába az évezredek során. Az igazán érdekes kérdés ezzel kapcsolatban az, hogy minden kudarcunk ellenére fennmaradt, s mi most nem valamely szláv vagy germán nyelvet beszéljük, hanem még mindig magyarul szólunk. Ennek több oka lehet, s ebből csak az egyik az eredet mítoszának folyamatos és folyton foglalkoztató fennmaradása a magyarság körében, máshogyan mondva: a különlét tudata.

Őseink tudták, hogy mások és mi is tudjuk. Még akkor is megmaradt ez a mítosz, amikor semmi másban nem voltak már mások, csak nyelvükben,

ezért mondta Kazinczy Ferenc, hogy „nyelvében él a nemzet”.
    Az egész keleti eredet, hun ősrege akkor kapott egy gellert, amikor Hell Miksa csillagásszal Sajnovics János 1769-ben északi túrára indult, hogy a norvégiai Vardø szigetéről megfigyeljék a Vénusz átvonulását a napkorong előtt. Ezen az északi utazáson Sajnovics megfigyelte és gyűjtötte a lapp nyelvet, amely a finn egy korábbi változatát hordozta, s hasonlóságokat talált anyanyelvével, melyet publikált könyvében, ezzel megalapítva a finn-ugor nyelvrokonság kutatását. Eredményeit hatalmas viták követték, s a magyar kutatók igazán nehezen, vagyis inkább sehogyan sem fogadták el a csak halszagú rokonságnak csúfolt elméletet.

Már akkor is, napjainkban is nyelv- és származástan teljes összekeveredettségben volt, s disztingválni igen kevesen tudtak. Senki nem vetette fel, hogy miért ne lehetne a magyarság nyelvrokona az északi népeknek is, és egyben távoli leszármazottja a hunoknak akár.

Vagy ez, vagy az, az ismert és örök magyar megosztottság.
    

Körösi Csoma Sándor ezzel a vitával nagyenyedi diákként találkozott, s már egészen fiatalon, kiváló nyelvérzékkel megáldva elhatározta, hogy pontot tesz a vita végére. Ez volt a lehető leghelyesebb elhatározás egy olyan kiemelkedő szorgalommal megáldott diáktól, mint ő volt. Tanulmányait és túlzás nélkül mondhatjuk, hogy teljes lényét erre a feladatra helyezte, majd egy kisebb német-, és horvátországi kitérő után gyalogszerrel útnak indult 1819. november 23-án Ázsiába, meglelni a magyarok eredetét.
    Meg kell jegyeznünk, hogy több forrás is említi, hogy Gyarmathy Sámuel megpróbálta az ifjú Kőrösi Csoma Sándort beszervezni a neves német professzor, Humboldt mellé, egy szibériai expedícióba, de Csoma ezt nem várta meg, sőt eleinte a Kenderessy Mihály által felajánlott támogatást sem akarta elfogadni. Igazi, büszke és önfejű székely volt, aki ha valamit a fejébe vett, akkor arról az útról le nem tért, még akkor sem, ha az megfontolandó lett volna. Csoma Szibéria után, vagy akár azon keresztül is eljuthatott volna elképzeléseihez, de ennek nem így kellett történnie. Nem hiszem, hogy türelmetlen lett volna, sokkal inkább a maga feje után ment.
    Kőrösi Csoma Sándor kalandos utazását számtalan monográfia tárgyalja, én most ebbe nem mennék bele, elég az hozzá, hogy eljutott a tibeti Zanglába, s feltárta a buddhista irodalom kincseit, elkészítette az első angol-tibeti szótárat, majd hosszú készülődés után, közel ötven évesen negyedszerre is útra kelt, hogy Lhásza érintésével eljusson eredeti céljához.

3.

