Megnyílt végre a Bádogelefánt!

Megnyílt végre a Bádogelefánt!

2016. 01. 10., v - 18:18
0 hozzászólás

Formanek Csaba a budapesti színházi élet egyedi figurája, akit a kezdetektől fogva követek, figyelek, becsülök. Csaba két darabomat is megrendezte, eljátszotta az általam megírt Diogenészt, és közben – talán nem túlzok –, barátok lettünk. Ez az írás nem a közös darabokról, a Radikális Szabadidő Színházról, nem az elmúlt évekről, és még csak nem is a barátságunkról fog szólni, hanem a Bádogelefánt kapcsán arról, hogy mi az igazi színház, mi az igazi költészet, mi az igazi művészet és élet. Nagy szavak. Azok.

Formanek Csaba a budapesti színházi élet egyedi figurája, akit a kezdetektől fogva követek, figyelek, becsülök. Csaba két darabomat is megrendezte, eljátszotta az általam megírt Diogenészt, és közben – talán nem túlzok –, barátok lettünk. Ez az írás nem a közös darabokról, a Radikális Szabadidő Színházról, nem az elmúlt évekről, és még csak nem is a barátságunkról fog szólni, hanem a Bádogelefánt kapcsán arról, hogy mi az igazi színház, mi az igazi költészet, mi az igazi művészet és élet. Nagy szavak. Azok.

Valóságreferencia. Ez a legtöbb, ameddig eljutnak sokszor, és ez már jónak számít. Aztán azt mondják „az az irodalom, színház, amiben van némi – sok, kevés – valóságreferencia”. Aktualitás, kikacsintás, pajtássá, ügyféllé, vagy neadjisten bűntárssá teszik az olvasót, nézőt. „Persze, tudom miről van szó. Hallottam róla! Ebbe már tudok fogódzkodni. Aha, akkor most erről lesz szó... Hamlet most valójában arról beszél... Igen, tudom, hogy csak az maradhat normális, aki bolondnak tetteti magát... Ezt értem! Ez megvan. Jó. Figyelek, és követem a darabot... Aha, most Hamlet arra utal... menekültek, hajléktalanok, politikusok, korrupció, szegénység, vagyis a mi életünkre és a mi halálunkra utal. Erre.” Ez is egyfajta valóságreferenciával küzdő színházi olvasat. De

mi közünk van nekünk Hamlethez? Nagyon is sok.

Valóságreferencia, amikor pályázatot írtak ki az ellopott Csontváry kép történetének megírására, de valóságreferencia, amikor Lovecraft általa kitalált könyvekre vagy egyetemre hivatkozik novelláiban. Az első egy „megtörtént valóságot” emel a fikcióba, míg a második „fiktív valósággal” támasztja meg a saját fikcióját. Mindkettő célja végeredményben, hogy „hitelesebb”, „emészthetőbb”, „realistább” legyen az elképzelt, megírt és/vagy előadott mű. Hogy elhidd. Hogy legyen „aha” élményed. Ez a nyugat. 

A kelet ezzel szemben – mint például a színházban a butoh, a költészetben Weöres Sándor sok költői kísérlete – nem akarja, hogy ott helyben megérts mindent. Éppen ennek

a megértési vágynak a kényszerességére figyelmeztet, s ezáltal tol, taszít, lök, ösztönöz egy másfajta, talán átfogóbb rálátásra,

egy teljesebb valóság referencialitása felé. Persze csak akkor, ha jó. 

Ezt leginkább a szürrealista festészetben, és a napjainkban az abból (is) fakadó, nonfiguratív elemeket figuratívakkal is ötvöző, talán-jobbhíján mágikus realizmust használó festészetben érhető tetten, érthető meg igazán. Baranyai Levente legjobb képei nagy egységben tájképek, de közelről domborművek. Szarka Fedor Guido festményei az alak és az alaktalan közötti játékos, ritmusos átmenetek, melyek nem mások, mint a lélek és a test határait megragadó, a forma és a formátlan közötti mezsgyét elcsípő ábrázolások. A kortárs, fiatal magyar festészet bővelkedik még példákban, és a legkülönbözőbb megvalósítási módokat találhatjuk Kiss Mártától Kontra Ágnesig. Különösen hangzik, de

a modern magyar festészet valahogy mindig jobban és mélyebben értette meg a kort, amiben élt, mint az összes többi művészeti ág. Legfőképpen az irodalom és a színház.

