A legelső kortárs kínai költőnő | A modern Kína költészete V.

A legelső kortárs kínai költőnő | A modern Kína költészete V.

2019. 11. 02., szo - 07:08
0 hozzászólás

Miért tartom fontosnak Shu Ting-et annyira, hogy a sok név közül a maroknyi válogatott költő közé soroljam?

A válasz pofonegyszerű: mert az egyik első, ha nem a legelső kortárs kínai költőnő.

- Viczenti Mátyás esszéivel és fordításaival a modern Kína költészetét mutatja be a DRÓTon. Add tovább!

1952. május 25-én látta meg a napvilágot Gong Peiyu-ként 佩瑜 a dél-kínai Fujian 福建 tartomány egyik nagyvárosában, de eredeti neve mellé (amit az apai nagyapa adott), az édesanyja egy alternatív nevet is adott neki, miután nem volt elégedett a hangzással: Gong Shuting 舒婷. Későbbi irodalmi karrierje hajnalán ezt nevet használta első verseinek megjelentetésekor, ami gyorsan ráragadt, Shuting pedig örömmel avanzsálta írói nevének.

Miután a szülők szétváltak, az anya három gyermekével (költőnőnk a középső) visszaköltözött az anyai nagymamához, aki minden este a klasszikus és a népi folklórból származó történeteket mesélt a gyerekeknek lefekvés előtt. A későbbi költőnő öt éves korában már Tang -kori verseket mondott fel saját és mások szórakoztatására, ezt körülbelül ahhoz tudnám hasonlítani, mintha egy ugyanilyen korú magyar gyerek Csokonait szavalna.

Az általános iskolában kapott rá igazán az olvasásra, minden elérhető könyvet elolvasott, témától függetlenül. Ezeket a könyveket gyakran este vagy kora éjszaka, rossz megvilágítás mellett böngészte, így a látása már tizenéves korában jelentősen megromlott. Később a Kulturális Forradalom szele őt is elérte, és a sokak életét megváltoztató 上山下 (Fel a hegyekbe, le a vidékre) program keretében a fiatal lány is kénytelen volt elszakadni a családjától (1969). Ő azonban szerencsésebb volt, mint mások: három évvel később a nagynénje mostohalánya kölcsönadta személyigazolványát, amivel a bátor kisasszony hazaszökött Xiamen városába. Az ügy miatt később sem érte atrocitás, szerencsésen sikerült beolvadnia a városi munkások közé, gyári munkásnőnek állt.

1

Ekkoriban írta első verseit, melyeket évekig nem közölt a fagyos politikai-társadalmi viszonyok között, hanem csak otthon, mintegy magának alkotott. Ebből az időszakból származik a Kora tavasz 初春 című verse is, amely már mintha érezne valamit az eljövendő felszabadulásból, amit a Kulturális Forradalom vége jelentett. A vers alapvetően a tél elmúltát és a tavasz első komolyabb moccanását írja le, de talán több van ebben a szövegben, mint az első meleg fuvallat iránti öröm.

 

Kora tavasz

Barátom, tavasz lett,

mely eloszlatja az aggodalmakat, felszárítja a könnyeket,

és felmosolyog a Napra.

Habár még nem jött el a virágözön ideje,

egy lendülettel széttörte a tél bilincseit,

s részegítő illatot áraszt,

végighömpölyög mezőkön, völgyeken;

s habár még nem szólalt meg a madarak kórusa,

de már szétrebben miriádnyi ezüstgyöngy

a szélrózsa minden irányában, s ködös hajnalon

végigszaladt az alkonyi sugárúton.

De várj,

hirtelen zúgás támad,

az éjszínű felhők riadtan menekülnek,

ez a legszebb, legjobb álom,

talán egy éjjelen érkezik meg, dicsőségesen,

még csíp az idő,

még dér lepi be a gondolatokat,

s ha figyelmesen hallgatózol, hallod,

ahogy az öt hegycsúcson süvölt a szél,

a remegő völgy

mintha vele üvöltene,

de már van pár szálnyi apró rododendron,

s ha az elfújhatatlan lángot,

amely meleget ad a világnak,

még a felhők sem fogják újra megrengetni;

akkor barátom, mondasd ki hát velünk,

hogy amiért a tavasz ilyen gyönyörű és termékeny

az az, hogy legyőzte a legutolsó hideg fuvallatot is.