    Mit talált Kőrösi Csoma Sándor?
    Hosszú éveken át és tiszteletre méltó módon folytatott tanulmányai alatt a buddhista irodalom szent könyveit találta meg Tibetben, amelyeket eleinte főleg azért tanulmányozott, mert utalásokat keresett a remélt és megtalálni vágyott őshazát illetően. Publikációit végigolvasva magával ragadó az a szerénység és tárgyilagosság, amellyel hatalmas témáját megközelítette. A legritkább helyeken találunk értékelést vagy véleményt az adott témáról, sokkal inkább leíró, ismertető, fürkésző jellegű az egész életmű3.
    Három nagyon fontos témája van, amelyet kiemelnünk most érdemes.
Az első Buddha személyéről, életéről és tanításairól szóló munkái, úgy mint a Buddha élete és tanításai és a Shakya nemzetségnek eredete című tanulmánya. Előbbiben az általunk is tárgyalt dharma magját, a négy nemes igazságot igen szűkszavúan adja meg:

„1. Az életben szomorúság és nyomor uralkodik. 2. Ez a sors mindennek, ami születik. 3. A szomorúság és a nyomor megszüntethető. 4. Milyen úton és módon lehet véget vetni minden nyomorúságnak.”
Kőrösi Csoma Sándor: Buddha élete és tanításai. Kriterion. Téka. Bukarest. 1982. 95. o.

    Másik tanulmányában pedig egy fordítást közöl, amiben a Shakyák szármázasát firtatják a tanítványok, s Buddha egy példabeszédben válaszol e kérdésre, amelynek egyik, szerintem lehetséges olvasata az egytől való elválás keserűségének szenvedéshez vezető útja. Vannak, akik úgy tartják, hogy ennek a közleménynek az az értelme, hogy Buddha szkíta vagy székely volt, én ezt nem vitatom, csak szeretném jelezni, hogy szerintem ez értelmetlen felvetés és nem erről van szó.
    Kőrösi Csoma Sándor ekkor már érintve volt a buddhizmus bölcselete által, ahogy saját maga írja:

„Jóllehet a tudatlanság és a barbarizmus lerombolták a műveltségnek és polgárosodásnak régi kedvenc helyeit; de minekelőtte e katasztrófa végbe ment volna, a tudósok számos művei megmenekültek a megsemmisülés özönétől az által, hogy Tibetbe szállíttattak, oly művek azok, melyek minden országban hathatósan előmozdítani képesek az általános jólétet, nemesíteni a szívet, felvilágosítani az értelmet s ösztönt nyújtani a szorgalomra.”
Csoma 1825-ös levele Kennedyhez

    Amiről itt beszél, az a buddhizmus tanainak kiáramlása Indiából. Nem kevesebbről van szó, mint Nálanda - a legendás indiai egyetem és könyvtár feldúlásáról, amit 1193-ban a barbár török hódító, Bakhtijár Khildzsí kifosztott, könyveit elégette és földig rombolta. Ez volt az iszlám indiai térhódítása, s a buddhista tanítók és tanítások menekülése, Tibeten és más ázsiai országokon keresztül.
    Meg kell jegyeznünk, hogy Tibetben már korábban megjelent a buddhizmus, ahogy más ázsiai országokban is, elsősorban a legendás Asóka király (i. e. 304 – i. e. 232) elhatározásából, de főleg olyan buddhista szerzetesek hatására is, mint a Nágárdzsúna tanait követő Kumaradzsíva (344–413), akikről még szó lesz.
    Tibetben azonban valószínűleg csak a VIII. század környékén honosodott meg, akkor is a tibeti Bön, a helyi lámaizmussal és sámánisztikus hagyományokkal együtt, keveredve maradt meg. A tibeti hagyomány tehát nem „tiszta buddhizmus”, hanem át van itatva számtalan saját és eredeti, misztikus és tantrikus elképzeléssel. A tibeti irodalom és kánon, amit Kőrösi Csoma Sándor elsőként tanulmányozott, éppen ezért rendkívül gazdag, máig is megdöbbenünk, amikor belegondolunk, hogy

kettős hősiesség az, hogy Kőrösi Csoma Sándor gyalog megtett útja után egy kis himalájai cellából próbálta átlátni a teljes tibeti hagyományt. Első európaiként. Nem is teljesen reménytelenül. 
    

