Levágott fül | Részlet Lackfi János regényéből

Levágott fül | Részlet Lackfi János regényéből

2018. 08. 15., sze - 10:38
0 hozzászólás

Évekbe kerül, míg vakvezető kutyát kapsz, iszonyú gondosan szelektálják őket, a legjobb tulajdonságúak közül is a legjobbakat keresik. A jó kutya mellett atombomba is robbanhat, egy hentesbolt is kiborulhat a járdára, egy komplett hajtóvadászat is elcsörtethet, ő vezeti a kis cuki gazdáját, felnéz rá, megbízik benne, és ezt a bizalmat a pokol kapui se ingathatják meg.

Lackfi János
   

GYANÚS FÖRGETEG SÖPÖR VÉGIG A LAKÁSON
    

(Részlet a Levágott fül című regényből) 


   Évekbe kerül, míg vakvezető kutyát kapsz, iszonyú gondosan szelektálják őket, a legjobb tulajdonságúak közül is a legjobbakat keresik. A jó kutya mellett atombomba is robbanhat, egy hentesbolt is kiborulhat a járdára, egy komplett hajtóvadászat is elcsörtethet, ő vezeti a kis cuki gazdáját, felnéz rá, megbízik benne, és ezt a bizalmat a pokol kapui se ingathatják meg.

   Fel voltunk készülve a vége-hossza nincs várakozásra, közben bénázgatok a botommal, másokba kapaszkodva járom a világot, mint egy óvodás, egy szép napon aztán csörren a mobilom, a kutyaiskola hív. Egy alom alkalmasnak látszó kutyus jött a világra, s ha gondoljuk, kapunk egyet, felnevelhetjük, legyen társam, kísérőm, szemem, lábam, meghosszabbításom, te atyaúristen! Naná, hogy rohadt boldogan rohantunk, a szabadságomért mentünk, aztán kaptunk helyette egy plüssgombócot, egy szöszös, négylábú hógolyót.

   Igen, fehér az aranyom, persze a szín énnekem fikció, olyan, mint valakinek a neve. Elvileg semmi köze magához a dologhoz, és az életben nem fogod kitalálni, ha nem ismered, hogy az illetőt Kratochwil Bélánénak vagy Peresztegi Fruzsinának hívják. Felőlem az én macikutyám akár lila is lehetne, ha az egész világ összebeszél a hátam mögött, és ezt akarják beadni nekem, úgy éljek, el is hiszem. Nekem a fehér annyi, mint a lila, a babarózsaszín vagy a libafoszöld. Állítólag azért nem jegyezzük meg senkinek a nevét bemutatkozáskor, mert a hangsornak semmi köze az ipséhez. Ha Kovács Jenő tényleg kétméteres, maszatos pofájú vasműves lenne, ha Szekeres Zsombor a bakról nyújtaná a kezét, és csattintana hozzá az ostorával, ha Pásztor Melánia birkák társaságában jelenne meg, ha Harmat Artúr homloka folyton gyöngyözne, akkor, ugye, lenne hová kötni a neveket. De egy név semmit se mond a viselőjéről, egy Péteri Barna nevű srác lehet szőke, egy Vörös Ildi nevű lány barna, Zöld Erika pedig csak akkor zöld, ha gyomorrontása van.

  Felkészültünk a kutyóra, kigyúrtuk magunkat, mint az állat. Hoztunk tápot háromféle ízben, halasat, vadasat és baromfisat, vettünk itatótálkát meg etetőtálkát, kutyaesőkabátot, bármilyen röhejesen néz ki, fekvőhelynek való párnát, kutyasampont és gumicsontot, bolha ellen való kencét, minden francot, ami csak elénk került a Fressnapf áruházban. Olyan a neve, mint egy tüsszentés: Fressnapf! Egészségedre!

