Kozmikus költészet | Weöres Sándor teljessége és határtalan szelleme

Kozmikus költészet | Weöres Sándor teljessége és határtalan szelleme

2019. 07. 06., szo - 06:58
0 hozzászólás

Mi az a kozmikus költészet? Mi az a Hagyomány, amelynek szellemisége éppen úgy átjárja Hamvas Béla műveit, mint tanítványáét Weöres Sándorét? Miért fontos A teljesség felé című kis könyvecske?

Az alábbi esszét Weiner Sennyey Tibor A teljesség felé kínai kiadásának utószavaként írta. Hétvégi olvasmány a DRÓTon teljesség felé ballagóknak.

Weiner Sennyey Tibor

Kozmikus költészet

(2019. augusztus 17-én előadást tartunk Weöres Sándor titkos világairól. Részletek a DRÓTon itt és a Facebookon itt.)

1.

       Amikor Weöres Sándor A teljesség felé című könyvét kezébe veszi az olvasó - lett légyen az akár kínai, akár magyar, akár bármilyen más nemzetiségű, származzon a Föld bármely pontjáról is - egyszerre érzi távolinak és ismerősnek azt a világot és szellemiséget, ami ezekből a rövid prózában írott költeményekből felé sugárzik. Távoli, mert Weöres Sándor egy kis közép-európai nép, a magyarság szülötte volt, mely népet, bár ezer esztendeje véglegesen Európában telepedett le, valójában a népvándorlások nagy vérkeringése lökte ki Ázsia szívéből, mely felé örökké visszatekintett.

       A hátrafelé nyilazó magyar lovas igaz, hogy Európába tartott, de mindig Ázsia felé tekintett vissza. A magyar sosem lett teljesen európai, de ezer évvel érkezése után, már nem is volt teljesen ázsiai. Így aztán, mire a XX. században Weöres Sándor megszületik bár a magyarság mélyen beágyazódott Európa történelmébe és kultúrájába, de el nem felejthette, hogy eredete valahol Ázsia szövevényes múltjában keresendő. Európa és Ázsia között élt e nép szelleme, s szembenállás és konfliktus helyett, csak a legnagyobb magyarok voltak képesek harmonikus hidakat teremteni e nagy kettősség között. Akár szó szerint is, mint XIX. században Széchenyi István a Lánc-hidat Budapesten, vagy átvitt értelemben, mint a XX. században - Weöres Sándor mestere - Hamvas Béla a Scientia Sacra és Az ősök nagy csarnoka című műveivel, melyben a nyugati és keleti vallások közös nevezőit, közös eredetét, közös alapját: a Hagyományt mutatta fel.

       Mi az a Hagyomány, amelynek szellemisége éppen úgy átjárja Hamvas Béla műveit, mint tanítványáét Weöres Sándorét?

Minden ember kivétel nélkül az isteni eredetű ősembertől származik.”

       Ezt állította Hamvas Béla, számtalan korai és korabeli nyugati és keleti forrást áttanulmányozva, s hozzátette, hogy a Hagyomány az egész keleti szellemiség leglényegesebb alapfogalma. A távol-keleti, kínai, hindu, buddhista, tibeti, közép-keleti, héber, arab, mohamedán, egyiptomi és görög, korai keresztény és gnosztikus műveken, ha végigtekintünk, akkor

a nagy hagyományokon átívelve az írott művekben bizonyos egyöntetűséget találhatunk.

Hamvas úgy látta,

…hogy az egyöntetűséget a művek egymásnak átadták, tekintet nélkül arra, hogy az egyik mű hindu, a másik arab, az egyik buddhista, a másik gnosztikus vagy mohamedán. Valamilyen hagyományról van itt szó, amely az ősidőkben kezdődött.”

       Ehhez a Hagyományhoz kapcsolódott Weöres Sándor A teljesség felé című alapművében, azonban, mielőtt jobban kifejtenénk, hogy egészen pontosan mit jelent mindez, rá kell pillantanunk, még ha csak röviden is, hogy ki volt Weöres Sándor, hol helyezkedik el életművében A teljesség felé, és mi a pontos előzménye és háttere, végül miről is szól ez az egész?