Hamvas Béla szerint kétféle hősiesség van. Az egyik a nyugati vándorló, kutató szellem hősiessége, a másik a barlangból ki sem mozduló keleti bölcs láthatatlan hősiessége. Kőrösi Csoma Sándor e kettőt nagyon jól egyesítette magában, hosszú utazásával, majd tibeti cellájával, azonban olyan utakon járt, amelyen előtte senki. Hamvas azt mondja, hogy

„Az európai (…) azt hiszi, hogy a lélek hősiessége minden esetben külső eredményt, úgynevezett sikert ér el; e siker: a hírnév, a dicsőség, a nagy elhatározás és nagy tett következménye, hatalmas és lenyűgöző látvány, megbabonázó példa. Ha valakiben hősies lélek él, ez a hit ma itt, annak olyannak kell lenni, mint a tűzijátéknak, az ember szemét tetteinek nagyságával el kell kápráztatnia.
A lélek hősiességének van azonban másik alakja is, amely Keleten otthonos. A hősiesség nem kifelé, hanem befelé nyilatkozik meg; a hős nem király, nem hadvezér, nem államférfi, hanem bölcs, aszkéta, misztikus, költő, filozófus.
(…)
A tibeti aszkéta sem sportból tölt negyven évet egyedül a sziklakunyhóban, négyezer méter magasságban és nem eszik semmi mást, csak csalánt; ez a hősies lélek. Az a hősies lélek, aki befelé, a láthatatlan felé él, Isten színe előtt, a világról lemondva, az emberrel nem törődve, testét elhanyagolva, böjtölve, dermesztő hidegben, egy szál zsákból készült rongyban, meditációba merülve.
A Bön aszketikus gyakorlata nem egyéb, mint a hősies lélek Nyílegyenes ösvénye; az lép rá, aki az anyagi káprázatvilágból ki akar lépni és vissza akar térni a valóságba.”

Tib
eti misztériumok. Fordította és bevezetéssel ellátta: Hamvas Béla. Pesti Szalon Könyvkiadó, Budapest, 1990.  

    Kőrösi Csoma Sándor elsajátította és gyakorolta ezt a szemléletet,

nevezetes névtelen lett ő is, amint a Nyílegyenes ösvényre lépett, úgy, hogy nem lett buddhista4.

Nem tért meg, ahogy utazásai során sem adta ki magát muszlimnak, ellentétben Vámbéry Árminnal, és így nem is került komolyabb bajba, ahogy erre Cholnoky Jenő felhívja könyvében a figyelmet5. Valószínű, hogy bármilyen érzékeny is volt helyzete törekedett arra, hogy elkerülhessen minden olyan szituációt, hogy hazudnia kelljen. Ez sok nehézséget okozhatott hosszú útja során, ugyanakkor megerősíttette a nemes nyolcrétű ösvényben, mert egészen ifjúkorától kezdve, s erről számos visszaemlékezés tanúskodik, gyakorolta a helyes beszédet.
    Talán ezért is lehet, hogy Csomát beavatták a kálacsakrába, amit aztán le is írt egyik tanulmányában 1833-ban, még tibeti nyelvtana és szótára megjelenése előtt, amelyben a történet szerint Nálanda kapujára vésett feliratot fordított le6.
    Mit írt fel az ősi, később kifosztott és lerombolt nálandai egyetem ajtajára Cilupa (Csománál Tsilu)? Azt, hogy

„Az, aki nem ismeri a fő, az első Buddhát (Adi-Buddha), nem ismeri az idő kerekét (kálacsakra).
Az, aki nem ismeri az idő kerekét, nem tudja az isteni tulajdonságok helyes elnevezését.
Az, aki nem tudja az isteni tulajdonságok helyes elnevezését, nem ismeri a legmagasabb értelmiséget.
Az, aki nem ismeri a legmagasabb értelmiséget, nem tudja a Tantrika rendszer alapelveit.
Azok, akik nem ismerik a Tantrika rendszer alapelveit, olyanok, akik az átköltözködések (metempsychosis v. lélekvándorlás) világában tévelyegnek és a legmagasabb diadalt aratóknak útján kívül állnak.
Ennélfogva Adi-Buddha kell, hogy minden igazi láma (guru, tanító) által taníttassék és minden tanítvány, aki a megszabadulás után óhajtozik köteles figyelni oktatásaira. (…)”

Kőrösi Csoma Sándor: A Kala Chakra és Adi Buddha vallási rendszerek eredetéről. 314. o.

    Mi az a kálacsakra?
A kálacsakra7 a tantrikus buddhizmusban használt kifejezés, amelynek jelentése az „idő kereke” vagy „időciklus”.  Említett tanulmányban Kőrősi Csoma Sándor erről úgy ír, hogy

„Azon különös vallási rendszer, melyet Kala chakra néven ismernek, állítólag Shambalaból eredt (…), mely annyit jelent: kezdete vagyis kútforrása a boldogságnak.”
KŐRÖSI i.m.  313. o.

