A láthatatlan színek festője - Papageorgiu Andrea képeiről

A láthatatlan színek festője - Papageorgiu Andrea képeiről

2017. 02. 04., szo - 11:44
0 hozzászólás

Papageorgiu Andrea nem képeket fest, hanem a fényben úszó színeket festi. A fényben a színt, ami rejtőzik, titkolózik, elbújik előlünk. Fény- és színfestő nő ő.... - A megszokás szépsége címmel nyílt kiállítása Papageorgiu Andreának a Lívia-villában Budapesten. A DRÓTon most elolvashatjátok Weiner Sennyey Tibor megnyitóbeszédét.

Belső tavasz

Belső tavasz

Új forradalom a művészetben 4.

Papageorgiu Andrea nem képeket fest, hanem a fényben úszó színeket festi. A fényben a színt, ami rejtőzik, titkolózik, elbújik előlünk. Fény- és színfestő nő ő, aki ezt elrejti, eltitkolja, elbújtatja képeiben, s amikor megbabonázva nézzük egy-egy festményét, amikor „különös hangulatával magával ragad” ahogy mondani szokták, akkor valójában semmi más nem történik, mint előbúvik képeiből a fény, melyeket ő gondosan beléjük rejtett, kiárad, s szemünkön keresztül belénk költözik, hogy aztán most már mi rejtsük, mi titkoljuk, mi bújtassuk az ő fényét. 

Hogy pontosan miről van szó, mi ez a fénycsempészet, ez a titkos és rejtélyes mágia, ahhoz egy kis kitérőt kell tennünk, olyan kitérőt, aminek látszólag semmi köze Papageorgiu Andrea képeihez, pedig de. 

Séta Óbudán

Lépjünk vissza a hajnalba, midőn erre a kiállítás megnyitóra készültem, s immár századszorra néztem végig Andrea képeit. Közben zenét hallgattam, jógáztam, teát ittam. Újra és újra, közelebbről és távolabbról megnéztem a képeket. Mielőtt bármelyikről konkrétan beszélnék, le kell írnom asztalomat, ahol ezeket a képeket nézegettem. A szokásos kellékeken kívül, mint tollak, papírok, könyvek, olvasólámpa, számítógép talán lenne olyan, aki megkérdezné, hogy mit keresnek ezek a növények asztalomon? Húsz növény, egymás mellett, sorban. Ha valaki ezt megkérdezné, szégyenkezve azt válaszolnám, hogy épp megpróbálom átteleltetni csilipaprikáimat. Az üvegházat mínusz húsz fokban kénytelen-kelletlen lekapcsoltam, s a növények közül, akit lehetett bementettem. Most itt sorakoznak, elfoglalva minden ablakot a házban, feleségem végtelen jóságát és türelmét kissé próbára teszik, de édes próba ez. Jalapeño és habanero paprikák ezek, azok, akiket versben is megénekeltem, kiket a kert végéből mentettem októberben az üvegházba, és januárban az üvegházból a házba. A hideg elől, a tél elől, a fagy elől, ha pontosabban akarok fogalmazni, akkor helyesebb ha úgy mondom, hogy az életet próbáltam megmenteni a halál elől. 

Miközben ezt a belső tavaszt figyelik asztalom körül, feltűnne, hogy a paprikák felé különös izzókat lógattam le, mert a növénynek nem elég, hogy nem fagy el, fényre is van szüksége, méghozzá nem akármilyen fényre. Szobám, íróasztalom most ebben a nem akármilyen kékes-lilás fényben úszik. Ebben a nem akármilyen kékes-lilás fényben vettem észre valamit Andrea képeiben. Ugyanazt a fényt. 

Arról van ugyanis szó, hogy kissé tudományosabbra fordítsam, hogy mi, mesterségesen általában csak éles fehér fénnyel világítunk városainkban, otthonainkban. De a napfény, amely a légkörön át a földfelszínhez és így a növényekhez és retinánkhoz ér lényegesen szélesebb spektrumot ölel fel. Így tehát ha egy növényt csak fehér mesterséges fénnyel világítunk, akkor az, ha nem is pusztul el rögtön, de soha nem lehet teljes, szépséges, élettel teli. Hogy pontosan mi a fény és milyen spektrumai vannak, mindig is foglalkoztatta az emberiséget. 

Nem véletlenül. 

A védák szerint a fény hét alapszínre bontható, ezt úgy érzékeltetik, hogy az egyik védikus himnuszban a Nap ragyogó harciszekér, amit hét hibiszkusz virághoz hasonlatos ló húz. Newton volt az első – aki egyébként William Blake szerint maga volt az Antikrisztus, ugyanis a természet költői szépségét lerángatta a prózai tudományosság mocsarába –, szóval Newton volt az első, aki optikai kísérletei során leírta a látható fény színskáláit, a vöröstől a lila felé, összekötve azokat a zenei hangok skálájával. Az ókori görög szofisták vagy Goethe csodálatos szín és fényelmélete még messzebb megy az analógiák szintjén, minden estre a mai tudományosság bizonyítottnak véli, hogy a fény olyan elektromágneses sugárzás, ami egyszerre rendelkezik részecske és hullám tulajdonságokkal, a színskálát pedig a nagyobb hullámhosszú infravöröstől a kisebb hullámhosszú ultraibolyáig írta fel.

