Lancz Nikoletta: Gyilkos közöny

Lancz Nikoletta: Gyilkos közöny

2020. 12. 28., Mon - 10:53
0 hozzászólás
Annának alig maradt ereje ellenkezni, csuklóit összeszorították, combjait szétfeszítették. Öklendezett, zokogott, sikoltott, nyöszörgött, fészkelődött, de nem tudta meggátolni, hogy elveszítse ártatlanságát. Egyre tudott csak gondolni egész végig: bár hazament volna, miután kiutasították az üzletből. Ez az egy mondat járt körbe-körbe a fejében, minden zugát áthatotta, egyre csak ki akart szabadulni hang formájában a levegőbe. férfi tényleg gyorsan végzett, ahogy megígérte. - 2020 végén „Kórkép” címmel novellapályázatot írtunk ki a Rajkban, a három legjobb novellát most az érdeklődők is elolvashatják a DRÓTon.
Gyilkos közöny

Gyilkos közöny

A Rajk Szakkollégium novellapályázatának nyertesei

Lancz Nikoletta:

Gyilkos közöny

 

Novellapályázat a Szakkollégiumban

2020 végén Kórkép címmel novellapályázatot írtunk ki a Rajkban, a három legjobb novellát most az érdeklődők is elolvashatják a DRÓTon. A zsűri Bátor Adrienn - a szakkollégium részéről - és Weiner Sennyey Tibor - művésztanár volt.

A három nyertes novella és szerzőjük:

Kónya Márton: Korkép

Lancz Nikoletta: Gyilkos közöny

Név nélkül: Koronap

Image
r

A VIII. kerület egyik társasházának második emeletén gyermeksírás zengte be a környéket. Hajnali öt órát mutatott a fali óra, mikor a csecsemő megelégelte a két óra pihenőt, és kis tüdejének teljes erejéből bömbölni kezdett. Az asszony rögtön felpattant a rozoga, foltos, egyes helyeken kikandikáló rugókkal ellátott matracáról. Mintha olimpiai versenyen venne éppen részt, olyan sebesen ugrott a bölcsőhöz, mivel a szomszédok pár pillanaton belül hőbörögni kezdenek, ha nem hallgattatja el a csöppséget. A falak ehhez hasonló házakban sem a tökéletes hangszigeteltségéről híresek, ám a Kovács család által is bérelt ház kivételesen rossz állapotban volt, a falakon található lyukaknak köszönhetően a lakók mindent tudtak egymás életéről, hiszen az éjszakai, mosdó felé tartó óvatosan settenkedő lépéseket is tökéletesen fel lehetett ismerni az eszméletlenül hangosan nyikorgó parketta miatt. Így hát hiába volt gyors az anyuka, mégsem kerülhette el a hőbörgést, morgást, a több helyről érkező ingerült kopogtatást. Az apróság a lehetetlent felülmúlva még hangosabb üvöltést produkált, kis kezeivel ide-oda hadonászva a levegőben, pici ujjait ökölbe szorítva. A bölcsőjéből már hiányoztak darabok, idősebb testvérei törték le az idő során a léceket. Az édesanya lenyúlt a földre, azonban ott nem tapintott ki mást, csak egy üres műanyagzacskót. Elkínzottan konstatálta, hogy elfogyott a pelenka.

— Anna! — kiáltotta el magát, amellyel még kevésbé vált népszerűvé a szomszédok szemében. A legidősebb leányát hívta oda, azt hitte még a másik szobában alszik. Ez viszont a legkevésbé sem volt igaz, mivel Anna már régen talpon volt, és a mosnivalót szedte össze. Lehajolva pásztázta a földet, miközben egy kis kosárba gyűjtötte a koszos alsóneműt, zoknikat, amelyeket családtagjai hanyagul eldobáltak. Ilyen ricsajban egyébként sem tudott volna szunyókálni, illetve már pár éve magára vállalta a lakás rendbetartásának feladatát. Nem mintha meg kellett volna verekednie érte, hiszen amíg ő kisebb volt,  a világon senki sem takarított náluk. Így helyrehozhatatlan károkkal szembesülve próbált élhetőbb körülményeket varázsolni a vele együtt itt lakó hét személynek, amely pont olyan volt, mint süllyedő hajón sepregetni, ám ő rendíthetetlenül dacolt a makacs ételmaradékokkal, égésnyomokkal. Amikor a hívást meghallotta, azonnal a földre rakta a kosarat, és rövid lábait egymás után rakva ért be a másik szobába.

