Magyary Ágnes: Ahol a sárkányok meghalnak

Magyary Ágnes: Ahol a sárkányok meghalnak

2021. 08. 04., sze - 10:28
0 hozzászólás
Báró Kemény Zsigmond kezében bozótvágóval, lelkében viharokkal vágta ki a magyar próza ösvényét. Az Isten háta mögött. Jókedvvel duhajkodhattak már itt a XX. században a nagyvárosi piperkőcök, és learathatták az irodalmi babérokat, hiszen a munka javát ez a vad erdélyi báró elvégezte.
kl
KeményDRÓT No. 6.

AHOL A SÁRKÁNYOK MEGHALNAK

(Kemény Zsigmond és a Férj és nő című regény)

 

Kemény Zsigmond(ról) a DRÓTon

2021 augusztusában Magyary Ágnes vendégszerkesztésében Kemény Zsigmond elfelejtett és elhanyagolt írásművészetére reflektáltak kortárs magyar írók a DRÓTon.

2021 szeptember másodikán, este héttől a Kettőspontban Budapesten „Kemény-DRÓT-estet” tartunk, ahol felolvasunk, beszélgetünk nem csak Kemény Zsigmondról, hanem arról, hogyan működik - vagy nem működik - a magyar irodalmi kánon, emlékezet és felejtés.

A teljes Kemény-antológia tartalma itt olvasható a DRÓTon.

 

Báró Kemény Zsigmond kezében bozótvágóval, lelkében viharokkal vágta ki a magyar próza ösvényét. Az Isten háta mögött. Jókedvvel duhajkodhattak már itt a XX. században a nagyvárosi piperkőcök, és learathatták az irodalmi babérokat, hiszen a munka javát ez a vad erdélyi báró elvégezte.

Valami lehetett arrafelé a levegőben, mert az a vidék bővelkedett a vad nemesekben. Emlékezzünk csak: amikor Petőfi ‒ életében először ‒ találkozott Teleki Sándorral, rögtön tájékoztatta a grófot: ő nem állhatja az arisztokratákat – nyilván nem véletlenül akarta felakasztatni a királyokat. De Teleki megnyugtatta: semmi ok az izgalomra, mert ő csak amolyan vad gróf. Bármit is jelentsen ez. Szóval ez a Kemény is csak amolyan vad báró volt, amely jelen esetben azt jelenti: nincs százkötetes Kemény-díszkiadás, sem köztéri szobor, és ha szerencséje van, csontjait sem repítik ki végső (?) nyughelyéről. Mert az utókor hálátlan. Bár, ha senki sem ír regényt, nincs olvasó és anélkül hogy beszélhetnénk irodalomról? Így aztán kereshetjük a női írókat, ha férfiak sem nagyon akadnak. Ha valami csoda folytán esetleg sikerülne bebizonyítani, hogy Zsiga báró nem Zsigmond volt, hanem Juliska, akkor még talán lenne Kemény számára irodalomtörténeti remény.  

Erdély a magyar irodalom Skóciája. Mert ott valamikor sárkányok és bölények fújtattak. Az egyiket úgy hívták: Kemény Zsigmond. Aztán a sárkányok, bölények kihaltak. Medvék még mindig sétálnak. A vulkánok szunnyadnak. Az erdőket már ellopták – a hegyeket nem lehet felkapni és vinni: így azok még megvannak. Az utak rosszak, a kerítések bedőltek. Írók azonban akadnak. A történelem porlad. Az időt bebalzsamozta a valóság. A nyelv ezer darabra esett szét, de sebaj. Mindent össze lehet ragasztani. A lélek fájdalmát is. Aztán jön a téboly. Azzal senki sem bír el. Sem évszázadok, sem metaforák. Merthogy ez a Kemény nevű bölénybáró sokféle tevékenysége mellé – újságíró, politikus, lapszerkesztő, gondolkodó, regényíró – pusztakamarási magányában kitalálta, hogy akkor ő most megőrül. Ez kézenfekvő. Mert mi mást lehetne még csinálni a magyar irodalom Skóciájában? Persze az élet és az irodalomtörténet iróniája (őrülete?), hogy a magyar Walter Scott mégsem Zsiga báró, hanem Jósika Miklós. Az élet igazságtalan.   

