A köztársaság ábrándja | Interjú Mink Andrással

A köztársaság ábrándja | Interjú Mink Andrással

2019. 03. 08., p - 10:14
0 hozzászólás

Az OSA Archívum a Centrális Galériában 2018 novemberében nyitotta meg kiállítását az első magyarországi köztársaság kikiáltásának százéves évfordulója alkalmából. A köztársaság ábrándja című tárlat a három magyar köztársaság bukását egészen egyedi módon közelíti meg és dolgozza fel. A kurátorral, Mink Andrással készített interjúban szó esik többek között polgárságról, népszuverenitásról és a független politikai napilapok kiirtásáról.

Megjelent az első 2019-es Csillagszálló. Részletet, a lapszám tartalomjegyzékét és kapcsolódó anyagainkat olvashatják a DRÓTon.

A köztársaság ábrándja

 

Ez az interjú részlet a Csillagszállóból. Teljes tartalomhoz és további részletekhez: KATTINTS IDE.

CSILLAGSZÁLLÓ: Ami legelőször megérintett, az a kiállítótérben olvasható első két mondat egyike, miszerint a kiállítás az 1918-ban, 1946-ban és 1989–1990-ben létrejött három magyar köztársaság gyökértelenségéről és bukásáról szól. Másrészt arra keresi a választ, hogy a köztársasági eszme miért olyan gyenge és sérülékeny a magyar politikai gondolkodásban, és hogyan vezet ez a tekintélyelvű rendszerek újjászületéséhez. Ezek elég kemény kijelentések, erős történelmi állítások. Nyilván ezt a prekoncepciót hivatott alátámasztani a kiállítás. Jól fejezem ki magam, ha azt mondom, hogy ez prekoncepció?

MINK ANDRÁS: Azt szokták mondani, jobb, ha a történész nem esik a prekoncepciók csapdájába. Úgy gondoltam, hogy száz évvel az első magyar köztársaság alapítása után – bár „még magasról nézvést”, mintha megvolna –, lényegét, tartalmát, eszméjét tekintve már nincs Magyarországon köztársaság. Ezért nem akartam egy hagyományos, illusztratív, reprezentatív történeti kiállítást készíteni a három magyar köztársaság „dicsőséges” történetéről, hanem

azt próbáltam megmutatni, hogy a köztársaság nincs. Illetve azt, mi lehet a mélyebb történeti oka, magyarázata annak, hogy a harmadik kísérlet is hamvába holt.

Miért, hogy Magyarországon a köztársasági eszme – Csokonaival szólva – „lábra nem tud kapni”. Lehet, hogy lesz majd egy negyedik köztársaság, egy újraalapítás, és akkor megint más fénytörésben fognak látszani ezek az események. De ez a kiállítás provokatív, aktualizáló, vállaltan prekoncepciózus akart lenni.

CSILLAGSZÁLLÓ: Maga a kiállítótér sem szokványos: belépve, hat kis beülős helyet lát az ember. Ezeken az állomásokon el lehet indítani egy képi és egy hangfelvételt, amelyen Csákányi Eszter színművésznő hangján hallhatók a dokumentumok. A különböző köztársaságok idejéből származó forrásokat hallhatják és láthatják egyszerre a látogatók egy nagy monitoron. Részben hangulatkeltő elem ez, részben pedig megidézése az akkori újságoknak, képeknek, festményeknek. Az volt az érzésem, hogy ebből akár oktatási segédanyag is lehetne. Történelemtanárként szívesen elhoznám ide az érettségi előtt álló fiatalokat. Volt-e pedagógiai vagy andragógiai célja ezzel a kiállítással?