1975. február

 

2A szöveg maga egy enyhén pátoszos hangvételű darab, amit, ha csak a verset nézzük, egyszerű természeti versként értelmezhetünk, és nyitva is hagynám ezt az értelmezést, mint az egyik valószínű olvasatot. Másfelől, a dátum, és a költőnő addigi életútjának ismeretében legalább ugyanolyan érvényű értelmezési esélyt adok egy olyan értelmezésnek, mely az évszakváltás leple alatt egy már készülődő társadalmi változás előszelét írja le, de minimum kifejeződése az alkotóban mélyen élő reménynek és igénynek erre a változásra.

A költemény első és utolsó pár sora adja meg ezt az értelmezési lehetőséget, amely ügyesen egyensúlyoz azon a határon, ahol nehéz eldönteni, hogy természeti avagy emberi tényezőkről beszél. Mindenesetre a felszáradó könnyek, az aggodalom, a tél széttörő bilincsei, illetve a tavasz szépségének kimondatása többet sejtet, mint pusztán egy tél végi megkönnyebbülés.

A vers megírása után alig másfél évvel elhunyt Mao Zedong 泽东, az ún. Négyek Bandája 四人帮 letartóztatásával pedig szimbolikusan is véget ért a Kulturális Forradalom, ugyanakkor az esemény legsúlyosabb, a társadalom számára a legnagyobb megrázkódtatásokkal járó periódusa (1966-kb. 1971) már elmúlt. Nem alaptalan tehát a feltételezés, hogy a várva várt társadalmi változás előszelének érzete, vagy legalábbis reménye ihlette a költeményt.

Mindezek ellenére nem könnyű időszakról beszélünk a költőnő életében. Gyári munkásként dolgozott, szabadideje alatt főképp olvasott és verset írt. Egyik leghíresebb verse is „Gyártósor线 címmel a munkáséletet jeleníti meg, annak kiszolgáltatottságával és jellegzetességeivel.

Gyártósor

Az idő gyártósorán

egymás után peregnek le az esték

elküldenek minket a gyárból

egy újabb csapat megy haza

a fejünk fölött

a csillagok gyártósora húzta az égboltot

a mellettünk lévő

pici fák hallgatagon bámulnak a gyártósoron

a csillagok biztosan elfáradtak

eltelt néhány ezer év

és közben az útjuk mit sem változott

a pici fák megbetegedtek

a füst, a por és a monotonitás

kiölte belőlük a vonalakat és a színeket

az egészet érzem

egyfajta közös ritmus alapján

de ami furcsa

hogy az egyedüli, amit nem érzek

az a saját létezésem,

mintha a fák és a csillagok

vagy a megszokás miatt

a velem kapcsolatos következtetésekkel

megint csak nem lenne erőm újból foglalkozni

1980. január – február

 

Shu Ting életében is, mint jó néhány más költőében, a Ma 今天 hozta el a fordulatot. Ez a lap lényegében egymaga beindította a kortárs kínai költészetet azzal, hogy Kína szerte összegyűjtötte a tehetséges fiatal költőket, és szamizdat jellegű megjelenéseivel közvetlenül a tömegeket szólította meg.

A Kulturális Forradalom utáni légüres térbe lényegében berobbant a lap és az ott megjelenő költők nagy része, így Shu Ting is. Mivel első megjelenései a hoz kapcsolódnak, és versei (a többi vele induló költőhöz hasonlóan) teljes szakítást jelentettek az addigi propagandaízű költészettel, így a kínai (és nem kínai) irodalomkritika számára is Shu Ting az ún. „Homályos Költészet” 胧诗 irányzatba tagozódott. Azonban a kifejezés nem csak szó szerinti értelmét tekintve homályos, hanem az sem teljesen világos, hogy az elnevezés hogyan viszonyul a megnevezett csoport egészére. Inkább csak gyűjtőfogalomnak tűnik, amit a Ma lapban induló költők „klikkjére” alkalmaztak, ugyanis – remélem ez cikksorozatom során is kitűnik majd – a „homályos költő” névvel illetett alkotók sokszor egészen különböző hangvétellel, stílussal szólalnak meg.