Kemény Zsigmondot már életében Jeremiás prófétához hasonították. Ez azt jelenti mai magyarra lefordítva (ami szükséges, mert már Jókai is értelmetlen zagyvaságnak tűnik az olvasó számára): örökkévalóságnyi hosszú mondatokban magyaráz értelmetlen dolgokat. De miért ez a nehezen megközelíthető nyelvezet? Mindenről a protestantizmus és a Károli Biblia tehet. Ugyanis Erdélyben (a magyar irodalom Skóciájában) mindenki ezt olvassa: „Számkivetésbe méne Júda a nyomorúság és a szolgálat sokasága miatt! Ott ül ő a pogányok közt; nem talál nyugodalmat; valamennyi üldözője utolérte a szorultságában.” Kemény Zsigmondnál meg így: „Föl sem hozva geológiai érdekességét, most csak nagyúri külalakját említem, mely oly barátságosan komoly, oly büszkén leereszkedő, oly zord-kecses, hogy ki-ki átláthatja, miként hegyünk többre van teremtve, mint név nélkül élni szerény rokonai, a zöld fürtű szomszéd bércek mellett, s arról is ki-ki meggyőződhetik, hogy nevét csupán valami arisztokratikus lénytől, minő az oroszlán, párduc vagy kesely, volt szabad kölcsönöznie.” (Férj és nő) Alig észlelni különbséget.

Kemény Zsigmond sosem nősült meg. Így rengeteg ideje volt a nőkkel foglalkozni. A házasság idegrendszert felőrlő hétköznapi bugyraiban erre kevésbé van lehetőség. Jogos kérdés persze, milyen lehet a szerelmi élete egy bölénynek. Leginkább siralmas. Mert nyilvánvalóan a bölények nem értik a nőket. A férfiak sem, de ez most szinte mindegy is. Kemény Zsigmond sem érti, de ez jó, mert minden író az értetlenségeiből él, nincs termékenyebb inspiráció, mint a világ megfejthetetlensége. Ennek az ihletett alkotási folyamatnak a legjobb példája a Ködképek a kedély láthatárán című regény, amely minden bizonnyal remekmű, de most a Férj és nő című műre igyekszem néhány gondolatban reflektálni.

Sokan és joggal vetik fel, hogy Kemény Zsigmond bicskája bizony néha-néha beletörik az írásba. Tény és való, hajlamos elfeledkezni arról, hogy éppen novellát vagy regényt ír, és szépen belecsúszik egy spontán történelmi értekezésbe. Hiányzik belőle az a könnyed jókais csacsogás, anekdotázás. Mindig komoly. Kemény ugyanis nem ismeri a viccet, csak az iróniát. Ezért nála még a vessző is valami rejtett utalás, sejtelmes humor. A magyar irodalomban divat ostorozni a prózának ezt az adomázó, könnyedén fecsegő vonulatát – még akkoris, ha mindenki ezt műveli –, és amikor valaki nem így tesz, arról nem veszünk tudomást. Kemény karakterei sohasem joviálisak, hanem saját mániájuknak élő emberek. Ugyanakkor egy olyan szerzőnek bizonyul, aki nagy kedvvel és elánnal kísérletezik műfajjal, formával, narrációval, és fittyet hány a kánonra. Így aztán a kánon is fittyet hány rá. 

A Férj és nő című regény úgy indul, ahogy az a nagy, romantikus regényíró könyvben meg vagyon írva: tájleírással. Nincs ezzel semmi gond, a XIX. századi olvasó elvárta az ilyesmit, hiszen a világlátásnak ez volt a legkézenfekvőbb módja. Mindannyian jól ismerjük Jókai leírását a Vaskapuról Az arany ember elején. Ahhoz képest Kemény igazán visszafogott, és a Kárpátokat pusztán pár oldalon keresztül írja le, mellőzve a földtani és mitológiai értekezéseket. Jókai jól érzi, hogy hétmérföldes tájleírása után a dolgok közepébe kell vágni. Nem lehet tovább fodrozni az olvasók idegeit – még a XIX. században sem –, és rögtön hajósüldözésbe csöppenünk. Kemény viszont a röpke tájleírás után totojázik. Sehogy sem akar beindulni a cselekmény.