Lancz Nikoletta

„Elsőéves vagyok a Budapesti Corvinus Egyetem alkalmazott közgazdaságtan szakán. Tizenkét éves korom óta vetem papírra a gondolataimat és formálom őket verssé, novellává vagy éppen regénnyé. Az írásom legfőbb célja, hogy üzenjek vele az embereknek és értékeket közvetítsek. Szociálisan érzékenynek tartom magam, aktív figyelemmel kísérem az aktuális társadalmi jelenségeket, éppen ezért is neveztem be a Rajk Szakkollégium által meghirdetett pályázatra.”

Image

— Igen, anyám? — szólt vissza készségesen megállva a nő háta mögött. Tizennégy év korkülönbség volt köztük, amilyen idős volt Anna most. Az anyja fekete, dús haját, csillogó kék szemét örökölte, habár az összehasonlítás nehézkes feladatnak bizonyult, hiszen a nő külsejét a nyomor szép lassan tönkretette. Az évek alatt megritkult és kifakult, a végei töredezettek, fésülködni már ki tudja mikor volt ideje, helyette állandó, rendetlen kontyban tartja. Szeme alatt karikák húzódnak, az arcát úgy lepték el a ráncok, mint a hangyák a kockacukrot. Csoda és imádság kellene ahhoz, hogy a lánya ne ugyanolyan sorsra jusson.

— Ugorj már le a boltba, és hozz pelenkát, légy oly szíves — utasította az anyja, hiába fűzte a végére a "varázsszót", a hangsúly miatt úgy tűnt, mintha ki sem mondta volna. Bal kezével egy hajdanán barna műbőrből készült pénztárcát nyújtott át, amelyen a műbőrnek már semmi nyoma nem volt, még kis foltokban sem maradt rajta. — Aztán siess, mert Lacika bömbölni fog egész nap, és nekem levágják érte a fejemet — tette hozzá nyomatékosan, hogy nincs vesztegetni való másodperc. Anna szótlanul indult ki a nagy szobába, ahol apja alkoholtól bűzölögve hortyogott. Szokás szerint hajnali négykor ért haza a kocsmából a világát sem tudva. A lánya azonban nem bírta megállni, hogy egy puszit hintsen kopaszodó fejének búbjára. Ezután megragadta a piros, pufi kabátját a sarokból, ahol a többiekével együtt egy kupacot alkotott, Az ujját már régen kinőtte, de valamennyire még melegen tartotta. Belebújt a csizmájába is, amelyet előző héten talált kilencven százalékos leárazással a kínai üzletben. Nagyon örült annak, hogy rálelt, különben most papucsban kellett volna kitennie a lábát az utcára. Mielőtt a lépcső felé vette volna az irányt, még elbaktatott a folyosó végi toalettre. Az ő házukban ugyanis egy emeletre csak egy fürdőszoba jutott, amely köztulajdonként pont olyan állapotban is várta vendégeit. Anna próbálta vécékefével megtisztítani több-kevesebb sikerrel, ám sokat jelenleg ő sem tehetett érte, mivel fontosabb feladattal bízták meg. Nekiiramodott tehát, szorosan a falhoz húzódva. Már tanult abból, hogy a korlátot nem szabad fogni, mivel nagyobb lendülettel leng jobbra-balra, mint a játszótéri hinta. A nagykaput kitárva megborzongott, igazi december hetedikei fagyos hajnallal találta szemben magát. Már bánta, hogy nem vitte el az egyik sapkát, ám esze ágában sem volt visszafordulni, minél hamarabb meg kellett szereznie a pelenkát. A környék legolcsóbb közértje felé lépkedett céltudatosan, karjával magát ölelve, hátha ebben a pózban megvédheti magát a mínuszoktól. A közelben még alig lézengtek, csak a gyárban dolgozók váltották egymást: vele szemben meggyötört tekintetű, elcsigázott, előrehajlott vállakkal csoszogtak hazafelé, míg mellette új erővel, kitartással felfegyverkezve haladtak el. A sarkon befordulva megpillantotta az éjjel-nappalit, ahol egy éles csengőszó jelezte a vevő érkezését. Illedelmesen köszöntött, majd célirányosan a harmadik polchoz ugrott, és a szokásos kiszerelést választotta. Arra gondolt, mennyire örülnének az öcsikéi, ha reggelit is vinne haza, így jókedvűen válogatott a frissen sült zsemlék között. Végül besorakozott a pénztárhoz abban reménykedve, hogy nem fog túl későn visszaérni, és nem fogják érte leszidni. Amikor ő következett, felpakolta az árut a pultra, majd a zsebéből kihalászva megvizsgálta a pénztárca tartalmát. Döbbenten vette észre, hogy a tegnapi bére eltűnt. Kovácsék által összesen megkeresett pénzt ebben az egy tárcában gyűjtötték össze, így éppen a készpénzben lévő teljes vagyonukkal nézett farkasszemet, amely nem volt túl sok, éppen a pelenka árát fedezte. Elhúzta a száját, és fejben már azon kalkulált, hogy hány helyen kell elvállalnia a takarítást még az állandó munkahelyén kívül, ha enni is szeretnének a héten.