       Weöres Sándor szűkebb hazája, melyhez egész életén át igen szorosan kötődött, a Magyarország dél-nyugat dunántúli részén megbúvó kicsinyke Vas megye. Itt született 1913-ban, és itt is élt, családja birtokán, egy apró faluban, Csöngén. A magyar költészet történetének megdöbbentően sűrű és gazdag vidéke ez, olyan kiváló költők származtak, éltek és alkottak a környéken, mint Kisfaludy Sándor, Berzsenyi Dániel vagy Békássy Ferenc. Mind az idill, a klasszikus műveltség, a szépség, a kertek és a béke nagy költői voltak, így nem is olyan ismertek, mint a háború, a dac, a vér és a forradalom költői, mint Petőfi Sándor, Ady Endre vagy József Attila. Ez a vidék volt az, amelyet a mongol és a török soha sem tudott feldúlni, s ami meglepő módon mindig is magyar maradt a közvetlen német szomszédság és alkalmi befolyás ellenére. Az Őrség és Vas megye közelebbi rokonát Székelyföldben kell keresnünk, hiszen éppen úgy határa volt ez a történelmi Magyarországnak, s innen is oda és onnan is ide, többször telepítették át a nagy magyar királyok a határok őrzőit. De míg Székelyföldre inkább Bizánc (Konstantinápoly, avagy Isztambul) ereje sugárzott fel az évszázadok során, ide sokkal inkább Bécs és Róma. Mégis megmaradt mindmáig ősi magyar tájnak, ahol a hagyományokat tisztelik, s ahol régi magyar családok is fenn tudtak maradni - akár évszázadokon keresztül - nagyobb törések nélkül.

       Ilyen történelmi magyar családból származott Weöres Sándor is, aki már egész kisgyermekként verseket kezdett írni és nagyon korán világosan kifejezte, hogy ő költő. Édesapjával való viszonya éppen ezért lett kissé nehézkes-problémás, hiszen apja, aki hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt, azt szerette volna, ha a családi birtokot, gazdaságot viszi tovább, nem pedig írogat és nyelveket tanul.

Weöresnek ugyanis egészen zseniális nyelvérzéke volt és már tizenévesen tökéletesen beszélt németül és kínaiul is tanult.

Mindezek felett remek formaérzékről tett tanúbizonyságot, valamennyi régi magyar versformában, európai és keleti költői formákban hibátlanul írt verseket. Édesanyja érzékenységét örökölte, hozzá kötődött, s nagyon sokat merített abból a spiritualitás felé nyitott körből, amelynek anyja is tagja volt. Ez a kör Rudolf Steiner szemlélét követve egy úgynevezett antropozófiai-kör volt, amely a század elejének szellemileg legnyitottabb, legérdeklődőbb irányzatnak számított, amely máig is hat Európában, és melynek nem titkolt célja a nyugati és keleti nagy hagyományok összeolvasztása, egységben való szemlélete, elsajátítása és gyakorlati alkalmazása volt. Így aztán, édesanyja révén, már egészen kisgyermekkorától nagyon sok mindennel találkozhatott az ifjú költő, még ha csak egy kis magyar faluban is élt. Weöres anyja, Blaskovich Mária nem mellesleg egy nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott és fiát kezdettől fogva segítette és támogatta költői, írói pályáján, amely nem volt éppen zökkenőmentes. Nem csak apja neheztelése miatt, hanem mert valóban zseni volt, a kiemelkedő tehetséggel pedig gyakran jár együtt az, hogy nehezen illeszkedik be a közösségbe az illető és csak az érdekli, ami zsenijéhez kapcsolódik, amivel tudását fejlesztheti. Három középiskolát is megjárt Weöres, mire végre egyetemre kerülhetett, ahol már támogató közegben, nagy életfeladatának, a költészetnek élhetett. A közoktatás akkor is, most is sajnos nehezen tudott bánni az átlagon felüli intelligenciával, a kivételes zsenivel, és Weöres Sándor egyértelműen ilyen volt.

       Korának magyar költői Kosztolányi Dezsőtől kezdve Füst Milánig , mind elismerően szóltak róla és támogatták a fiatal zsenit, akinek pályája meredeken ívelt felfelé a második világháború előtt.

Alighogy befejezte az egyetemet Pécsett, megkapta az egyik legrangosabb korabeli elismerést, amelynek anyagi segítségével bejárhatta Észak-Európát és 1937-ben eljutott a Távol-keletre is, egészen Kínába.

Ennek az első nagy keleti útnak (később megismételte feleségével, a szintén költő Károlyi Amyval) igen nagy jelentősége volt. Weöres Sándort mindig is érdekelte a Kelet és különösen Kína, mint említettem a nagy európai világnyelvek mellett kínaiul is tanult.

