Magányosan halhatatlanul - Békássy Ferenc Virginia Woolf által kiadott verseiből

Magányosan halhatatlanul - Békássy Ferenc Virginia Woolf által kiadott verseiből

2018. 09. 15., szo - 20:29
0 hozzászólás

...ez az átok-föld nem ébred meg soha. / Pogány varázstól aléltan álmodik, / észre sem veszi, hogy erőmet elnyeli, / én értetlenül nézek el önmagam felett; / s múlt idők jósága már csak emlékezet. - 2018. szeptember 17-én mutatják be Békássy Ferenc összes művét. Ez alkalomból teszünk közzé négy verset az egykori cambridge-i diák, majd az első világháborúban hősi halált halt Békássy Ferenc Virginia Woolf által 1925-ben kiadott, angol nyelvű kötetéből, Gömöri György, Gyukics Gábor, Szőcs Géza és Weiner Sennyey Tibor fordításában.

Békássy Ferenc

Töredékes látképek

 

I. VÍZ

Minden vörösfenyő zöld, a gesztenyék alig fehérek,

Durva füvet és csomós körömvirágot látok

A vízben, de hogy megváltozott a csend!

- Egy világ kezdődik ott, ahol fa nő ki

fából.

 

Mily homályos Föld, mily Tűz hasonlítható

Tehozzád, - mily Lég, mily Árnyék formálódik

könnyedén,

Élő Víz! – puhán megtelepedő,

A Gondolat büszke valóságával büszkélkedik.

 

II. FELHŐK

Ah, nagyon sebesen repülnek és változtatnak irányt;

Árnyékuk az egymást váltó völgyeket tarkítja;

És, amíg nincs felhő az égen

- Alakjuk képzeletszőtte laza szövet.

 

Most, buzgó vadűző kopóknak látszanak

- Áldozatuk eltűnik a nyitott reggelben;

Egy ideig, csupán a rések villannak;

És egy kicsiny tér pontnyit szól a kürt

 

III. SZÉL

Lábujjhegyen föl és le, és körbe-körbe,

Mi buzdít könnyelműen, szél, szobáról szobára?

Hagyd el a nyikorgó falépcsőt; ki menj;

Határozottan mozogj a seprű körül,

 

És a fátyol harangban; vagy a réten

Keményítsd meg a ló sörényét;

És ne térj vissza, mint a pillanat gyorsasága,

Pusztítani szállj az oldalazó esőben!

 

Gyukics Gábor fordítása

 

Magányosan halhatatlanul

Bagolyfiók ha szólal, csak egyszer szól vagy kétszer,

Ha szél jár erre: ő is csak fekvőhelyre vágyik,

S ha öröm jő e helyre, rögvest halálra válik,

És azt se tudja senki, a remény merre fészkel.

 

Csupán a halál biztos, s ez épp az ő halála.

Változni semmi nem fog, az idő körbe járkál.

Rázza a görcs a testet, amely a sírba hátrál.

És megszakad a légzés a kínnak végszavára.

 

Csak kihűlt porhüvely van. Az urna összetörve,

Halott az érzés benne. De mért is emlegetni.

Barát! a mai nappal már kezdelek temetni.

Tulajdon agyagodban nyugszol majd lent a földben.

 

Én nem fogok virágot vinni sírodra néked,

Ott csak a föld a biztos: hogy föld van ott alant is.

Gyász tölti el az elmét s e hasztalan beszédet.

Mit mondhat el az emlék, ha hallgat még a lant is.

 

Ám ha a titkos könnyek végül is elapadnak:

Az ég majd felmagasztal s a csillagok imája,

Egy világ változott meg amerre jöttél-mentél,

És mások furcsa lába lépteid nyomát járja.

 

1913. májusában

Szőcs Géza fordítása

 

1914

Félelem nélkül ment, mivel mennie kellett, szinte vidáman,

Gyakorlaton izzadt, s dalolt, lovagolva a nagyhevű nyárban,

Vele voltak társai, mint ő, várva a harcra merészen,

S bús napokat vonszolt a világ a háború vad szekerével.

 

Szó nélkül hullt el, míg a csata dúlt, békére találva

A vad patadobogásban, mikor szívét golyó találta.

Talán erőtlenül feküdt, míg minden hallgatott,

Lassan elfolyt a vére, csak ennyitől lett oly ifjan halott.

 

Oly sok holt hevert körötte, tán költő kellene

Vagy egy asszony-rokon, ki tudja, mi pusztult itt vele-

Az anyja kellene, vagy az a lány, akivel egyszerre lépett

A nyár ösvényein, akkor még örömmel, büszkeséggel,

 

Ki tudná: nem csak egy szám volt, a táblán cserélhető paraszt,

Nem csak véréből, a szép jövő időből egy cseppnyi sem maradt,

Elvesztek remélt napjai, egy ház, egy otthon is talán,

Mert ezrek rakhatnak fészket, csak ő marad otthontalan.

 

Mikor a réten tüzek gyúlnak és az égen csillagok,

S az ifjú hold barmokat hajt, s felhők legelnek hallgatag,

Mikor a pásztorok egymást hívják, kürtszavuk tiszta és hangos,

Ezerek hallják, csak az nem, ki egyedül értette e hangot.

 

Szegény teste már gyönge. A szíve megállt és csak álom minden

Vágya, reménye, bánata . Már nem él és lankadnak kincses

Évei, amelyek végső leheletével messze szállnak,

Lágyan, ahogy az álom foszlik – nem volt erőszakos halála.

 

Napjaim, s a világ napjai unottan telnek, korunk beteg;

Munkára születnek, s bár nem kívánnak ölni, ölnek emberek.

Napfény és árnyék, homlokomra töviskoszorút fonjatok!

Nővéreim, százezer holtat külön-külön gyászoljatok!

 

Gömöri György fordítása

 

Az utolsó töredék

Legmélyebb éj hull ránk a hegyről, és kúszik le

erre a távoli tájra, pedig barátaim és én

is magunknak más ösvényt, más szeleket

álmodtunk, mint ez a mostani éjfél.

De minden homokszem helyt cserél egyszer,

és sűrű köd jő az új szelek helyett

a beborult, süket hangaföldeken,

hol sivataggá süppedt a táj, és az ember

lobbanó lidérc, ki nem sző már álmot sem,

mert még beszélni is tétován mer.

A porban sok elhagyott út hever,

és kiszáradt tócsák ősöreg fák alatt.

Bárányfelhőink rég tovatűntek,

de ez az átok-föld nem ébred meg soha.

Pogány varázstól aléltan álmodik,

észre sem veszi, hogy erőmet elnyeli,

én értetlenül nézek el önmagam felett;

s múlt idők jósága már csak emlékezet.

Pedig a csoda minden részlete adott öröktől,

a legapróbbtól a legnagyobbig egészen.

És a testek, mint a fű – itt és mindenütt –

a magas fű, úgy nőnek kövek közt végtelen.

vagy ezer éve már: a szerelem mindig szerelem...

............................................................................

 

Weiner Sennyey Tibor fordítása

 

A versek angol nyelvű megjelenése: FERENC BÉKÁSSY: ADRIATICA AND OTHER POEMS. Published by Leonard and Virginia Woolf Hogarth Press. London. 1925.

A versek magyar nyelvű megjelenése: BÉKÁSSY FERENC: EGYBEGYŰJTÖTT ÍRÁSOK. Aranymadár Alapítvány. Szerkesztette: Weiner Sennyey Tibor. Budapest. 2010.