— 2598 Forint lesz — diktálta az összeget a férfi rettentően unott hangon. Idegesen rágózva nyújtotta a tenyerét, hogy minél hamarabb túl legyen a vevőkön, lassan a műszakja végére ért, a kollégája viszont semmi nyomát nem mutatta az érkezésének. Anna a kezébe nyomta a papírbankót, majd az aprót is kiszórta a tenyerébe. Ő is menni készült, a legkevésbé sem szerette volna fenntartani az eladót. - Még négyszáz forintra lenne szükségem.

— Máris — motyogta Anna, ám kezdett rajta eluralkodni a pánik. Fülében zúgott a vér, miközben remegő kézzel kutatta a pénztárca részeit, hátha rábukkan a hiányzó összegre. A pénztáros lejjebb engedte a kezét, súlypontját pedig kissé balra helyezte ahogy megbillentette csípőjét. Testbeszéde ordított a türelmetlenségtől, így a lány kapkodva nyúlkált a zsebeiben is, hátha kitapint egy érmét, de hiába. Nem tudta előteremteni a szükséges összeget.

— Elnézést, sajnos most nincs nálam annyi — ismerte be szégyenkezve, fülig vörösödve. — Biztosan ennyibe kerül? Úgy emlékszem múltkor épp kétezerbe került ez a fajta —kattogott az agya szüntelen, kimondva pedig még biztosabb volt a kijelentésében, határozottan olcsóbbnak bizonyult a termék három nappal ezelőtt. 

— Az inflációt hibáztasd, kislány. Tudjuk, régen minden jobb volt, de most a jelenben élünk, és csak ezen az áron veheted meg — vonogatta a vállát a férfi egy csepp együttérzés nélkül. Kócos, fekete hajába túrt, a tekintetéből sütött a megvetés, elege volt a csórókból, akik állandóan alkudozni próbáltak. — Akkor nincs pénz? — kérdezte meg utoljára, már szívesen lezárta volna az ügyet, mert egyre valószínűbbnek tűnt, hogy a sorakozó emberek hangot fognak adni a nem kívánatos várakozásnak.

