Magányosan halhatatlanul

Magányosan halhatatlanul

2018. 09. 15., szo - 20:29
0 hozzászólás

Ez alkalomból teszünk közzé négy verset az egykori cambridge-i diák, majd az első világháborúban hősi halált halt Békássy Ferenc Virginia Woolf által 1925-ben kiadott, angol nyelvű kötetéből, Gömöri György, Gyukics Gábor, Szőcs Géza és Weiner Sennyey Tibor fordításában.

Versek
Békássy Ferenc Virginia Woolf által kiadott verseiből

Töredékes látképek

I. Víz

Minden vörösfenyő zöld, a gesztenyék alig fehérek,
Durva füvet és csomós körömvirágot látok
A vízben, de hogy megváltozott a csend!
- Egy világ kezdődik ott, ahol fa nő ki
fából.

Mily homályos Föld, mily Tűz hasonlítható
Tehozzád, - mily Lég, mily Árnyék formálódik
könnyedén,
Élő Víz! – puhán megtelepedő,
A Gondolat büszke valóságával büszkélkedik.

II. Felhők

Ah, nagyon sebesen repülnek és változtatnak irányt;
Árnyékuk az egymást váltó völgyeket tarkítja;
És, amíg nincs felhő az égen
- Alakjuk képzeletszőtte laza szövet.

Most, buzgó vadűző kopóknak látszanak
- Áldozatuk eltűnik a nyitott reggelben;
Egy ideig, csupán a rések villannak;
És egy kicsiny tér pontnyit szól a kürt

III. Szél

Lábujjhegyen föl és le, és körbe-körbe,
Mi buzdít könnyelműen, szél, szobáról szobára?
Hagyd el a nyikorgó falépcsőt; ki menj;
Határozottan mozogj a seprű körül,

És a fátyol harangban; vagy a réten
Keményítsd meg a ló sörényét;
És ne térj vissza, mint a pillanat gyorsasága,
Pusztítani szállj az oldalazó esőben!

Gyukics Gábor fordítása

Magányosan halhatatlanul

Bagolyfiók ha szólal, csak egyszer szól vagy kétszer,
Ha szél jár erre: ő is csak fekvőhelyre vágyik,
S ha öröm jő e helyre, rögvest halálra válik,
És azt se tudja senki, a remény merre fészkel.

Csupán a halál biztos, s ez épp az ő halála.
Változni semmi nem fog, az idő körbe járkál.
Rázza a görcs a testet, amely a sírba hátrál.
És megszakad a légzés a kínnak végszavára.

Csak kihűlt porhüvely van. Az urna összetörve,
Halott az érzés benne. De mért is emlegetni.
Barát! a mai nappal már kezdelek temetni.
Tulajdon agyagodban nyugszol majd lent a földben.

Én nem fogok virágot vinni sírodra néked,
Ott csak a föld a biztos: hogy föld van ott alant is.
Gyász tölti el az elmét s e hasztalan beszédet.
Mit mondhat el az emlék, ha hallgat még a lant is.

Ám ha a titkos könnyek végül is elapadnak:
Az ég majd felmagasztal s a csillagok imája,
Egy világ változott meg amerre jöttél-mentél,
És mások furcsa lába lépteid nyomát járja.

1913. májusában, Szőcs Géza fordítása

1914

Félelem nélkül ment, mivel mennie kellett, szinte vidáman,
Gyakorlaton izzadt, s dalolt, lovagolva a nagyhevű nyárban,
Vele voltak társai, mint ő, várva a harcra merészen,
S bús napokat vonszolt a világ a háború vad szekerével.

Szó nélkül hullt el, míg a csata dúlt, békére találva
A vad patadobogásban, mikor szívét golyó találta.
Talán erőtlenül feküdt, míg minden hallgatott,
Lassan elfolyt a vére, csak ennyitől lett oly ifjan halott.

Oly sok holt hevert körötte, tán költő kellene
Vagy egy asszony-rokon, ki tudja, mi pusztult itt vele-
Az anyja kellene, vagy az a lány, akivel egyszerre lépett
A nyár ösvényein, akkor még örömmel, büszkeséggel,

Ki tudná: nem csak egy szám volt, a táblán cserélhető paraszt,
Nem csak véréből, a szép jövő időből egy cseppnyi sem maradt,
Elvesztek remélt napjai, egy ház, egy otthon is talán,
Mert ezrek rakhatnak fészket, csak ő marad otthontalan.

Mikor a réten tüzek gyúlnak és az égen csillagok,
S az ifjú hold barmokat hajt, s felhők legelnek hallgatag,
Mikor a pásztorok egymást hívják, kürtszavuk tiszta és hangos,
Ezerek hallják, csak az nem, ki egyedül értette e hangot.

Szegény teste már gyönge. A szíve megállt és csak álom minden
Vágya, reménye, bánata . Már nem él és lankadnak kincses
Évei, amelyek végső leheletével messze szállnak,
Lágyan, ahogy az álom foszlik – nem volt erőszakos halála.

Napjaim, s a világ napjai unottan telnek, korunk beteg;
Munkára születnek, s bár nem kívánnak ölni, ölnek emberek.
Napfény és árnyék, homlokomra töviskoszorút fonjatok!
Nővéreim, százezer holtat külön-külön gyászoljatok!

Gömöri György fordítása

Az utolsó töredék

Legmélyebb éj hull ránk a hegyről, és kúszik le
erre a távoli tájra, pedig barátaim és én
is magunknak más ösvényt, más szeleket
álmodtunk, mint ez a mostani éjfél.
De minden homokszem helyt cserél egyszer,
és sűrű köd jő az új szelek helyett
a beborult, süket hangaföldeken,
hol sivataggá süppedt a táj, és az ember
lobbanó lidérc, ki nem sző már álmot sem,
mert még beszélni is tétován mer.
A porban sok elhagyott út hever,
és kiszáradt tócsák ősöreg fák alatt.
Bárányfelhőink rég tovatűntek,
de ez az átok-föld nem ébred meg soha.
Pogány varázstól aléltan álmodik,
észre sem veszi, hogy erőmet elnyeli,
én értetlenül nézek el önmagam felett;
s múlt idők jósága már csak emlékezet.
Pedig a csoda minden részlete adott öröktől,
a legapróbbtól a legnagyobbig egészen.
És a testek, mint a fű – itt és mindenütt –
a magas fű, úgy nőnek kövek közt végtelen.
vagy ezer éve már: a szerelem mindig szerelem...

Weiner Sennyey Tibor fordítása

 

  1. A versek angol nyelvű megjelenése: FERENC BÉKÁSSY: ADRIATICA AND OTHER POEMS. Published by Leonard and Virginia Woolf Hogarth Press. London. 1925.
  2. A versek magyar nyelvű megjelenése: BÉKÁSSY FERENC: EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK. Aranymadár Alapítvány. Szerkesztette: Weiner Sennyey Tibor. Budapest. 2010.