Kérdés persze, hogy valóban tétova-e a regényíró vagy ez tudatosan áalsztott elbeszéléstechnika. Mert Kemény Zsigmond nyilvánvalóan nem hatalmas szövegkompozíciót akar létrehozni, hanem a XIX. századhoz képest meglehetősen szabadon kezeli a műfajt. Talán nem véletlen, hogy a Ködképek a kedély láthatárán címet viselő mű elején fontosnak véli oda biggyeszteni: beszélyfűzér. Azaz novellafűzér. Tehát lekerekített történetek laza kapcsolata, mindenféle nagyrégényes ambíció helyett. Bíbelődjenek a nagyregényekkel mások, neki éppen elég a történetvezetéssel matatni, amely látszólag ezer fele fut, hiszen a megannyi epizód és a megannyi karakter története feszíti szét a regény egységét, hogy végül ahhoz a nagy bölcsességhez jusson el a szöveg a Férj és nő esetében: boldogság nincs, csak hiúság.

 

A narrátor tehát locsog-fecseg, majd egyszer csak úgy, en passant megjegyzi, hogy főhőse Kolostory Albert lesz. Az olvasó nagyon hálás ezért, mert legfőbb ideje volt ezt a kérdést tisztázni. 

Ha az egyszerűség kedvéért a férfiakat két csoportba osztjuk: túlérzékeny és kőbunkó; akkor a regény feszültségét az adja, hogy Kolostory Albert meg van győződve túlérzékenységéről, miközben mind az olvasó, mind az elbeszélő előtt nyilvánvaló, hogy kőbunkó. Kolostory Albert nagyon büszke arisztokrata származására, a polgárságot némi megvetéssel szemléli. Csak azért nem teljes megvetéssel, mert az nem lenne elegáns. Eltökélt szándéka, hogy nem fog megnősülni, de azért örömmel veszi a körülötte zajló női ájuldozásokat, amelyeket letaglózó férfiszépsége és elméjének kifinomult cirádái váltanak ki – szerinte.

A regény elején Adél lesz szerelmes Albertba, emiatt Albert is mutat iránta némi érdeklődést. Persze nem fog odáig leereszkedni, hogy egy nőhöz közeledjen. Natürlich. És akkor beüt a katasztrófa. Eljut Kolostoryhoz a hír: Adél férjhez fog menni. Ez felháborító! Mégis, hogy gondolja, hogy egy ilyen férfiszépség NEM közeledése után, ő MÁS felesége akar lenni. Kolostory ettől rosszkedvében azonnal Itáliába utazik, hogy Rómába érezhesse vacakul magát, mert ott pocsékul érezni magunkat minőségi különbséget jelent a Kárpátok vad lankáihoz képest.

Főhősünk tehát hajóra száll. Ez több szempontból szükséges. Először is a nagy, romantikus regényíró könyvben meg vagyon írva: a tengeri viharok elengedhetetlenek, hiszen a romantika szereti a tomboló természeti erőket, amelyek híven tükrözik a hős szenvedélyes érzelmeit. Igaz, Kolostory Albert ilyenekkel nem nagyon rendelkezik, de attól még a vihar comme il faut. Miközben a dühöngő tenger vadul dobálja a hajót, Albertnek alkalma nyílik megmenteni egy nőt (ez a nő Iduna, de ezt csak később fogja megtudni, az olvasó Kolostory pedig még később). Isteni gondviselés! A kérdéses hölgy magánkívül van, de Kolostory elégedetten konstatálja, hogy szerencsére nem valami bányarém segítségére kell sietnie, hanem egy igazi szépséget van alkalma pátyolgatni. És mivel ő is szépség, úgy véli nem lehet akadálya semmiféle természeti csapás az ő közeledésének. Így megcsókolja az eszméletlen nőt. Amint már említettem: hősünk kőbunkó. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy az eszméletlen nő − legyen bármilyen eszméletlen − ellöki magától a férfit. Albert ezt kikéri magának! Ugyan Kolostoryban egy percre felmerül a sejtés, hogy talán mégsem túlérzékeny, ahogy azt gondolja, hanem esetleg valami más. De aztán   elhessegeti magától ezt a gondolatot, valamint megsértődik, mert ‒ ahogy eddig is kiderült már ‒ : hősünk betegesen hiú.    