— Esetleg, ha most lenne szíves felírni, hogy tartozom négyszáz forinttal, akkor a nap végéig biztosan elhozom — próbálkozott meg Anna az utolsó kártyájának kijátszásával, ám ez sem hatotta meg az eladót.

— Ez nem a szeretetszolgálat! Akkor viszel el a boltból terméket, ha kifizeted. A bank osztogat hitelt, nem mi! — közölte olyan kíméletlenül és ridegen, ahogy egy gyilkos intézi utolsó szavait áldozatának. A valóság pofon vágta a tehetetlen lányt, épp csak annyi lélekereje maradt, hogy visszavegye a pénzét, majd üres kézzel távozott. A pékárut elvihette volna, de minek, ha nem vehette meg az egyetlen tételt a bevásárlólistájáról. Még hallotta, hogy a mögötte ácsorgó vevők bosszúsan felkiáltottak: "Na végre!".

A bolttól pár méterre, a földön kuporogva egészen addig sírt, amíg a felkelő nap első sugarai meg nem csillantak könnytől áztatta, hamvas arcán. Térdét belepréselte a mellkasába, két kezével pedig átölelte őket, miközben rázkódott a zokogástól. Szó sem lehetett arról, hogy pelenka nélkül hazamegy, nem bírta volna elviselni a következményeit. A kis Lacika is biztos ugyanúgy itatta az egereket otthon, ahogy ő most tette az utcán. A gondolat hatására felbátorodott, a testvére érdekében megoldást kellett kieszelnie. Először nem jutott más az eszébe, mint kérni valakitől. Nagyon szívesen elkerülte volna ezt az opciót, ám ez bizonyult a leggyorsabb pénzszerzési módnak. Ma zárva volt a pizzázó, ahol takarítani szokott, így nem tudta elképzelni hova máshova mehetett volna hirtelen, ahol azonnal négyszáz forinthoz juthat.  Már hat óra is elmúlt, az élet kiözönlött Budapest utcáira, mindenki tartott valamerre. A kislány jobb kezét nyújtotta a járókelőknek.

— Kérem szépen, szánjanak meg pár forinttal, hogy a testvéremnek pelenkát vehessek! — kéregetett elkeseredve, ám a legtöbben tudomást sem vettek róla. Az emberek szemében egy újfajta szűrő alakult ki, amely a koldulókat, hajléktalanokat figyelmen kívül hagyja. Igaz, hogy Anna sem próbálkozott túlságosan — még sosem kellett ehhez folyamodnia, rosszul is érezte magát a bőrében. Mintha nem a saját, kérges tenyere nyúlt volna az utcán sétálók felé. Egy idősebb férfi húsz forintot nyomott a markába.

— Nagyon szépen köszönöm, uram! — kiáltotta utána hálásan. Ez az apró sikerélmény enyhítette a benne tomboló feszültséget, és beszédesebbé tette. — Csupán négyszáz forintot kell összeszednem, kérem segítsenek! — esdekelt a földön térdelve, a lehelete folyamatosan körülötte gomolygott. A nap már nem sütött, legalábbis a tömött felhőpamacsok megakadályozták, hogy a napsugarak érezhetően felmelegítsék a levegőt. Egy boldogan nevetgélő társaság közeledett Anna felé, a lány tőlük remélt egy kis pénzt. Az emberek jókedvűen sokkal bőkezűbbek, szívesebben adakoznak. Három fiatal srác alkotta a vidám csoportot, Annánál négy évvel idősebbek lehettek. Nem pillantgattak oldalra, a lány félt, hogy elmennek mellette, ezért gyorsan talpra kecmergett, és odament hozzájuk.

— Sziasztok! — mosolygott rájuk a tőle telhető legbarátságosabban. A maradék melegségét, amelyet a teste ennyi kint töltött idő után féltve megőrzött, most a csoportra sugározta. A srácok öröme gyorsan elmenekült a komorság álarca mögé. — Nagyon szépen kérlek titeket, meg tudnátok szánni háromszáznyolcvan forinttal? - kérdezte bizakodva. A fiúk pár másodpercig döbbenten néztek rá, ám egyiküknek sem állt szándékában a zsebébe nyúlni. Megvetés, előítélet, szörnyülködés váltakozott a tekintetükben, Anna arcáról is lehervadt a mosoly, úrrá lett rajta a reménytelenség. A java csak ezután következett.

