Medál ezüstláncon

Medál ezüstláncon

2019. 05. 15., sze - 15:58
0 hozzászólás

Ma 2038. február 20-a van. Az Erzsébet-híd korlátjánál állok, mögöttem a vár, szemben, messzebb kivehetők a csepeli üzleti negyed negyvenemeletes üveg-acél irodaházai. Kezemben egy nyaklánc.  - Görömbölyi Dávid csodálatos novellája egy ezüstmedál történetét követi végig 1765-től 2038-ig. Novella a DRÓTon.

Tíz évvel a nagy földrengés után, 1765-ben, Abel Luís da Costa Xavier mester kezei között készült a kis ezüstmedál a Nap mosolygós sugaraival. Bőrszíjra fűzve lógott a lisszaboni ötvösműhely kirakatában sokáig. Nem látta Maria királynő trónra lépését, nem hallott a francia forradalomról, de látta felnőni a Rua da Ouro gyerekeit, hallotta a portugál hajósok énekeit.

Amália Rodrigues kiadós fővárosi séta és rövid nézelődés után vásárolta meg 1792-ben. Hazatérve a vásárfiát édesapja háza mögött, az ültetvény kapujában akasztotta fel, hozzon napsütést a szőlőre. Ott is felejtették évtizedekre. Nem látta Junot tábornok bevonulását a napóleoni seregek élén, nem hallott Amerika függetlenségéről, de látta felnőni a szőlősgazdák gyerekeit, hallotta a faroiak énekeit. Jó évek jártak a megyére a századfordulón.

Thomas Such von Gelsenkirchen 1831-ben vásárolta fel a birtokot, a hátsó kaput az első délutánon elbontották. A medált Such menyasszonya nyakába akasztotta. Az ékszer szinte mindenhol Frau Helga nyakában ragyogott, később otthon, Königsbergben is. Örült, hogy használják, része gazdája szépségének. Nem látta a német egység létrejöttét, nem hallott a népek tavaszáról, de látta felnőni az Albertina környéki gyerekeket, hallotta a poroszok, litvánok, zsidók, lengyelek énekeit.

1873-ban egy ládába került, ott töltötte a nagy hajóutat is. Az újvilágban egy tükör mellett talált helyet magának, nem sokat háborgatták sem a régi, sem az új tulajdonosok. Nem látta az épülő gyárakat, nem hallott a relativitás elméletéről, de látta felnőni Wisconsin tóparti gyerekeit, hallotta a tengeren túlról érkezett új amerikaiak mindenféle nyelvű énekeit.

Amikor 1917-ben a 124-es Wisconsini Tüzérzászlóalj megkapta a menetparancsot, Cherie Anne Currie-nek egy éjszakája maradt, hogy elbúcsúzzon kedvesétől, Johnny Garvin Weirtől. A tükör mellől a napsugaras medál egyenruhazsebbe költözött, hogy szerencsét hozzon viselőjének.

Nem hozott szerencsét. Ypres mellett Weir zászlóst a második napon meglőtték, egy héten belül elvitte a láz. Még eszméleténél volt, mikor a medált Michael Henry McBrain tábori ápoló kezébe nyomta. A fiatal skót biológus jobban járt az ajándékkal. Karcolás nélkül, századossá előléptetve, hősies helytállásért kapott kitüntetéssel térhetett haza 1918-ban édesanyja Dunfermline-i házába.

A kitüntetés és az amerikai katonától kapott emlék egymás mellé kerültek az emeleti ablakpárkányra. Nem látták a skót reneszánsz műveit, nem hallottak a nagy gazdasági válságról, de látták felnőni a Woodmill környéki gyerekeket, hallották Fife megye énekeit.

McBrain professzor 1934-ben nyerte el a Brit Nemzetközösség rég vágyott ösztöndíját. A medált hátizsákjára kötve szállt hajóra, hogy összeállítsa Ausztrália képes botanikai atlaszát. Sokáig nem is gondolt rá, de a dísz később, 1939-ben Új-Zélandon egy maori lánnyal egy éjszakányi szerelmet ért.

Piki Korokinak fia született, az ékszert két évtizeden át isteni ajándékként hordta. A magas, szőke, Ao felnőtté válásakor a törzs a nap jelét tetoválta a vállára. A medál nem látta az újabb világháborút, nem hallott az első tévéadásokról, de látta felnőni Tauranga falu gyerekeit, hallotta az északi sziget énekeit. 1961-ben Piki Koroki egyetemre vitte Ao-t Ausztráliába. Először szállt ilyen nagy hajóra, izgalmában már az első estén a fedélzeti mosdóban felejtette a nyakláncot.