    Miért van fontos szerepe ennek Kőrösi Csoma Sándor munkásságában?
Nem csupán a kálacsakra spirituális gyakorlatának jelentősége miatt, hanem Shambala miatt is.
    Hol van Shambala8?
    Ahogy ő maga írja:

„Shambala egy mesés ország északon, melynek fővárosa Kálapa. Ez fényes város volt a sok sambhalai király székhelye, körülbelül a 45 és 50 északi szélesség alatt fekszik a Sita vagyis Jaxartes folyam túlsó részén (…)”
KŐRÖSI i. m.

    Csoma ezután még számos helyen megemlíti a jugarokat, pontosabban az ujgurokat, mint lehetséges rokonainkat, s eltervezi, hogy további forrásokat keres a jugarok, mint népcsoport, továbbá Shambala, mint feltételezett őshaza témájában Lhászában, ezért el is akar jutni oda.
  

Shambala egyébként sokkal ősibb mítosz, mint gondolnánk, a hindu ős-Mahabharátában is megtaláljuk, ez lesz az a hely, amely a jövendölés szerint Visnu utolsó megtestesülése megtörténik, s királyként megszületik és legyőzi a barbárokat, véget vet a Kali jugának, a vaskorszaknak. A buddhista hagyomány ezt átveszi és kiegészíti az iszlámról és Mohamedről szóló részekkel a kálacsakra tantrában. Az őseredeti mítosz szerint Buddha maga mondta el Shambala királyának a kálacsakrát, aki hazatért, majd leírta ezt a beavatást, amit megosztott népével, s Shambalát ez a tudás emelte a halhatatlanságba. Valahol Tibettől északra, egy ismeretlen völgyben, ahová háromféle képen lehet eljutni, halálunk után újjá lehet születni, át lehet álmodni magunkat oda, és végül állítólag el is lehet utazni.
    Csoma 1842-ben, sokévnyi könyvtárazás és kutatás után, ötvennyolc évesen - miután végrendelkezik - el is indul északnak. Mint közismert Dardzsilingig jut, ahol régi, skót orvos barátja, Campbell próbálja meggyógyítani, mindhiába. Ő jegyzi le utolsó beszélgetésüket, amelyről úgy számol be, hogy

„(…) Annyit azonban kivehettem Csomával volt társalgásaimból, amióta őt megismertem, hogy minden reménye hosszú és fáradalmas kutatásainak végcélját elérhetni abban összpontosult,: ha a jugarok országát fölfedezi. Ezen országot meglelni hivé Lassától és Cham tartománytól északkeletre, China nyugati határain; oda eljutni volt végcélja legforróbb óhajtásainak, s ott hivé föltalálni azon néposztályt, melyet ekkoráig hasztalanul keresett.”
(Duka Tivadar 1885: 140. o.)

4.