 

" "MINK ANDRÁS: Igen is, meg nem is. Abban nem vagyok biztos, hogy ebben a formájában középiskolás segédanyagként használható lenne. Húsz-harminc gyerek egyszerre nemigen tudná végignézni a kiállítást ezeken a kis állomásokon keresztül, a hely kapacitása miatt. Ellenben készítettünk egy demó verziót, ahol egybe van vágva a hang- és a képanyag. Másrészt az az érzésem, hogy a történet szándékos töredezettsége miatt sem lenne könnyű ezt oktatási segédanyagként használni. Maguk a forrásszövegek rendszeresen feleselnek egymással: reményeim szerint arra késztetik az embert, hogy végiggondolja, milyennek is kellene lennie egy köztársaságnak. Itt párhuzamosan futnak a köztársasággal kapcsolatos és a köztársaságot elvető politikai gondolatok és történeti hagyomány.

CSILLAGSZÁLLÓ: Milyen képi forrásokat használnak?

MINK ANDRÁS: Nem akartunk az unalomig ismert képeket és jelképeket, történeti jeleneteket bemutatni. Az eredeti elképzelésem az volt, hogy a falakon nem lesz semmi, csupán kivetítők, de ez technikailag sajnos nem volt megvalósítható.


 

CSILLAGSZÁLLÓ: Ilyen módon kerültek fel a fektetett monitorok." "

MINK ANDRÁS: Így van! Amikor belép a látogató, a kiállításból nem lát szinte semmit. Akkor tárul fel valami ebből a szaggatott, töredékes történetből, ha a látogató elindítja a lejátszást. Ráadásul komoly figyelmet igényel, hiszen a forrásszövegek és a vizuális anyag nem illusztrálják, nem erősítik egymást, sőt gyakran ellentmondásba kerülnek egymással. Mást látunk és mást hallunk.

CSILLAGSZÁLLÓ: A bevezető táblán szerepel egy gondolat a Szent Korona-tanról, amely a köztársaság története mellett egy másik párhuzamos történet. Úgy véli, hogy a köztársasággal szembeni legbefolyásosabb eszmekör az elmúlt száz évben a Szent Korona-tan volt. Miért?

MINK ANDRÁS: Úgy gondolom, hogy nagyon kézenfekvő és leegyszerűsítő volna az a szembeállítás, miszerint van a köztáraság, és vannak a királyságok, a monarchikus államforma. Azonban ez nem válaszolja meg azt a kérdést, hogy miért képesek modern demokráciák, respublikák monarchikus államformában is funkcionálni, ahol formálisan ugyan monarchikus rend van, de lényegét tekintve köztársaságról, alkotmányos és parlamenti keretek között működő demokráciákról van szó.

CSILLAGSZÁLLÓ: Mint például az Egyesült Királyság.

MINK ANDRÁS: Vagy Dánia, Spanyolország, Svédország, Hollandia, amelyek a nyugati demokratikus hagyomány példás államai. Vagy Spanyolország az utóbbi néhány évtizedben. Ugyanakkor vannak köztársaságok, mint például Belorusszia, amelyekről ordít, hogy nem felelnek meg annak az ideának, amit egy köztársaságról tartalmilag gondolunk. Vannak formai értelemben köztársaságok, amelyek valójában autokratikus vagy nyílt diktatórikus rendszerek. Tehát nem a monarchia van szembeállítva a köztársasággal, hanem a népszuverenitás egy másfajta politikai legitimációval. A magyar politikai hagyományban a Szent Korona-tan az egyik olyan befolyásos politikai eszmekör, amely szemben áll a köztársasággal, nem önmagában a királyság mint államforma.

CSILLAGSZÁLLÓ: A Szent Korona kétségtelenül fontos szimbóluma a magyar történelemnek.