       A Conte Rosso hajó fedélzetén jutott el Kínába, töredékekben fennmaradt útinaplójából azt is tudjuk, hogy már a hajón megismerkedett egy kínai mérnökkel és hogy vele is a kínai költészetről beszélgetett:

Az előző oldalakon útitársam és sakkpartnerem, Szung kínai mérnök jegyzetei vannak. Huszonnyolc éves, Sanghaiban és Olaszországban tanult, Csing-taóba való. Németül beszélgettünk, sok érdekeset mesélt a kínai vallásról, szellemiségről, életről. Kérésemre ide jegyzett a füzetembe néhány dolgot a kínai versformáról és ritmusról (…)”

Conte Rosso fedélzetén a Dél-kínai tengeren 1937 január 29-én. Részlet Weöres Sándor töredékben fennmaradt távol-keleti útinaplójából.

       Weöres ekkor volt huszonnégy éves és Kelet, Ázsia és Kína iránti érdeklődése és figyelme egész hosszú életén keresztül, haláláig, 1989-ig elkísérte. Ezt azért fontos kiemelnünk, mert Hamvas Bélával, mesterével, csak 1944-ben veszi fel a kapcsolatot és A teljesség felé keleti témái tehát már ezen első utazás nyomán megjelennek gondolkodásában. A formát, a prózában írott verseket, melyek afféle bölcsesség esszenciák, csak Hamvas Béla hatása után realizálódhattak könyvvé.

2.

         Az újabb irodalomtörténeti munkák elismerik Weöres és Hamvas, költő és mester kapcsolatának jelentőségét. Ehhez tudni kell, hogy Weöres Sándort 1956-ig, Hamvas Bélát pedig haláláig, 1968-ig mellőzték elsősorban politikai okok miatt.

       Weöres egyébként A hallgatás tornya címmel jelentetett meg verseskötetet 1956-ban, amikor végre már nem csak gyerekversekkel állhatott a nagyközönség elé, a alapötletét az említett 1937-es, töredékes útnaplóban is megtalálhatjuk. Weöresre amúgy is jellemző volt az a kettősség, hogy egy-egy nagy témát gondolatot, ötletet hosszan görgetett, míg máskor meg egyszerűen csak rögtönzött. Hamvas és Weöres, mester és tanítvány kapcsolatának részletes ismertetése könnyen szétfeszítené kereteinket (és amúgy is megírtuk korábban, itt olvashatjátok a DRÓTon - szerk.), elég az hozzá, hogy 1944-ben, Hamvas Béla elolvasta Weöres Sándor Medúza című kötetét, írt róla, és Weörest nagyon megérintették Hamvas szavai, szabályosan lelkesedett értük, rögtön fel is vették a kapcsolatot, levelezni kezdtek, mely levelezés csodálatos tükre két ragyogó szellem barátságának. Az egyik levélben azt írta Hamvasnak, hogy:

Hamvas Bélát köszönti Weöres Sándor disznópásztor.

Foglalkozásom idilli és aranykori-királyi, csak az a kár, hogy ha egy- egy levél megírására megszakítom, mindjárt szidnak-fenyegetnek érte; este, vagy éjjel írni pedig nem lehet, világítóeszköz és külön szoba híján. (...) Itt Csöngén majdnem minden szétszóródott, de nálam lévő kézirataid megmaradtak: az „Öt Géniusz földje”, „Ősök útja, istenek útja” és „A Tao virágai” (…)

Csönge, 1945. július 24.

Weöres Sándor: Egybegyűjtött levelek II. Pesti Szalon - Mafra Meditterrán Könyvkiadó, 1998. 439. o.