    Kőrösi Csoma Sándor földi élete mindezek után 1842. április 11-én véget ért.
    Nyomában pedig nem csak a tibetológia indult meg, s a buddhizmus számos új kutatása, hanem az őshaza keresése is új lendületet kapott. Stein Aurél és Baktay Ervin is az ő lábnyomán indult el, s fedeztek fel addig ismeretlen, új utakat. Csoma pedig nem csak hazájában vált hőssé.
    Az őshazát számtalan tiszteletreméltó magyar kutató kereste a XIII. századi Julianus baráttól kezdve és a XIX. századi Körösi Csoma Sándoron át napjainkig. Ez a kutatás, azonban sosem és csak arról szólt, hogy mi magyarok szerettünk volna tartozni valahová a szláv és germán népek között, s még csak nem is csupán arról, hogy eldöntsük, hogy finn-ugor vagy urál-altáji, netalán hun őseink voltak.
    Sokkal többről.
    Mindig volt, mert kellett lennie az őshaza keresésének személyes és közösségi jelentése, ahogy mélylélektani és társadalmi jelentősége is. Éppen ezért vállalták azt a sok nehézséget azok a kutatók, akik bár célba sosem érhettek, de célt értek. Az őshazát nem lehet megtalálni, mert ott van, ahol senki sem keresi, ha úgy tetszik Shambalában, az elérhetetlen utópia birodalmában.
    Minden valószínűség szerint egy sok törzsből álló, Ázsiát és Európát végig vándorló nép, mint amilyen a magyar volt, számtalan eredetű, megszámolhatatlan kapcsolatú, amelyet attól függően honnan vizsgáljuk, mindig ki tudunk mutatni valamit, így vagy úgy. Nagy a valószínűsége, hogy minden ma élő európai és ázsiai népnek így vagy úgy, de rokonai vagyunk vagy találkoztunk velük. Ezért az ilyen kutatások mindig arról is szólnak, hogy megtaláljuk-e saját magunkat, saját identitásunkat, saját helyünket a világban.
    Minket azonban nem tesz többé, sem jobbá, ha olyan őrültségeket állítunk, hogy például mert Buddha a Sakya nemzetségből származott, ezért szkíta, vagy netán székely volt, tehát magyar. Mit számítana, ha Buddha székely, magyar lett volna, ami nem volt? Megfontolnátok-e tanítását, amely a szenvedés megszüntetésére vonatkozott? Gyakorolnátok-e a nemes nyolcas ösvényt csak azért, mert aki hirdette magyar volt? Megpróbálnátok-e megérteni Buddha nemes törekvését a világ szenvedésének felszámolására, belehelyeznétek imaginációs középpontotokba a megvilágosodottat? Vagy ez csak valami pótlék? Vajon a magyar ősiség és nagyság eszménye nem valami jelenvalónak a hiányát próbálja-e eltakarni? Erre nem csak én kérdezek rá most, hanem az egyébként nagyon szigorú báró Eötvös József is rákérdezett Kőrösi Csoma Sándor halálakor a Magyar Tudományos Akadémián tartott emlékbeszédében, ahol így fogalmazott:

„A múlt homályban fekszik előttünk, s nem adatott talán senkinek fölemelni a fátyolt, mely nemzetünk eredetét takarja. Ki tudja? - Kőrösi talán elérte célját. - Hazája dicső eldődeinknek, a hely, hol mindaz, mi fajunkból Ázsiában megmaradt, együtt van; a szent föld, mely után egész éltén át sóvárgott: ott terjedt el talán a vándor szemei előtt. - Egy völgy a nagy Himalája áthághatatlan havasaitól körülfogva, melynek földje egy ezred óta nem mívelve emberi kezektől, szabadságának egész erejével hajtja növényeit; hol csak a sas, ha sziklán rakott fészkét körüllebegi, csak egy távol vízesésnek vagy a nyári vésznek szava szakítják félbe a nagyszerű csendet: talán ez bölcsője nemzetünknek; - vagy Ázsia véghetlen pusztáinak egyikén, hol most a karaván szomorúan folytatja útját, hol az embereknek nyoma eltűnt, s csak itt-ott egy halom, mely után a vándor útját irányozza, s melyet a karaván vezetője sírhalomnak mond, emlékeztet a természet urára: talán ott fekszik régi hazája nemzetünknek. De midőn Kőrösi e tájakon áthaladt, s leülve a sziklák egyikére, melyek az eltűnt nép által hőseinek emlékül emeltettek, szívét gyorsabban érzé dobogni; midőn a zöld kunhalmok egyikére felmenve, a körülte terjedő nagy pusztaságnak közepette egy magyarázhatlan érzés őt nemzetére, az elhagyott s az elérhetetlen hazára emlékezteté, és szemei könnyekbe lábadtak: ő nem sejdíté, hogy lábai eldődeinek szent porát tapossák, hogy a cél, mely után szíve oly hatalmason vágyott, e néhány sírhalom!”
Eötvös József: Kőrösi Csoma Sándor. 1843.

    Eötvösnek nem volt teljesen igaza, amikor azt sugallta emlékbeszédében, hogy Kőrösi Csoma Sándor az elérhetetlent kergette. Cholnoky Jenő ugyanezen képet erősíti, mikor azt mondja, hogy:

„Szent meggyőződésem ezzel szemben az, hogy a Sors ebben az esetben a legjobb akarója volt Sándorunknak. Mert mindennél lesújtóbb fájdalom zúzta volna össze őt, ha megtudja, hogy Jugriában hiába kereste a magyarok ősrokonait, hogy a tibeti könyvtárakban hiába böngészte volna át a temérdek fóliánst. Nincs ott semmi, de semmi olyan adat, amit az ő idejében a magyarok eredetének kérdésére nézve értékesnek lehetett volna tartani. Csak sokkal később, a kínai irodalom és történelem alapos ismeretével használhatunk föl néhány silány adatot ebben a kérdésben.
Erős lelkének egyensúlya alighanem megbomlott volna a rettenetes csalódás hatása alatt. Sokkal jobb volt ezt neki meg nem érni és szépen elaludni álomképeivel, reménnyel tele, ott a gyönyörű dardzsilingi hegyeken.”
Cholnoky Jenő: Kőrösi Csoma Sándor. Atheneum. Budapest. 1940. 243. o.