MINK ANDRÁS: A magyar történelemnek igen. De nem a jelenvaló állampolgári közösség szimbóluma, hanem valami olyasmi, ami fölöttük áll. Az autokratikus rendszerek legitimációjában mindig van egy olyan hivatkozási alap, amelyik nem az aktuális állampolgári közösség akaratára vezeti vissza saját legitimitását, a hatalom igazolását, és nem merőben ennek a megbízásnak az alapján, nem az ő érdekükben képzeli el a maga kormányzati szerepét. Ehelyett elképzel egy fiktív metaközösséget: ez lehet a nemzet kollektív korpusza, a Szent Korona, vagy a proletárdiktatúra eszméje, és annak pörölye, a kommunista párt. A népszuverenitás ki van emelve a rendszerből, és a politikai rezsim önigazolása erre a polgárok fölött lebegő a politikai fikcióra épül.

A Szent Koronának elméletileg lehetne egy demokratikus értelmezése is.

Ezzel a húszas–harmincas években próbálkoztak is jogfilozófusok, de nem ez az értelmezés szilárdult meg a magyar politikai hagyományban. Az utolsó kiállítási szekcióban talán sikerült érzékeltetni, hogy a rendszerváltás után a Szent Korona hogyan kerül vissza egy közjogi szerepbe, és hogyan szív magába nemcsak szimbolikus, hanem egyre inkább közvetlen politikai legitmációs tartalmakat is, illetve ez hogyan találkozik a kollektív történelmi identitás után áhítozó popkulturális formákkal.

CSILLAGSZÁLLÓ: Mit tart a köztársasági eszme legfontosabb részének?


 

" "MINK ANDRÁS: Azt, hogy a köztársaságban érvényesül a demokratikus népszuverenitás. Magyarán döntően az adott állam polgárai határozzák meg az ország politikai arculatát, az ország kormányzatának az arculatát, amelyre tevőleges befolyásuk van, és ezt ambicionálják is. Nem véletlen, hogy Arisztotelész-idézet van a bejárat felett.

Csak az nevezhető polgárnak, aki részt vesz a döntéshozatalban, a törvénykezésben és a bíráskodásban. Magyarán aki részt vesz a köz ügyeinek intézésében.

Az idióta szó eredeti görög jelentése: a laikus magánember, aki csak a magánügyeivel foglalkozik, nem vesz részt a közügyek intézésében, nincs róluk ismerete és nem is érdeklődik irántuk. Elvan a „maga kis világában”, ahogy ezt lépten nyomon hallani, ha megkérdeznek manapság egy járókelőt, hogyan viszonyul a politikához. Köztársaság ott van, ahol a népszuverenitás mint politikai, alkotmányos intézményrendszer és mint kultúra is jelen van. Nem a monarchia áll szemben a köztársasággal, hanem egy olyan politikai-kulturális államberendezkedés és politikai kultúra, amelyik hierarchikus, patriarchális szemléletű, és ahol a társadalom kasztokra tagolódása elfogadott, sőt természetesnek, kívánatosnak tetsző dolog.

CSILLAGSZÁLLÓ: A brit monarchiában is vannak kasztok. Van például arisztokrácia…

MINK ANDRÁS: Igen, de az arisztokrácia nem játszik exkluzív, privilegizált szerepet a politika irányításában. A Lordok Háza Nagy-Britanniában egy fékezett habzású legfelső bíróság, nagyon korlátozott jogkörrel.

CSILLAGSZÁLLÓ: Mit nevezünk polgárságnak?

MINK ANDRÁS: Polgáron ebben a kontextusban nem egy társadalmi osztály tagját értem, aki megfelelő kulturális háttérrel, műveltséggel, viszonylag stabil anyagi háttérrel, egzisztenciával rendelkezik. Itt a polgár a citoyen értelemben szerepel. Ez a lét persze nemigen választható el a szociológiai háttértől, de nem ez a lényeg.

A polgár olyan állampolgárt jelöl, aki rendelkezik a képességgel és az ambícióval, hogy a saját állama közügyeiben részt vállaljon, ebbe energiát fektet, pórbál tájékozódni, ítéletet alkotni.