       A tao virágai Hamvas Béla Csuang-ceről és a Tao-te kingről szóló, sokáig elkallódott esszéje volt, amelyet csak 2013-ban adtak ki, bár alapjait már 1940-ben megírta és fordításait publikálta a Napkelet nevű folyóiratban. Hamvas Béla teljes Tao-te king fordítása mindmáig lappang, míg Weöres Sándor fordítása 1958-ban jelent meg. Érdekes lenne egymás mellé tenni egyszer majd a kettőt. Most azonban be kell érnünk azzal, hogy megjegyezzük a taoizmussal és a tao nagy kínai hagyományával egyrészt utazásai során, másrészt és főleg Hamvas Béla hatására találkozott. Azért főleg, mert Weöres Sándor egy későbbi interjújában megjegyezte, hogy két keleti útja során inkább impressziókat tudott csupán gyűjteni Keletről, s valójában a költészet révén kapcsolódott az egész Távol-kelethez, és így Kínához is. Olyannyira, hogy élete során fordított indiai, vietnámi, bengáli, perzsa, mongol költőket - sok nyugati költő mellett -, de semmiből sem olyan sokat, mint a kínai költészetből. Magyarra fordította a Dalok könyvét, Lao-ce és Csuang Ce műveit, igen sok más kínai költő mellett, Li Taj-Po, Tu Fu és Po Csü-Ji verseit, de azokban az években, amikor saját versei nem jelenhettetek meg, még Mao Ce Tung költeményeit is ő ültette át magyarra. Nyugodtan mondhatjuk, hogy Weöres Sándor műfordítói munkássága mennyiségben szinte több, mint saját neve alatt írott versei, s ebben a gazdag műfordítói pályában kiemelkedő helye van a kínai költészetnek.

Igazi híd volt ez a tevékenysége Weöresnek Kelet és Nyugat között, szélesre tárva a magyar szellem kapuit a Távol-kelet hatalmas horizontja előtt, megteremtve a mélyebb megértés lehetőségét Európában Ázsia felé.

       A teljesség felé tisztább megértéséhez tehát nélkülözhetetlen mindezt tudni, továbbá, hogy miért is írta a könyv elejére azt az ajánlást, hogy

Hamvas Bélának, mesteremnek köszönöm, hogy megírhattam ezt a könyvet: ő teremtett bennem harmóniát. (…)”

       Hamvas egyébként meglepő módon írt a neki ajánlott könyvről, s talán senki sem jellemezte olyan jól A teljesség felé lényegét, mint ő, amikor azt mondta:

Weöres Sándor e prózai költeményében döntő lépés történik: nagy képességekkel rendelkező költő történetünk folyamán először tud túllépni a merő társadalmi lény sötét és kavargó ösztönvilágán - először tud túllépni a merő társadalmi lény csillapíthatatlan szenvedélyes tevékenységei lázán - és énjének teljes súlyával az őskori és örök szellemi hagyomány alapjaira áll, hogy a kiegyensúlyozott abszolút állapotát elérje s ezt az emberiségre sugározza.”

Hamvas Béla: A teljesség felé. Weöres Sándor könyve. Bírálat és vallomás. Diárium. 1946.

       De miből áll ez „az őskori és örök szellemi hagyomány”? Mi az, aminek nyomait találhatjuk A teljesség felé prózaverseiben?

3.

       A teljesség felé megjelenése után zavarba hozta az úgynevezett „szakmát” az irodalomkritikusokat, akik a költőtől elsősorban verset vártak, míg széles olvasóközönség között, mindmáig az egyik  a Psziché kötet szerepversei és a Bóbita gyerekvers gyűjteménye mellett legnépszerűbb Weöres Sándor könyv, számtalan kiadást, utánnyomást élt meg. Sokan úgy gondolták, hogy Hamvas Béla hatása és gondolatai „csaknem egyszerű utánzáshoz vezetett”, mások szerint az „aforizmikusan tömör fejtegetések” amelyek „rokonai a régi misztikusok hasonló írásainak” nem más, mint szerepjáték a költőtől, s dehogy gondolja komolyan az itt leírt „életbölcsességeket”.

       A magyar irodalmi hagyományban két különböző megközelítése is él e könyvnek, ahogy magának az egész hibásan „spirituális irodalomnak” nevezet szemléletnek is.

       Az egyik szerint, amely a korabeli kritikák értetlenségét viszi valójában tovább ez lett az irodalomtudomány által elfogadottabb a „meditatív irracionalizmus”, az „érzelemnélküli szeretet” és az „egykedvű részvétlen kontempláció” áll szemben korának törekvéseivel, a társadalmi cselekvéssel, az individualista szemlélettel, avagy a nyugati világra olyannyira jellemző az „ént” a középpontba helyező, egoista szemlélettel. Voltak, akik ezt a fasizmus árnyával magyarázták hiszen Weöres a második világháború alatt írta művét , és ezzel indokolták, hogy annyira reménytelennek látta a jövőt, s nem hitt a kommunista állam jövőképében. Volt olyan értelmezője is Weöres művének, aki szerint azonban a reménytelenség nem teljes, hiszen az „alkotás és alakíthatóság lehetőségét” veti fel „irracionális esztétikájában”. Mindezen értelmezések azonban csak felületükben érintik a művet, s alig van köztük olyan, amely a mű alapgondolatáig elhatol, mint például ahhoz, amit a műben rejtetten és nyíltan is megjelenő, az Upanisádokból és Schopenhauer filozófiájából jól ismert „Tat tvam aszi” jelent (तत् त्वं असि - szanszkrit), vagyis, hogy „Ez vagy te”, azaz mindenben mindenki jelen van, minden én és semmi sem én. Minden egy és azonos és semmi sem. Ez a kozmikus harmónia, a dharma lényegi tulajdonsága, amely a változó világban végtelen áramlásban és változásban van, s ennek az áramlásnak része a művészet és élet.