    Lehetséges, de szerintem Csoma nem téveszméket hajkurászott, közülünk ő volt az első, aki eljutott Shambalába.
    Látnunk kell, hogy a magyarságban tehát már Csomától kezdve, tudatosan vagy öntudatlanul, de megformálódni látszódott egy kép azzal kapcsolatban, hogy a buddhista ősi hagyományok kapcsolatban kell legyenek az őshaza, az eredet mítoszával.
    Utána néhányan követték, keresték az őshazát, gyűjtötték a buddhizmus ősi emlékeit, kegyetlen viszonyok között, fáradhatatlanul, mint például Stein Aurél is, akinek meg kell fontolnunk sok-sok felfedezése közül két kiemelkedőt is. Az egyik a feltételezett őshaza földrajzi viszonyaira tett észrevétele, a másik pedig a világ első nyomtatott könyve, s annak tartalma, a Gyémánt Szútra. 

Az alábbi írás a Magyar Buddha című öt előadás első előadásának esszé változata. A teljes előadást a Buddha FM-n hallgathatjátok meg 2018. március 19-én hétfőn 7, kedden 10, szerdán 13, csütörtökön 16, pénteken 20, szombaton 7, vasárnap 20 órától.


JEGYZETEK

1 Az angol megfelelőknek több magyarázata is lehetséges, számtalan és vitatható megfelelője. Talán elvethetjük azt, hogy Raffael arkangyallal, az utazók és gyógyítók arkangyaljával azonosította Buddhát az európai keresztény hitrendszerben megfelelőjét keresve, de azon már érdemes lenne elgondolkodnunk, hogy a görög mitológiára utalt, azon belül is Apollóra. Buddha Apollóval való megfeleltetésének egyébként igen nagy hagyománya van, tekintettel, hogy az első Buddha szobrokat a hellenisztikus művészettől átitatott ghandarai szobrászok készítették, méghozzá Apollón mintájára. De ezek csak feltételezések.

 2 Kőrösi Csoma Sándor: Egy összehasonlító szógyűjtemény töredéke szanszkrit, hindi és magyar nyelvekből. I. n.: Kőrösi Csoma Sándor dolgozatai. Összegyűjtötte és életrajzzal bevezette Duka Tivadar. MTA. Budapest. 1885. 415. o.

3 V. ö.: „Szavaival rendkívül takarékosan bánt. Szinte csak vázlatokat adott és közleményeiben következetesen kerülte az egyéni fejtegetést, saját véleményének feltárását. A Tibetben töltött évek élénk benyomásai mély nyomokat véstek a lelkébe és későbbi irodalmi munkásságának irányát is megszabták. Irodalmi munkásságának irányát és szellemét a magárahagyatottság, az az egyedüllét határozta meg, amelyben hosszú éveken át Tibetben élt.” I. n.: Téchy Olivér: Kőrösi Csoma Sándor és a tibeti buddhizmus. A Magyar Keleti Társaság Kiadványai. 1944. 1-3. 49. o.