Talán az egyetlen, ami ezeket a költőket összekötötte, az a korábbi költészeti hagyományokkal való teljes szembefordulás, ugyanakkor mindegyik költő más és más irányba ment tovább. Shu Ting esetében sincs ez másként. Most azonban nem csak a költőnő orientációját fogjuk közelebbről szemügyre venni, hanem azt is, amit az esszém bevezetőjében írtam, vagyis, hogy „az eddigiektől eltérően más miatt tartom fontosnak”. Miért tartom fontosnak Shu Ting-et annyira, hogy a sok név közül a maroknyi válogatott költő közé soroljam? A válasz pofonegyszerű: mert az egyik első, ha nem a legelső kortárs kínai költőnő.

Persze Shu Ting előtt is voltak női irodalmárok, akik verseket is írtak, sőt, Mao Zedong érája alatt több női párttag is volt, akik jelentős sikert értek el a szocialista-realista stílusú költészet művelésében. A Ma lapja azonban úttörő volt a maga nemében, és azok a hangok is azok voltak, akik megszólaltak benne. Ilyen Shu Ting hangja is, aki a lírában először szólaltat meg valami többet, valami mást, mint az addigi társai.

Alaphelyzete, amiből elindult, az volt, hogy egy gyári munkásnőből küzdötte fel magát Kína egyik legismertebb költőjévé – nőként. Mielőtt bárki dehonesztáló hangvételt feltételezne az előbbi mondatban, fontos tisztázni, hogy a hetvenes-nyolcvanas években a kínai társadalom egy nagyon erősen konzervatív, patriarchális felfogású közösség volt akkor is, ha a kommunizmus ezen megpróbált változtatni (nem sok sikerrel).

Shu Ting évtizedek óta először szólaltatott meg egy politikai dogmáktól mentes női hangot, amely üdítően hatott a politikával és férfiakkal teli szellemi életben. De tanúskodjon erről a költőnő első híres verse, amit a Ma után más irodalmi lapok is felkaptak, és ami először emelte őt az igazán nagyok közé.

A tölgyfához

致橡

 

Ha szeretnélek,

sem lennék olyan, mint a folyondár,

nem másznék magas ágadra, hogy mutogassam magam,

ha szeretnélek,

sem utánoznám a szerelemtől ittas madarakat,

akik az árnyékodnak ismételgetik egyszavú éneküket,

s nem lennék forrás,

mely minden évben küldi hűsítő vigaszát,

sem veszedelmes orom,

mely a magasba emelne téged, hogy sugározza nagyságodat.

Nem lennék napfény.

Sem tavaszi zápor.

Nem, ez mind nem elég!

Egy gyapotfa vagyok melletted,

s mint két fa állunk együtt.

A gyökereink szorosan egymásba fonódnak,

s a leveleink összekavarodnak a felhők között.

Minden fuvallattal

szépet és jót kívánunk egymásnak,

de nincs ember,

ki érti nyelvünket.

Ágaid mint szablyák és kardok,

törzsed mint alabárd: réz és vas.

Leveleim mint vaskos kívánságok:

óriás virágok.

Vagy mint lobogó fáklyák.

Osztozunk hidegben, szélviharban, mennydörgésben,

de a ködben, a gomolygó párában, s a szivárványban is.

Úgy tűnik, mintha örökké külön lennénk,

valójában egész életünkben egymásba fonódunk.

Ez, és csakis ez az igazán nagy szerelem,

és pontosan így rendületlen:

szeretlek –

s nem csak óriás alakodat szeretem,

hanem a helyet is, melyhez ragaszkodsz,

a lábad alatti földet.

1977. március 27.

Abban az időben egészen szokatlan volt ez a hangvétel: a költőnő ódája a tölgyfához szerelemmel teli, de magát nem a tölgyfa alá rendelődő, vagy a tölgyfát kihasználó természeti jelképekkel azonosítja, hanem egy másik fával, vagyis teljesen egyenlő szimbólummal.