       Ezek a gondolatok azonban tovább mutatnak a másik, kevésbé jellemző, későbbi értelmezésekre, amelyek inkább az úgynevezett „távolkeleti boldogságfilozófiák” felől kívánják olvasni e könyvet. Kiemelik e keleti hatások öt nagy áramát a Nyugatra nézve, úgy, mint a görög civilizáció végső fázisa, Nagy Sándor és a hellenizmus kora, Róma szétesése és az ókeresztény tanok megjelenése, a romantika és a legerősebb hullámnak a XX. század elejét tekintik. E korszakokban közös volt, hogy a benne élő embereket elöntötte a bizonytalanság, a hit elvesztésével járó magárahagyatottság érzése, a stabilnak és öröknek képzelt kulturális felépítmények megrendülése, az egyén befelé fordulása és a szenvedés elviselhetetlensége. Mindezek egyébként különösen igazak a második világégés közben élt emberekre, így Hamvas Bélára és Weöres Sándorra is, ugyanakkor nem biztos, hogy csak azért, mert ilyen erős impulzusa volt kutatásaiknak, még nem valóságos és nem igaz, amit találtak és feltártak műveikben.

       Ha A teljesség felé könyvet részleteire szedjük, külön-külön találhatunk benne olyan elemeket, amiket a szerző akár a már említett gyermekkori hatásból, a antropozófiából, vagy a korabeli európai pszichológiából, különös C. G. Jung műveiből meríthetett. De találhatunk olyat is, amelyek Buddha tanításaira emlékeztetnek, úgy mint a „középút tanítása a materializmus és istenhit között”. De míg Buddha azt tanítja, hogy minden szenvedés oka a vágy, addig Weöres Sándor szerint (a védikus hagyományhoz hasonlóan) a nem-tudás (v. ö. अविद्य, avidja - szanszkrit). A vágyak valójában kötődések és a tudás révén feloldott kötöttségek a lelki nyugalomhoz vezetnek. Az írások padaxonjai - bár ezt senki se írta le eddig - sokkal inkább a későbbi buddhista hagyomány nagy filozófusaira: Nágárdzsunára (नागार्जुन, 2–3. századi indiai filozófus) és Kumáradzsívára (kínai: 鳩摩羅什, pinjin: Jiūmóluóshí, 344–413) emlékeztetnek, mint magára a Buddha beszédeire.

       Részleteiben egyértelműen észre lehet venni a keresztény hatást, amelyet nagyon erősen igyekszik a szerző elhatárolni a vallástól, ezért mondja, hogy „Dúld fel hiedelmeid, a hit légy te magad.” később pedig

elsősorban a kereszténység legfontosabb üzenetére rámutatva: a felebaráti és önzetlen szeretetre.

Itt azonban egy pillanatra meg kell állnunk és ki kell tekintenünk mind A teljesség felé szövegvilágából, mind annak „boldogságfilozófiák” felől való, érdekes, de sajnos egyoldalú olvasatából. Eleve problémás „boldogságfilozófiának” nevezni az antropozófiát, a kereszténységet, a buddhizmust, melyeknek nyomai e műben fellelhetőek.

       Különösen érthető ez, ha a negyedik és legnagyobb hatást kiemeljük, a taoizmust. Mi az a tao? Vagy pontosabban, ahogy a kínaiak is mondják a dao?

道可道,非常道。名可名,非常名。

Az az:

Az út, mely szóba-fogható,

nem az öröktől-való;

a szó, mely rája mondható,

nem az örök szó.”

Lao-ce: Az út és erény könyve. Weöres Sándor fordításában.

Vagy:

Az értelem, amit meg lehet nevezni,

nem az örök értelem,

A név, amit meg lehet nevezni,

nem az örök név.”

Taoteking. Hamvas Béla fordításában.

Vagy pedig saját fordításban:

A dao, amit kimondasz, nem az örök dao.