Megérkezik tehát Rómába, ahol eltökélt szándéka rémesen érezni magát.  Kit érdekelnek a történelmi romok, amikor önérzete romokban hever! És itt vált a szöveg, mivel Albert borzalmas római élményeit levélben írja meg otthon maradt testvérének. Levélregény – hördülnek fel egyes érzékeny lelkű irodalomtörténészek. Micsoda maradiság! – teszik még hozzá. Ugyanis az irodalomtörténet romantikus magaslatain a realizmusra való kilátással már nem illik az ódon XVIII. századra emlékeztető műfajokhoz nyúlni. De lehetne jobban megvilágítani a történet konfliktusait, mint a vallomásos levélformában: arisztokratikus gőg kontra polgári praktikum, szerelmes lánykák kontra nárcisztikus agglegény, hogyan látja a hőst a mindentudó narrátor az olvasóval egyetemben kontra hogyan látja saját magát Kolostory? Tehát Albertnek alkalma van első szám, első személyben megmutatni önmagát, az olvasónak nem kell bajlódnia a narrátor fecsegéseivel, és első kézből ismerheti meg főhősünk gondolatait. Amúgy is a szerző másik kedvenc narratológiai játéka − az epizodikus jelenetek megrajzolása mellett − az elbeszélői nézőpont állandó változtatása. 

 

Szóval Albert Rómában van, ahol megismerkedik a Norbert családdal (polgárok, az öreg Norbert bankár) és jobb híján velük barátkozik, majd mindenről beszámol levélben otthon maradt testvérének. A bankár családja özvegy sógornőjéből és a nagyon fiatal lányából áll, akit Lizinek hívnak – pont mi nálunk a cselédlányokat – konstatálja Kolostory. Természetesen mindkét nő szerelmes lesz a főhősbe – ezt a mindentudó narrátortól tudjuk meg. Albert testvére viszont minden levélben főhősünk régi szerelméről, Adélról áradozik, aki természetesen nem ment férjhez.

A mindentudó narrátornak hála megtudjuk: az egész csak pletyka volt. Adél jóakarói szerették volna Albertet  végre nyilatkozatra bírni, ezért találták ki a férjhez menésről szóló mesét. Azaz ki akarták ugrastni a nyulat a bokorból, amely aztán akkorát ugrott, hogy Rómában kötött ki. Adél tehát szabad. Kolostory elégtételt érez (nem mintha nősülni szeretne). Aztán újra beüt a ménkű: Kolostory levelet kap a testvérétől, hogy nősülni fog, elveszi Adélt. Albert kiborul. Mert ez (már) sok. Sértett hiúságában mérges levelet ír bátyjának, hogy ez semmi, mert ő is megnősül (erről persze rajta kívül nem tud senki).

A dühös levél után azonnal el is rohan a bankárhoz, hogy megkérje aannak cselédlány nevű színtelen-szagtalan lánya kezét. A bankár minden józan számítás szerint ennek a kisregénynek a legracionálisabb szereplője, hosszas előadásban fejti ki, hogy nem kellene hirtelen felindulásból nősülni, főleg nem ilyen nagy társadalmi különbséggel, hasznos lenne még gondolkodni ezen. Albert természetesen elutasításként éli meg ezt és vérlázító pofátlanságnak tartja, hogy ez a jött-ment bankár visszautasít egy olyen remekbe szabott bárót, mint ő. Mert főhősünk mindig sértettségében cselekszik, és akkor is mindig rossz döntéseket hoz. A házasság természetesen létrejön, mert lehet az atya bármilyen józan, szerelmes lánya akaratával már nem akar szembe szállni.

Tehát az a főhős, aki a regény elején szilárdan tartotta magát ahhoz az elvéhez, hogy nem nősül meg, végül dühében házasságot köt egy polgárlánnyal. De nem is ez a legnagyobb baj, hanem az, hogy Lizi leveleket kezd írogatni, és oldalakon keresztül áradozik első személyben a férjéről. Közben kiderül: Adél mégsem ment férjhez. Már megint! Itt viszont az egyes szám, harmadik személyű narrátor Adél perspektívájából meséli el, miért is hátrált meg a lány a házasság előtt. Az ok: a lány rájött, hogy leendő férje kőbunkó.

Ez viszont felvet problémákat, ugyanis az Albertnek írott levelekben ez a fiútestvér egyáltalán nem tűnt faragatlannak, ez tehát vagy elbeszélői hiba, vagy pedig újabb narratológiai csavar. Mennyire megbízható a karakterek másokról alkotott ítélete? A regény válasza: semennyire. Hiszen pletykák, szóbeszédek alapján ítélnek meg másokat (lásd Iduna grófnőről keringő rengeteg mendemondát), vagy amikor személyesen alkothatnak képet a másik jelleméről, akkor is tévednek, ahogy ez Lizivel is megesik, amikor a férjéről van szó. Tehát mindenki félreismeri a másikat, és nem Kolostory az egyetlen, aki még önmagát sem képes helyesen értelmezni.