Persze az ember tisztában van a XX. századi magyar történelem rettenetes töréseivel és tragédiáival, amelyek ezt a polgári létet egisztenciálisan és kulturálisan is rombolták. De másfelől Magyarországon ma fejlettségét tekintve mégiscsak a világ fölső harmadába tartozó, viszonylag gazdag ország. A világ országainak kétharmada sokkal szegényebb és elmaradottabb nálunk. Van ugyan jelentős – és sajnos növekvő – szegénység, illetve tanúi vagyunk a társadalom kettészakadásának, de mégiscsak van egy, az Európai Unió átlagához közeli színvonalon élő, jelentős társadalmi réteg. Ehhez képest Magyarországon egyetlen önálló független politikai napilap sincs, ami egészen meghökkentő és árulkodó. Vannak jelentéktelen példányszámú és az adófizetők pénzéből fenntartott, a hatalom szólamait fújó propagandalapok,  de önálló, független tulajdonosi és vagyoni háttérrel működő politikai napilapok nincsenek. Egy tízmilliós, közepesen gazdag országban.

CSILLAGSZÁLLÓ: Ha jól értelmeztem ezt a kiállítást, mindenképpen pozitív konnotációja van a köztársaságnak mint egyfajta eszme, amely újra és újra felmerült – mondjuk ki: általában nem túl barátságos közegben –, majd pedig hamvába holt.

MINK ANDRÁS: Inkább azt mondanám, hogy 1918-ban és 1946-ban a közeg határozottan barátságtalan volt. Azok a kísérletek főleg külső okokból buktak el.

CSILLAGSZÁLLÓ: Ebben különböznek a harmadik köztársaságtól.

 

MINK ANDRÁS: A harmadik köztársaság kifejezetten támogató közegben indult, a nemzetközi környezet azóta is igen barátságos. Ennek ellenére megtört. Arról nem akar szólni ez a kiállítás, hogy a rendszerváltás utáni időszakban mi okozta ezt a fásultságot, csalódottságot, kiüresedést, illetve, hogy ebben a politikai erőknek és a politizáló közvéleménynek egyenként és együtt milyen felelőssége volt. De tény, hogy most ott tartunk, ahol tartunk.

CSILLAGSZÁLLÓ: Mit gondol, itt lezárt történetként élhető meg a harmadik köztársaság? Miben élünk most?

MINK ANDRÁS: Különböző politikai leírások vannak forgalomban: hibrid rendszer, kiépülő autokratikus rendszer, versengő autokrácia, és persze nem kevesen már diktatúráról beszélnek. Az számomra sem kétséges, hogy a 2012 januárjában életbe lépett Alaptörvény valóban alapjaiban változtatta meg a politikai rendszert. Nemcsak az alkotmányos kereteit, hanem az önlegitimációját is.

A hatalommegosztás rendszerének a fokozatos, lépésről lépésre történő kiiktatása, a sajtószabadság olyan mértékű eltorzítása, ahogyan ez történt az elmúlt években, mind pontosan követik a már a diktatúra felé ballagó rezsimek szokásos menetrendjét és lépéseit, és ezt már az Alaptörvény tartalma és szelleme előrevetítette. Tehát afelől nekem semmi kétségem nincs, hogy ez a rendszer merre tart.

Hogy a történet itt véget ér-e, azt viszont nem tudom. Majtényi László, az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet elnöke, a kiállítást megnyitó beszédében mondta, hogy az eddigi három alkalommal a köztársaság kikiáltása mindig valamilyen külső hatalomtól történt megszabadulás, a nemzeti szuverenitás, a függetlenség kinyilvánításának gesztusa volt elsősorban. Lehet, tette hozzá, hogy a majdani negyedik köztársaság lesz az első, amelyben nem külső, hanem belső urainktól kell megszabadulnunk.

Az interjút Weiner Sennyey Tibor készítette. Technikai munkatárs Demencze Ilona. A teljes interjút és további olvasnivalóért keresd a Csillagszállót hajléktalan terjesztőknél és az Írók Boltjában.