— Kotródj innen, heroinfüggő — morogta a legszélső, a lányt pedig nekitaszította a falnak. Könyörtelenül végignézték ahogy a háta a szemcsés, durva falnak csapódik, majd ernyedten esik a földre oda, ahol azelőtt ücsörgött. A könyökébe és a lapockájába is beleszúrt a fájdalom, mintha késsel támadtak volna rá. A társaság harsányan felnevetett, majd átlépték az alkarját, maguk mögött hagyva egy szükségben lévő tizennégy éves lányt. Oly fiatal volt még!

— Kislány! Mit keresel kinn az utcán? — indult meg felé egy kék egyenruhába öltözött rendőr. Anna először fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek, még a sérülésével volt elfoglalva, halkan nyöszörgött. Az utca túl oldalán pont akkor tűnt fel a rendfenntartó, mikor ő megkísérelte adakozásra bírni a srácokat, így az egész jelenetet végignézte. A lányban újból felgyúlt a hit, hátha a rendőr rászól majd a fiúkra, amiért ilyen csúnyán bántak vele. Viszont akkor nem kellett volna utánuk futnia ahelyett, hogy most őt kérdezgeti? Így el fognak menekülni, sosem találja meg őket!

— Én, nekem pelenkát kell vennem, de nincs pénzem rá — felelte őszintén, az ép kezével feltápászkodva a földről, legalábbis ülőhelyzetbe tornázta magát. A biztos úr lenyúlt érte és ugyanolyan durvasággal, kíméletlenül rángatta fel, ahogyan az előbb eltaszították. Itt senki nem ismeri az óvatosság kifejezést? Anna dühös lett, a pillantása eszelőssé alakult, amely a biztos úr figyelmét sem kerülte el.

— Az iskolában lenne a helyed ahelyett, hogy gyerekeket szülnél, akiket nem tudsz eltartani — jegyezte meg bölcsen a rendőr, mintha meg sem hallotta volna Anna válaszát. Valóban egy tanórán kellett volna ülnie a korabeli gyerekekkel, ám már két éve nem kapott oktatást. A családjának dolgozókra, pénzre volt szüksége, nem engedhették meg maguknak, hogy az ő taníttatását is finanszírozzák. Pedig Anna nagyon szívesen tanult volna tovább, kiskorában született meg élete álma. Orvos szeretett volna lenni, és meg is volt hozzá a kompetenciája: remekelt biológiából amíg alkalma volt gyakorolni azt. Legidősebb öccsének jövőre kell majd munkába állnia, hogy naponta kenyér kerüljön az asztalra, ki tudják fizetni a felháborítóan magas lakbért a lakhatásra legkevésbé sem alkalmas otthonukra és a testvéreik miatt felmerülő költségeket egyaránt. Az égvilágon senkit sem hatott meg a szegénységük, ugyanúgy követeltek tőlük mindenféle kifizetést, talán még szigorúbban, mint azoktól, akik biztonságos anyagi háttérrel rendelkeztek. Az emberek még inkább elfordultak tőlük, ahelyett, hogy akár kisegítették volna őket. Kellemetlen volt mások számára még a Kovács család jelenléte is, ezért nem akadt egy barátuk sem, akire támaszkodhattak volna. Az emberek talán a tekintélyüket próbálták megóvni, talán magukat akarták védeni a valóságtól, mindenesetre senki sem nyújtott nekik kapaszkodót — Anna családja mentőmellény nélkül hánykolódott az élet tengerében. 

— Most megúszod következmények nélkül, de meg ne lássalak újra kéregetni, mert beviszlek a rendőrségre. Megértetted? — hadonászott a rendfenntartó, aki úgy nézett a lányra, mint egy nem kívánatos pattanásra a hátán.