A kínai nő helyzetének ilyen jellegű újraértelmezése a lírában akkor úttörő jelentőségű volt, olyan attitűd, amihez hasonló mind a két világháború közti Kínában, mind a maoista rendszerben megjelent, de csak részben és nem ebben a teljességben, nem ilyen egészséges egyensúly kíséretében.

Shu Ting teljes egyenlőséget teremt meg férfi és nő között, ugyanakkor a nőiséget és a férfiasságot a maga szerepében meghagyva: a két fél a maga jellegzetességeivel tesz ki egy egészet (yin – yang ). Gyönyörű lezárása a költeménynek az utolsó pár sor, ahol az alkotó szó szerint és átvitt értelemben is mélyebb szerelmet nyilatkoztat ki: nem csak az egyént szereti, hanem azt az egész környezetet, ami őt körülveszi.

Úgy tűnik, Shu Ting a gyakorlati életben is megvalósította azt, amit verseiben megírt. 1982-ben feleségül ment Chen Zhongyi irodalmárhoz és egyetemi professzorhoz, akivel kapcsolatuk harmonikusnak nevezhető. Még a Ma irodalmi berkein belül ismerte meg Gu Chenget , majd később annak feleségét, Xie Yet 谢烨. Gu Chenghez erős baráti szálak kötötték, első verseskötete egy Gu Chenggel közösen megjelentett kiadvány volt, ami mindkettejük országos ismertségét megalapozta.  

1983-ban belépett a Kínai Írószövetségbe, és a kilencvenes évektől kezdve inkább novellákat ír, mint verseket (eddig négy verses- és nyolc novelláskötete jelent meg). A 2000-es évektől kezdve haladt felfele az egyre magasabb szövetségi posztokon, végül a karrierje nem állt meg az irodalmi vonalon: 2013 óta népgyűlési képviselő a kínai parlamentben. Shu Ting tehát sok minden más mellett abban is különbözik az eddig tárgyalt alkotókkal, hogy velük ellentétben betagozódott a kínai társadalmat irányító hatalom rendszerébe, ugyanakkor nem adta fel egyedi látásmódját, és semmiképpen sem nevezhető pártkatonának. A nyolcvanas évek eleje óta először írásaiból, majd politikai pályájából él, még fiatalon sikerült maga mögött hagynia a nélkülözésekkel teli munkáséletet. Jelenleg is férjével él szülővárosában, Xiamenben.

Simogató hangzású, lebegő hangulatú az a versciklus, amit egy szerelméhez (talán a későbbi férjéhez) írt. Esszém végén álljon most itt a ciklus első tagja, a Cím nélkül című alkotás, mint szerelmes vers egy érzelmes költőnőtől, aki szemérmesen évődik a választott férfival. Szép keretet ad ez Shu Ting itt bemutatott műveinek: a tavasszal kezdődik és a szerelemmel ér véget. Igazán méltó ez a költőnőhöz, akinek minden sora simogatott, miközben a fordításokon dolgoztam. Kívánom hát, hogy az olvasót is legalább úgy simogassa.

 

Cím nélkül (1)

Kisurranok az erkélyre, szememmel követlek

téged, ahogy a virágokkal tarkított utcán mész,

várj, várj! Messzire mégy?

Leszaladok sietve, megállok előtted.

„Félsz”?

Megigazítom szótlanul a gombot mellkasodon,

igen, félek,

de nem mondom el, hogy miért,

a folyóparton sétálunk csendesen,

forró és gondtalan az éjszaka,

magammmal húzlak ahogy barangolunk a gáton,

 az olívafák körül andalgunk,

„Boldog vagy”?

Felnézek, a csillagok felém sereglenek,

igen, boldog vagyok,

de nem mondom el, hogy miért,

az íróasztal fölé hajolsz

egy verskezdeményt nézel,

elpirulva magamhoz kapom a piszkozatot,

komoly, de lágy hangon kijelented:

„Te szeretsz valakit”.

Halkan sóhajtok,

igen, szeretek valakit,

de nem mondom el, hogy ki ő

1980. október

3