És akkor jön Iduna, aki azonos a viharjelenetben megmentett nővel − ezt mi, olvasók már rég tudjuk, Kolostory azonban még nem. A regény felét a róla terjengő pletykák teszik kik, és csak a szöveg háromnegyedénél szólal meg a narrátor Iduna szemszögéből, ahonnan elég sejtelmesen, de annyit ki lehet hámozni, hogy e pletykák java része igaz, ha nem is teljesen úgy, ahogy azt korábban elmesélték. És akkor Kolostory hiúsága újra akcióba lendül, hiszen Idunának kötelessége belészeretni, és amikor úgy tűnik – félreértések miatt –, hogy Iduna nem így tesz, a férfi, jó szokásához híven dührohamot kap. Szerencsére nem kell sokat keseregnie, így a nagy szenvedélyes és misztikummal teli szerelemből hamarosan kispolgári, konyhaszagú megcsalástörténet lesz.

Kolostory csapdába kerül. Válni akar, de az nem egyszerű. Ezért zseniális ötlete támad, mint annyiszor már a regény folyamán: a feleséggyilkosságot fontolgatja. És ekkor a család egy tragikus újsághírt olvas: egy francia arisztokrata feleséggyilkolásának történetét, amely kísértetiesen emlékeztet Kolostory és Lizi helyzetére. Ősrégi irodalmi toposz! Vajon Francesca és Paolo nem éppen egy népszerű lovagregény olvasása közben estek-e bűnbe? Talán Don Quijote nem olvasmányai hatására vág bele kalandjaiba? Keménynél azonban a szereplőkre eltérő hatást gyakorol a felolvasott történet: Lizi elérzékenyül, Kolostory öngyilkos lesz. Mert a magyar irodalom Skóciájában nincs kecmec, mellébeszélés, mézes-mázos, giccses polgári házi boldogság meg még annyira sincs. De Albert sem azért lővi főbe magát, mert felismerte: hitvesünket meggyilkolni ocsmányság. Rájön, hogy még a legkifinomultabb arisztokrata is közönséges rabbá züllik egy ilyen sajnálatos esemény után, amely állapot az elegáns szöges ellentéte, így számára elfogadhatatlan. 


Ajánlott olvasmány:

Iszonyú botrány magas körben! Praslin herceg nejével, Sebastiani tábornagy leányával, augusztus 17-én este kilenc órakor egy fürdőből Párizsba érkezik. A cselédek legnagyobb részének megengedtetik, hogy rokonaikhoz és barátaikhoz távozzanak. Csupán két vagy három személy tartatott meg a háznál. A gyermekek lefektetnek s a herceg és hercegnő is szobáikba vonulnak. A cselédek az út fáradalmai miatt eltörődve lefeküsznek, s rövid időn mély csend van az egész palotában. Éjjel két óra tájban dühösen ráncigált csengettyű zaja verte fel a komornát, jelentvén, hogy a hercegnőnek szolgálatra van szüksége. A cseléd gyorsan öltözik, és siet asszonya szobájába; az ajtót szokatlan ellenállás tartá vissza, a komorna nem mehetett be, s már vissza akart térni, midőn asszonyának elfojtott nyögését hallá. Ekkor segélyt kiáltva és nyerve benyomta az ajtót. A látvány, mely szemei előtt feltűnt, iszonyú volt. Praslin hercegnő földön volt elterülve, vérében fürödvén, mely bőven ömlött nagy és mély sebeiből nyakán; kezei véresek voltak, s a csengettyűhúzó is véres lévén, világos volt, hogy megsebeztetése után csengetett. A padozaton látható hajfürtök mutaták, hogy a hercegnő küzdött a gyilkossal, s mindezek mellett nem volt jele semmi lopásnak, és semmi bútor nem volt még csak meg is sértve. A városnegyedi rendőrbiztos előhívatott, s reggel hat órakor Delangle országos főügyvéd is megjelent egy pár vizsgálóbíróval. A nyomozat folytán nem más, mint a hercegre lőn gyanú, s ennélfogva őrizet alá is vettetett. A herceg pair lévén, a felső kamarának kell a nőgyilkolás feletti bíráskodásra ítélőszékké alakulni.   

(Férj és nő, részlet)