— Igen — sóhajtott Anna beletörődően, és minden egyéb mondandó nélkül arrébb kullogott. Nem tudta merre mehetne, mi tévő lehetne. Fel sem mert nézni, amíg elég messze nem került a bolt utcájától és a fenyegető rendőrtől. Haza nem mehetett, még mindig nem volt nála pelenka, így be sem engedték volna, vagy ha mégis... A lány megborzongott a rá váró jelenettől, amely lelki szemei előtt most lejátszódott. A fogai össze-össze koccantak, csak most jött rá, hogy mennyire fázott egész végig. Valóban nem volt valami jó idő, körülötte mindenki rétegesen volt öltözve, kezükben gőzölgő kávés poharakat szorongattak. Sokakat azonban a fagyos időjárás sem rettentett el attól, hogy a mobiljukat nyomkodják. Mindenki nagyon fontosnak látszott, a saját világukba mélyedtek, a körülöttük zajló eseményekre fittyet hányva. Anna észrevett valakit, aki annyira elmerült az okostelefonjában, hogy nekiment egy oszlopnak. Nem tudta megállni, hogy kuncogjon a történteken, ennek hatására mögötte is felhangzott egy mély, rekedtes nevetés. A lány megpördült és szembe találta magát egy középkorú férfival. Szakadt, koszos ruhája, foltos ballonkabátja, zsíros fekete haja, éhesen csillogó szeme arról árulkodott, hogy az utcán kényszerül élni. Mintha csak arra várt volna, hogy Anna megforduljon, rögtön beszélgetést kezdeményeznek.

— Hogy hívnak szépségem? — érdeklődött jóságos mosollyal az arcán. Ó, a lánynak elmondhatatlanul jól esett a kedves hangnem, mintha egész napos szomjúságát csillapította volna a sok gorombáskodás után a barátságossága.

— Annának — felelte örömmel, aztán az illem kedvéért hozzátette. — Magát hogy hívják?

— Én Robi vagyok — árulta el az úr, majd végre kibökte az igazi kérdését, amelyre vagy tíz perce készült. - Hallottalak beszélgetni a zsaruval, szóval pénzre lenne szükséged?

— Igen! Négyszáz forintot kellene gyűjtenem sürgősen. Otthon elfogyott a pelenka és a kisöcsém még csak öt hónapos — hadarta a boldogságtól megszédülve. Mégis csak vannak jó emberek a mai világban? 

— Hmm, ez igencsak sajnálatos, ezért szeretnék segíteni. Mondd csak mit tennél meg azért a pénzért? — faggatta a vágytól még jobban elmélyült hangon. A férfi óvatosan megnyalta cserepes ajkát. 

— Bármit! — csúszott ki Anna száján végtelenül naiv hangsúllyal. — Nagyon szépen takarítok, finomat főzök, gyerekekre is tudok vigyázni, hiszen nekem is rengeteg testvérem van, akik gondoskodásában besegítek.

— Én valami mást szeretnék tenni veled. Ígérem, gyors leszek és kíméletes — suttogta negédesen, mézzel bevonva mocskos, rothadó szavait. Már Anna is kezdte sejteni, hogy a férfi valódi szándékai nem bizakodásra adnak okot. 

— Félreérti, én olyat nem... — sütötte le a szemét pironkodva. — Viszontlátásra! — próbált búcsúzni és minél gyorsabban eliszkolni a helyszínről. Inkább vállalja anyja megvetését és ütéseit, mint a férfi kívánságát. Azonban a választás lehetősége elúszott, az úr megragadta a karját, szorosan erősen tartotta, hogy ne tudjon elmenekülni. 