A név, amit nevén nevezel, nem az örök név.”

- ez a Daodejing (Tao te king), első sora, s egy Kínát nálam jobban ismerő barátom szerint elég, ha egy kínainak ennyit mondok, mert biztosan érteni fog. Mindenki másnak jól látható, hogy Hamvas és Weöres fordítása is mennyire nagy jelentéstartományt tár fel, mennyire nehéz ezt bárhogyan máshogy, mint kínaiul megfogalmazni, hacsaknem lehetetlen. Úgyhogy inkább idézem Hamvas Béla említett tanulmányát, A tao virágait:

A tao őskori kínai szó, ezért teljességgel lefordíthatatlan. Nem csak azért, mert őskori és kínai, hanem azért is, mert a létnek olyan köréből való, amelyből kétezer ötszáz évvel ezelőtt kiestünk. (…) A tao nem a csend, a béke, a nyugalom, a bölcsesség, a tisztaság, az egyszerűség, De a tao a csendben, a nyugalomban, a bölcsességben, a tisztaságban, az egyszerűségben lakik. Maga a tao megfoghatatlan, láthatatlan, taníthatatlan.”

Hamvas Béla: A tao virágai.

Nos, ez a megfoghatatlan, leírhatatlan tao vagy pontosabban dao van jelen A teljesség felé majdnem minden sorában. Olyannyira, hogy A teljesség felé könyvvel párhuzamosan, tehát a negyvenes években írott és fiókban maradt, elfelejtett, és csak 2013-ban publikált, de szorosan e művéhez kapcsolható „Én, a határtalan szellem” című nagyívű, 49 költeményből álló versciklusban a szerző azonosítja magát és meghaladja magát, amikor úgy kezdi énekét, hogy

Szólok, én, a határtalan szellem

a kicsiny emberen keresztül.

Szólok, én, Lao-ce,

más életen keresztül.”

Weöres Sándor: Én, a határtalan szellem.

       Nincs azonban külön e könyvben a kereszténység, a buddhizmus, a taoizmus, mert

nem keresztény, nem buddhista és nem is taoista e könyv.

Ez a könyv a Hagyomány talaján áll, éppen úgy, mint a kereszténység, a buddhizmus és a taoizmus is. Ugyanabból a forrásból merít, de mégis mást (is) mond.

       Végezetül arra a kérdésre kellene válaszolnunk, hogy mint „mond a teljesség felé”? Ez a könyv az én értelmezésem szerint az alapállás realizálásáról szól. Arról, hogy van vallás nélküli hit, s az nem alacsonyabb szintű, hanem sokkal inkább univerzálisabb. Az emberi élet értelme a teljességre törekvés, amelyet az alázat révén érthetünk meg, s akkor, ha az én-ünket bármit is értsünk én-alatt kiszélesítjük a mindenségre. Ebből a tudásból fakad az, amit nem nevezhetek máshogyan, mint, hogy kozmikus költészet. A kozmikus költészet nem magyar, nem kínai, nem tartozik semmilyen néphez sem, mégis elválaszthatatlan a népektől. A nyelv eszköze, az emberi lény lényegét tárja fel. A kozmikus költészet egyszerre megszólít, személyes, ahogy az egyes ember is, de mégis benne áll az univerzumban, nem idegen tőle, hanem azonos vele. Weöres Sándor későbbi verseivel teljesítette ezt ki A teljesség felében a kozmikus költészet alapvetéseit fogalmazta meg, s amikor olvassuk nem csak annak nagysága és bölcsessége, szépsége és harmóniája érinthet meg minket, hanem emberen túlisága is.

       Nem tehetünk mást, mint hogy újra és újra elolvassuk ezt a kis könyvet, hol felcsapva, hol az elejétől a végéig, hol részletekbe menően, hol csak ihletet merítve belőle, mert igen nagy dolgok vannak benne.

 

Weöres Sándor: A teljesség felé és Én, a határtalan szellem. Fordította Chai Pengfei és Yu Zemin. Megjelent a Pagoda könyvek sorozatban. Sorozatszerkesztő Szőcs Géza. A könyv a Háttér és a Helikon Kiadó közös kiadványa. A kötet a Magyar PEN Club közreműködésével készült. Budapesten 2019-ben. Utószó Weiner Sennyey Tibor.
(2019. augusztus 17-én előadást tartunk Weöres Sándor titkos világairól. Részletek a DRÓTon itt és a Facebookon itt.)