4 V. ö.: „(…) nem zárható ki, hogy Csoma felismerte: a buddhista elmélet bevezetés a gyakorlatba! Ezt kifejezetten így tanítja a buddhista hagyomány, de személyesen is tapasztalhatta szemléletformáló hatását, „spirituális erejét”, és egyértelműen észlelte a benne rejlő általános pozitívumokat (ennek hangot is ad, Kennedyhez szóló, említett levelében.)  (…) de láthatta a buddhizmus spekulatív vonulatának és a „népi” vallásgyakorlatnak az árnyoldalait, ellentmondásait is. Elképzelhető, hogy mindez többszörösen ambivalens érzéseket kelthetett benne (saját hitével és a buddhista vallásgyakorlattal kapcsolatban egyaránt).
Racionálisan erre reagálhatott úgy, hogy megpróbál megmaradni az adat-gyűjtő-leíró tudós távolságtartó szerepében. Igyekszik sajtó alá rendezni összegyűjtött anyagát, ez éppen elég munka!
Érzelmi reakciója pedig lehetett az, hogy visszafordul eredeti, „szívbéli” céljához. Lelkileg biztonságos otthona, identitásának alapja ez a küldetéstudat. Talán túl is kompenzál: nem akar hitehagyó lenni, talán a britek szemében sem akar eltévelyedettnek tűnni.”
Szegedi Mónika:  A buddhista filozófia Kőrösi Csoma Sándor közleményeiben. 372. o.

5 Cholnoky Jenő: Kőrösi Csoma Sándor. Atheneum. Budapest. 1940.

6 „A cikk magvát egy 16. századi tibeti szerző, Padma dkar-po (1527–1592), A Tan lótuszát kitáró nap című krónikájából származó részlet fordítása képezi. Eszerint egy Cilupa nevű indiai tudós egyszer egy rövid szöveget írt fel az egyik legnagyobb buddhista központnak számító nálandai egyetem egyik templomának ajtajára. A szöveg összefoglalva azt mondja, hogy aki nem ismeri a Paramádibuddha-tantrát, vagyis a Kálacsakra-tantra ősszövegét, az Buddha tanítását sem ismeri és sosem fog kiszabadulni a szenvedéssel teli létkörforgatagból. Heves vita támadt ezzel kapcsolatban Nálanda tudósai közt, de végül belátták, hogy Cilupának igaza van, és elfogadták a Kálacsakra tanításait.”
Orosz Gergely: A Kálacsakra-tantra Kőrösi Csoma Sándor munkásságában. Magyar tudomány. 2010/1. 36. o.

7 „A 11. század elején keletkezett Kálacsakra-tantra a magas szintű misztikus rendszerek közül a legkésőbbi és legösszetettebb, s ugyanakkor a legkidolgozottabb is. Arra az ősrégi elképzelésre épít, hogy a makrokozmosz és a mikrokozmosz között párhuzamok, azonosságok állnak fenn, és ennek felismerésével, valamint az erre építő jógagyakorlatok segítségével az egyén tudata fokozatosan megtisztul, s transzcendens felébredettség állapotába jut. A szöveg öt fejezetből áll, és három részre oszlik: (1) a makrokozmosz és (2) a mikrokozmosz leírására, valamint egy transzcendens részre, amely magába foglalja a (3) beavatást, a (4) gyakorlatokat, és (5) a gyakorlatok elsajátítása révén nyert gnózis magyarázatát.”
OROSZ i. m.

8 „A Kálacsakra-tantrát kommentáló Vima­laprabhá szerint Sambhala északon, a Szítá nevű folyótól északra fekszik, egy szélességben Tibettel, Kínával és Khotannal. Maga az ország kör alakú, egy hegylánc övezi, alakja pedig egy nyolcszirmú lótuszhoz hasonló. A lótusz szirmait folyók és hegyláncok alkotják, s a közepén található fővárosa, Kalápa, melyet szintén egy hegylánc vesz körbe. A lótusz minden egyes szirmán 120 millió város található, így Sambhala együttesen 960 millió városból áll. Minden tízmillió várost egy-egy helytartó vezet, így belőlük összesen 96 van. A későbbi tibeti források szerint Sambhala egy minden földi jóban bővelkedő buddhista paradicsom, ahol nincs bűnözés, betegség, sem pedig éhség, az itt született emberek egy élet alatt elérik a megvilágosodást, és az összes buddhista tanítás is megtalálható.
Felmerülhet a kérdés, hogy ha Sambhala ilyen paradicsomi hely, akkor hogyan lehet oda eljutni? Ennek több módja is lehetséges. Egyrészt lehet ide újjászületni, a tibeti irodalomban több imádság is a Sambhalába való újjászületésért szól. El lehet jutni álomban, ami a tibeti kultúrában egy, a mai napig is élő forrása a Sambhalába tett utazások beszámolóinak, illetve el lehet oda utazni hús-vér emberi testben is. Ez utóbbi utazáshoz szolgáltak segítségül a Sambhalába vezető kalauzok.”
OROSZ i. m.