— Kell a pénz, nem? Én adok utána! — trillázta  vidáman, majd elindult a tér másik oldalán veszélyes sötétbe vesző sikátora felé. — Gyere már! — rángatta Annát folyamatosan, aki rémületében a földhöz gyökerezett. Még sosem félt ennyire egész életében, pedig tömérdek emléke versenyzett a leghátborzongatóbb címért. Valahogy el kellett szabadulnia, ösztönösen kiabálni kezdett.

— Segítség! Kérem segítsenek! Meg akarnak erőszakolni, segítség! — ordította, ahogy bírta. A jeges levegő marta a torkát, ám mindez eltörpült a rá váró borzalomtól. Próbált elszökni, de a férfi erősen tartotta. Reménykedve pillantgatott a járókelőkre, ugyanis közel sem volt üres a tér, legalább húsz ember hallotta a kétségbeesett segélykérését. Egy sem akadt közülük, aki tett is volna bármit. Az emberek úgy tettek, mintha észre sem vették volna a lányt, egyszerűen tovább sétáltak. Senkivel sem tudta felvenni a szemkontaktust, egyből elkapták a tekintetüket, mikor Anna feléjük fordult. Sokan fel sem néztek a mobiljukból, de nem is ez volt a legrosszabb. Valaki videózta őket, ahogy átvágnak a téren. A járókelők rettenetes közönye, még egy középkori hóhért is megrendített volna.

— Nem látnak a szemüktől? Kérem, mentsenek meg! — üvöltötte az összes energiáját felhasználva, ám semmi sem hatotta meg a körülöttük lévő embereket. Mintha Anna és a férfi egy áthatolhatatlan buborékba lenne zárva, amely megakadályozza, hogy közel férkőzzenek hozzá vagy éppen egy televízióba lennének, de mindenki elkapcsolt az adásukról. — Hogy tudnak csak állni ott akár a szobrok? Miért nem segít senki? — fakadt ki reményvesztetten, ekkor már elértek a szűk sikátorhoz. Annának alig maradt ereje ellenkezni, csuklóit összeszorították, combjait szétfeszítették. Öklendezett, zokogott, sikoltott, nyöszörgött, fészkelődött, de nem tudta meggátolni, hogy elveszítse ártatlanságát. Egyre tudott csak gondolni egész végig: bár hazament volna, miután kiutasították az üzletből. Ez az egy mondat járt körbe-körbe a fejében, minden zugát áthatotta, egyre csak ki akart szabadulni hang formájában a levegőbe. férfi tényleg gyorsan végzett, ahogy megígérte.

— Tessék, a négyszáz forintod — dobta oda a lánynak, majd felhúzta a nadrágját. További kommentár nélkül elsétált, súlyos lépteit visszaverték az épületek. Anna nem tudta elkapni a pénzt, így az érmék fülsüketítő hangzavarral csendültek a padlón, a történtekről fecsegtek egymással. Amikor a férfi jobbra fordult, maga mögött hagyva undorító tettét, az érmék is elhallgattak, mintegy titoktartási fogadalomra kötelezve egymást.

Minden kisgyermek megörült Budapesten, mikor december hetedikén délben hópelyhek hulltak alá az égből. Alig várták, hogy szánkózhassanak, hóembert építhessenek vagy hógolyóval csatázhassanak. A felnőtteket hidegen hagyta a hóesés, nem számított nekik semmi azon kívül, hogy bevégezhessék a nagyon fontos, halaszthatatlan dolgukat, amely után állandóan rohanniuk kellett. Éppen ezért senki sem pillantott oldalra, nem szántak annyi időt arra, hogy észrevegyék az összetört, erőtlen, leányt a szemetesnek dőlve. A hóesés intenzívebbé vált, mintha támadást intézett volna a tragédiáért, ami aznap délelőtt esett meg, de nem először és nem is utoljára lehetett az ég hasonló eseménynek tanúja. Ami Annát illeti, ő végül szedte össze a pénzt, ám sosem tudta megvenni azt a pelenkát. Fehér takaró alatt találta meg a végső nyugalmat, nem ellenkezett, átadta magát a csontig hatoló hidegnek, és megfagyott.