Az emberi szem sem az infravöröst, sem az ultraibolyát nem érzékeli már, nem azért mert nincsenek ott, hanem azért mert azok már olyan elektromágneses hullámhosszon vannak, amely a mi szemünk előtt rejtve maradnak, egyszerű evolúciós okokból – mondja a tudomány. Az ultraibolya és infravörös között egy rendkívül szűk hullámhosszon, mindössze 390 és 750 nanométer közöttiek azok, amelyet mi látható fénynek nevezünk, s amit szétbontva a látható színskálát kapjuk. A számunkra láthatatlan hatalmas tartományt felölelő ultraibolya előtt ott a röntgen, míg az infravörös után ott a mikrohullám, a rádióhullám és a hosszúhullámok, melyek szintén láthatatlanok számunkra. Nekünk be kell érnünk ezzel a csekélyke látható tartománnyal, a fénnyel, amely visszaverődve egy-egy tárgyról szemünkbe jutva hozza létre az érzetet, hogy valami kék, piros, sárga, vagy éppen zöld. És mi, civilizált emberiség, miközben tudjuk, hogy vannak meleg és hideg fények, és hogy a színek milyen hatással vannak ránk is, mi csak reflektorokkal, neoncsövekkel, vakító fehér fényekkel vesszük körbe magunkat. 

A növények, különösen az én csilipaprikáim, azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy ennél sokkal bölcsebbek. Miért? Mert nem érik be csak fehér fénnyel. Nem mondanak le a lila, a bordó, az okker és a többi gyönyörű színről, mely a természetes fényben lakozik. Nem mondhatnak le róla, mert különben meghalnak. És ez az, amiért Papageorgiu Andrea képei igazán fontosak. Az ő festményei nélkül meghalnánk. Az ő festményei nem csak a fehér fény rideg valóságában mozognak, sőt nem csak az általunk látható tartományban. Olyan mintha minden egyes képen megpróbálna kilépni ebből a szűkös 390 és 750 nanométer közötti résből, mintha az ultraibolya és infravörös tartományokba tartana, s nanométerről-nanométerre tágítaná szín és fénylátásunk. 

Ezek a fény és színtartományok különös érzéseket keltenek az emberben. 

A megszokás szépsége című képe szokatlan utcakép, mely úgy hétköznapi, hogy színeiben ünnepivé lesz, ellobbanóvá és álomszerűvé. Igen, lehet, hogy álmaink színei ezek, mint az Álmatlanság vagy az Augusztusi ragyogás című képeken. Melyek intimitásukkal egyre közelebb visznek ahhoz az eltitkolt, elrejtett, elbújtatott valósághoz, ami a fény valódi önmaga, ami a színek igazsága. Hogy aztán végre eljussunk a Belső tavasz című festményig, ahol ennek a titkos tudásnak örömteli kibontakozásában gyönyörködhetünk. A belső tavasz című képnek már-már egyszerre erotikus és melankolikus rokona az a kép, amelynek a leginkább beszédes címe volt számomra. Hajnal előtt a legnagyobb sötétség, mondja ezzel a képpel Papageorgiu Andrea, s nem tudom eldönteni, hogy a kép tetszik jobban vagy a címe. Alighanem mindkettő. 

A megszokás szépsége

Ezek a hajnalok és fények visszatérnek más képein is. Mintha lenne valami a hajnalban, amikor közel lehet férkőzni a fény rejtelmeihez, a színek titkaihoz, mintha az ébredés pillanatában lenne valami még az álmok látványából, a belső szemmel meglátott színekből.

Álmatlanság

Ez a gyöngéden melankolikus és finoman erotikus rezgés más képeiből is vibrál, engem mégis leginkább az fogott meg, ahogy például egészen elképesztő Derengő virágok című képén miképpen hatol be az emberi szem számára láthatatlannak vélt tartományokba, és ezeket az elrejtett, eltitkolt, elbújtatott birodalmait a fénynek és a fénybe öltözött színeknek, hogyan sejteti meg. Mert ezt „csinálja” képeivel, valamit folyton sejtet, amikor például megfesti a „Majdnem tökéletes” című képét, mely egyszerre szép és cinikus a két belógó villanyoszloppal és táblával, hiszen a tájkép tényleg tökéletes lehetne, ha nem lógna be valami mindig, de hát mindig belóg valami, hol két villanyoszlop, hol egy tábla, és igazából, attól tökéletes, hogy soha sem tökéletes. 

Derengő virágok

Ahogy egy óbudai utcát, vagy a végtelen mezőket, a titkos kertet festi meg, mind ilyen sejtelmes, titokzatos kaland, mind feltárása annak a titoknak, hogy Papageorgiu Andrea látja a fényben a színeket, hogy látja a színeken túli színeket, s színeken túli fényt, a hullámokat és rezgést, a hét hibiszkusszerű lovat, ahogy a nap harciszekerét húzzák. A színek mellett talán hallja a hangokat, s ha zenélne nem várt összhangzatokat tárna fel nekünk, melyek szikrát vetnének, s e szikrák ismeretlen színek új varázsát égetnék emlékezetünkbe.

 

Szentendre, 2017. február 3.