  Anyám visítva vetette rá magát a sok vacakra, még egy nyavalyás kutyaházat is vettünk, pedig a lakásban se nem esik, se nem fagy. Majd kitesszük az erkélyre, mondta anyám. Hogy essen az eső és fújjon a szél, ami ellen aztán iszonytató védelmet biztosít a kutyaház. Anyámat, ha lendületbe jött, egy tankkal se lehetett feltartóztatni. Ráadásul az a lehetőség, hogy önállósodhatok, teljesen lázba hozta. A kutyaházat ki se bírtuk volna tolni a kocsival a Fressnapfból, úgy hozta utánunk egy jóképű, illatos, nyálas bolti eladó a dagadó izmaival. Nekem persze csak a hánytató férfiparfüm jutott, anyám sugdosta a fülembe, milyen édes a csávó, nézd, hogy feszül a feneke a céges nadrágban! Anyám megérte a pénzét, szerettem, amikor ilyen hülyecsajos, van, akinek felnőttkorban se jön meg az esze. Ez is, hogy nézzem ezt, meg nézzem azt, meg hogy ide süssek és odassak, szerencsére sose szokott le róla. Elmondta azért mindig, mit kell lássak, de úgy csinált, mintha ez nyilvánvaló lenne, hát ki nem tudja, ki nem látja, még a vak is látja, ezért is imádtam, úgy segített, hogy nem segített, vitt magával, és tömte belém vidáman a világot, mint a csokit...

  Aztán itt volt a vattagubanc kutyapótlék, és kiderült, hogy a nagy bevásárlók elfelejtettek valamit, pont a pórázt és a nyakörvet. Nem is olyan fontos, mint a vitamindús gumicsont... Anyám leszaladt a sarki állatoshoz, én meg magamra maradtam a kajtató, szuszogó vakarccsal, gyere már ide, hol császkálsz, édes büdös... Durván büdös, bravó, bele is tenyereltem, kutyamocsok és kutyanedvek a lakás minden lehetséges és lehetetlen pontján, eláztatott ülőgarnitúra, szekrénysor alól terjengő húgytócsa, ott biztos nem tudjuk felmosni, apró, művészi kupacokban elhelyezett bombák ott, ahol senki se számít rá.

  Egy ilyen cukimukinak van már foga, inkább piranhára hasonlít, mint bugyuta és jámbor plüssmacira. Megrág mindent, ami ehető. Ehetőnek minősíti, ami nem az. Edények a szekrényből, amit valahogy mindig kinyitott, persze a szekrényajtó is, CD-k, kulcstartók, sapkák, sálak, kabátok, cipők, papucsok, függönyrojtok, könyvek. Csak azt nem csócsálta széjjel, amit nem tudott megkaparintani. És tekintve, hogy bármit meg tudott kaparintani, semmi sem menekült előle. Egyszer valahogy rábukkant a pénztárcámra, új diákot meg TAJ-kártyát meg bérletet kellett csináltatnom. Anyám mehetett a bankba a szétcsócsált papírpénzekkel... Ahhoz képest, hogy bébi, két pillanat alatt bezabálta az összes tápot. Többet falt, mint a saját súlya. Amilyen mohón pusztította az ételt, olyan ütemben termelte a potyadékot...

  Érdemes lett volna bechipezni, mint a házi őrizeteseket, mert megállni nemigen állt meg, a nagyszobából hallottam, de már a konyhában matatott. Most a bejárati ajtót kaparja, most a hálószobában dúlja az ágyat, kapkodtuk a fejünket. Nemigen vették ki belőle az elemet, éjszaka is gyakran riadtunk arra, hogy gyanús förgeteg söpör végig a lakáson. Egyik hajnalban ott gubbasztottunk mellette, és vártuk a kakiját, mint a Messiást, ugyanis az összes kulcs eltűnt, mostantól se ki, se be. Szép lassan mind előkerült, a perisztaltika kérlelhetetlenül kigyötörte belőle. Sokáig automatikusan megszagoltam a kezemet, miután a kulcsot betettem a zárba. Ha a kicsike csendben volt egy ideig, hiába simultak ki az idegeink, semmi jót nem remélhettünk az ügytől. Egy gyanúsan nyugis délelőtt után büszkén jött oda hozzám, és letette zsákmányát a lábam elé. Addig rágta a konyhafal gipszkartonját, míg sikerült kiszabadítania alóla egy félméteres lécdarabot, melyet aztán rojtosra rágott még a biztonság kedvéért. El voltam bájolva, kinek van még ilyen édes, aranyos, szorgos, kibírhatatlanul jópofi ebe, mint nekem?

