Márai Sándor a korról

Márai Sándor a korról

2016. 11. 09., sze - 17:57
0 hozzászólás

Mert a világ, amelyben éltem, maga sem hitt többé a „béké”-ben, sem a gyógyulásban. A megriadt kispolgár szűkölt mindenfelé a világban, s nem is akart mást, csak prolongálni és alkudozni. Az élet tájait baljós világítás hatotta át. 

Könyv
Márai Sándor: Egy polgár vallomásai (részlet)

(...)

Rettegő és gyanakvó világban élek, amelyben államférfiak időről időre haladékot adnak még az emberiségnek, mintegy hivatalosan biztatják, hogy még az egyszer bevetheti búzával a földeket, írhat még egy könyvet vagy építhet még egy hidat; ebben a permanens veszélyérzetben telik el élet és munka. Az osztály, amelybe születtem, összemosódik a feltörő osztályokkal; kultúrájának szintje az utolsó húsz esztendőben ijesztően zuhant, a civilizált ember igényérzete kihalóban. Az eszmények, amelyekben hinni tanultam, mint megvetett ócskaságok kerülnek nap mint nap szemétdombra; a nyájösztön rémuralma terjed el az egykori civilizáció óriási területei fölött. A társadalom, amelyben élek, nemcsak a szellem csúcsteljesítményei iránt közömbös már, hanem a mindennapok átlagának emberi és szellemi stílusával szemben is. A szándék, amely tapinthatóan, érzékelhetően áthatja koromat, kétségbeeséssel tölt el; a kortársi tömegek átlagízlését, szórakozásaikat és igényeiket megvetem, erkölcsüket kétellyel szemlélem, a korszak technikai és rekordbecsvágyait, melyek csaknem maradéktalanul kielégítik a tömegeket, végzetesnek tartom. A szellemi ember magányos jelenség, s mindenfelé katakombákba kényszerül, mint a középkorban a vandál hódítók elől a Betű titkával rejtőző szerzetesek. Az élet minden demonstráló megnyilvánulását félreérthetetlen, tragikus félelemérzet hatja át.

Ebben az időben kell élnem és dolgoznom, ahogy lehet. Nagyon nehéz. Megdöbbenéssel veszem észre néha, hogy hatvanéves emberekhez közelebb érzem magam lélekben és ízlésben, mint a huszonöt évesekhez. Mind így vagyunk, akik az „osztály” utolsó, diadalmas pillanatában születtünk. Aki ma ír, mintha csak tanúságot akarna tenni egy későbbi kor számára… tanúságot arról, hogy a század, amelyben születtünk, valamikor az értelem diadalát hirdette. S utolsó pillanatig, amíg a betűt leírnom engedik, tanúskodni akarok erről: hogy volt egy kor és élt néhány nemzedék, amely az értelem diadalát hirdette az ösztönök felett, s hitt a szellem ellenálló erejében, amely fékezni tudja a csorda halálvágyát. Életprogramnak nem sok ez, de nem tudok másként. Minden, amit tudok, annyi, hogy e tanulsághoz, a magam kegyetlen-hűtlen módján, hűséges akarok maradni. Igaz, láttam és hallottam Európát, megéltem egy kultúrát… kaphattam-e sokkal többet az élettől? Úgy, most pontot teszek, s mint aki vesztett csatából maradt meg hírmondónak, s elfújta mondókáját: emlékezni és hallgatni akarok.

 

I.n.: Márai Sándor: Egy polgár vallomásai. Helikon. Budapest. 2013.