Agbani Darego, a független Nigéria első ausztráliai nagykövetének felesége találta meg, Afrikába hazatérve a háló keletre néző ablakának kilincsére akasztotta. Később Teheránban és Moszkvában is szolgáltak. Az elkopott bőrszíj rég ezüstláncra cserélődött, de bárhová költöztek, a medál sugarai minden reggel az ablakban köszöntötték a Napot.

1973 nyarán végre akadt idő egy megérdemelt nyaralásra. Angkor templomai lenyűgözték Daregoékat, Agbani Nigéria békéjéért imádkozott. Ajándékot is hagyott, a napsugaras ékszer Skanda hadisten szobrának kinyújtott tenyerén maradt. Sokáig maradt észrevétlen, huszonöt esős évszak sem ártott neki. Nem látta a szovjetek bukását, nem hallott a vörös khmerek rémuralmáról, de látta felnőni Siem Reap gyermekeit, hallotta a Tonle Sap tó énekeit.

Jayavarman 1998 őszi napéjegyenlőségének napján is elsőként futott a lépcsősor tetejére. Kisebb, de ügyesebb volt, mint az osztálytársak. Általában a szobor lábánál várta be őket, de aznap magasabbra vágyott. Ugrott, lépett, az előrenyújtott ujjakba kapaszkodott. Fent mintha valami megmozdult volna, a nyaklánc a földre csúszott. Jayavarman édesanyjához vitte a váratlan kincset, aki hamar kirakta árus kocsijára.

Még le sem ment a nap, mikor Thalia Miranda megvásárolta – ajándékba, unokabátyjának. Esteban Vihaio otthon a tijuanai alvilág egyik vezére volt. Örült a kis medálnak, fiatalkorára emlékeztette. A nyaklánc a terepjáró visszapillantójára akasztva talált helyet magának. A Hummer hivalkodását egy Mustang, majd egy elektromos BMW hivalkodása követte, a visszapillantó dísze volt csak állandó. Nem látta az amerikai határon épülő falat, nem hallott az internet mindent átszövő újdonságairól, de látta felnőni a Los Pinos negyed gyermekeit, hallotta a conjunto norteño énekeit.

2019-ben friss útlevelek érkeztek, Esteban új névvel, újjászületve indult Amerikába. A reptéren a határőr néhány pillantás után átengedte, ő megkönnyebbült, végül azt sem bánta, hogy a Thaliától kapott régi nyaklánc a biztonsági átvilágításnál a tálcán maradt.

Mariana Yegros hazafelé tartott Mexikóvárosból. A reptéri rutin fárasztotta, oda sem figyelt, mikor a biztonsági kapu túloldalán saját ékszereivel együtt egy napsugaras medált is a táskájába söpört. Otthon, Buenos Airesben vette csak észre, a tükörhöz lépett, mosolyogva próbálta fel. A Retiró kerület zeneiskolájában tanított, a medált évekig ösztönös, pogány rózsafüzérként pörgette ujjai körül, míg tanítványai játszottak. A mosolygós napsugarak soha nem érezték ilyen jól magukat, hol Mariana lélegzetvétele, hol a milonga ritmusa irányította mozgásukat. Nem látta a kis medál a kínai elektronikai csapás heteiben lezuhant műholdak százait, nem hallott a Falkland-szigetek visszaszerzéséről, de látta felnőni az argentin lakótelepek gyermekeit, hallotta a városi kocsmák énekeit. Mariana ki sem adta a kezéből 2028 szeptemberéig. Akkor könnyek között fia, Claudio nyakába akasztotta, emlékezzen édesanyjára az európai tanulmányok idején.

Ma 2038. február 20-a van. Az Erzsébet-híd korlátjánál állok, mögöttem a vár, szemben, messzebb kivehetők a csepeli üzleti negyed negyvenemeletes üveg-acél irodaházai. Kezemben egy nyaklánc. Ránézésre jó pár éves lehet. Egy Pesten élő argentin sráctól nyertem még 2030-ban, mikor a centenáriumi foci-vébé nyolcaddöntőjében legyőztük őket. Tizenöt voltam, kint ünnepeltünk mi is apával a Deákon, pedig ő gyerekkora óta az argentinoknak szurkolt. A zsákmány azóta lógott a virtuális kommunikációs szett sarkára akasztva. Majd’ nyolc éve, megszakítás nélkül. Nem látta a borsodi felkelés halottait, nem hallott a globális vízháborúkról, de látta, ahogy felnőttünk, mi, az Esterházy Péter kerület gyermekei, hallotta kvantumhordozókról harsogó-bugyogó zenéinket, énekeinket.

Ma van a születésnapom, a huszonharmadik. Pár perc, és itt lesz Yuko, ez a hokkaidói japán lány, akivel két hónapja már, hogy annyira szeretek hidak korlátjánál álldogálni. A felkelő Nap lánya – nevetünk mindig teátrálisan. Ma egy ajándékkal készültem. Egy medál ezüstláncon, a Nap mosolygós sugaraival.