   Lassanként úgy csóvált bennünket maga körül, mint a farkát, kiapadhatatlan lelkesedéssel. Ha egyet nyikkant, rohantunk csekkolni, már megint micsoda gyökérségbe vetette magát nyakig.

Milyen kábelt rágott szét életveszélyessé, csoda, hogy nem vágta agyon az áram,
melyik hajszárítót verte le és tette tönkre,
milyen párnával küzdött meg férfiasan, és ontotta ki a belét,
melyik seprűt vette kezelésbe, majd hordta szerteszét a szalmatörmeléket a lakásban,
milyen nejlonzacskó füle lóg ki a szája szélén, hogy izgulhassunk, kap-e bélcsavarodást,
milyen falvédőt rántott le, és küzd meg vele életre-halálra,
melyik szék lábát harapdálta szilánkosra,
miféle újságok, könyvek papírmaszataival nyálkázta össze a heverőt,
melyik lekvárt karmolta le a polcról, az üvegszilánkos péppel kenve a padlót, a falakat, beragacsozva a bundáját,
melyik szekrényt vizelte oldalba, és hová mindenhová hordta szét húgyfoltos tappancsnyomait, mint pecséttel játszó kiskölyök.

   Az utcán se lehetett bírni vele. Ő itt a vezér, és kész. Ezért ha valami baromi érdekeset látott, ami gyakorta megesett vele, mert szerinte az egész világ egyetlen, barom nagy érdekesség, csupa izgalmas illat, íz, állag és mozgás és fény és ésésésés...

   Szóval, ha valami érdekeset látott, nekiiramodott, egy hadsereget elvontatott volna, nemhogy engem, aki vasággyal voltam negyven kiló, világéletemben gebe voltam, pedig zabálok, ahogy belefér, van is a csajok közül, aki meg tudna ölni ezért, mert ő már egy korpás müzliszelet gondolatától felkap magára fél mázsát...
Ha megpillantotta vagy kiszagolta vagy megérezte valahányadik érzékével azt az irgalmatlanul érdekes valamit, amiről sosem tudtam, micsoda, kihegyesedtek a fülei, és felágaskodtak a hátán a szőrszálak, és kitágultak az orrlikai, persze ezt se láthattam, mint ahogy mást sem, de az izgalom libabőrösen végigkúszott az alkaromon, nyugtalanság fészkelt az agyamba, a robbanást megelőző pillanat...

   És akkor bedurrant a robbanómotor, a klasszikus jelenet, ahogy hadonászva próbálom féken tartani, nyugtatgatni, okos kutyus, nem sietünk sehová, nyugiban vagyunk, csak elképzelni tudom, vagy még elképzelni sem a döbbent fejeket körülöttem, aztán a képzelt veszélyek közt szlalomozva, majd eltanyázva, felmosórongyként csúszva a kövezeten darabokban hullatom széjjel emberi méltóságom utolsó cafatjait is, és választhatok aközt, hogy ki tudja, meddig fetrengjek így nyilvánosan, vagy hogy elengedem ezt az eszeveszett szörnyeteget, kockáztatva vele minden jövőbeli reményemet, kockáztatva, hogy eltűnik a büdös fenében, autó alá rohan, vagy sose találom meg többé.

    Ez a kutya fog vigyázni rám, ő lesz az én szabadságom, az tuti... Ennyi erővel egy repülőgép hajtóművébe is beleugorhatnék fasírtnak.