A mai magyar irodalom és magyar színház az esetek többségében valóságreferenciával dolgozik, arra hivatkozik, ezért lesz másodlagos, ezért lesz mindössze reakció nem pedig akció, válasz, nem pedig tett mondjuk a magyar festészethez képest. Ezért már az első pillanatban elkésett, megkésett, már a kezdeti állapotban lecsúszott, s legfeljebb bravúr, technika, manír, rosszabb esetben totális korrupció, önbecsapás, léthazugság. 

Formanek Csaba teljesen tudatosan ezt ismerte fel. Erre jött rá. Ebből kezdte el keresni a kiutat, a Radikális Szabadidő Színház utolsó darabjaival már, Budapest legkisebb színházával, de különösen a monodramatikus színházzal. Nem viccből írta, a „Közelítési kísérletek egy újabb monodramatikus színházhoz” című tanulmányának címében sem, hogy „közelítési kísérlet” és hogy „újabb”. Az egész esszé igazából már a realizálási folyamat fontos része volt. De most nem az esszéről akarok beszélni – azt el lehet, sőt érdemes ovasni inkább –, hanem a megvalósításról, ami nem lehet egyetlen előadás, mint ahogy festőink mágikus világa, a transzcendes limest megragadó valósága sem csupán egyetlen képen ragadható meg, hanem sorozatokon, éveken át festett, sok-sok képen.

A Bádogelefánt egy ilyen megvalósítási sorozat lépcsője. Sokkal közelebb van a festészethez, mint a színházhoz.

Van persze keret, adott esetben a kád, vagy a fürdőszoba, de le van bontva teljesen a színház, mint tér. Vannak jelzések, eszközök, ahogy egy festő is alakzatokkal, színekkel dolgozik, de ezek csak azért vannak, hogy meghaladjuk őket. Eleve, ahogy „hősünk”, aki természetesen egy „kafkai antihős” távoli unokája lehetne, már ami a „hősséget” illeti, bár be van szorulva a kádba, még is e beszorultság nem akadályozza meg, hogy a kád ház legyen, hegy legyen, kocsma legyen, házasság legyen, őrület legyen, sőt akár anyaöl legyen. A lényeg, ahogy be vagyunk szorulva mindezekbe.

Beszorulunk a valóságba, és különösen beszorulunk a valóságra adott válaszainkba, a valóság referenciánkba.

Hamvas Béla a Patmoszban a „gép” kritikájaként – átvitt értelemben pedig az eszközök rabjává lett ember kritikájaként – írja hogy

„Alig van nevetségesebb, mint az örökké ismétlődő mozdulatokat nézni, ahogy ontja magából a bádogelefántot.”

A beszorult egzisztencia, a beszorult mai ember ilyen végtelenül komikus, sajnálatra méltóan nevetséges örökké ismétlődő mozdulataival ilyen, ahogy ontja magából a teljesen felesleges életet. És akkor végre megnyílik a kocsma, a tisztán szellemi hely, mint Hamvas Béla Ördöngösökében vagy Danilo Kiš Manzárdjában, ahol a szavakat, emlékeket inni és enni lehet. Ez a mágikus lépés emel közelebb a valódi valósághoz, ahol a mű, a színház nem reagál és reflektál, már nem valóságreferencia többé, hanem maga a mágikus valóság. 

És itt lépünk tovább, vagy legalábbis itt van lehetőség meghaladni önmagunk. Mert

a tét a múzsai lét megvalósítása.

A legtöbb vers és a legtöbb színdarab önmagában csupán kifelé forduló poézis. Éppen ezért semmi több, mint vers és színdarab. A költészet és a színház pedig nem más, mint az önmagunkra vonatkoztatott, magunkon keresztül megvalósított, a világra imaginált költészet. Krisztus vagy Buddha bármelyik megszólalása alighanem megvalósított poézis volt. Ezek a megszólalások, még ha csak áttételesen ismerjük is őket, nem a valóságra reakciók, hanem a valóság maga. Éppen így a tiszta művészet nem csupán reagál a valóságra, hanem maga a valóság. Amire aztán lehet hivatkozni. A Bádogelefántra pedig, még ha kevesen is látják, mégha a város közepén is van, mégha észrevétlen is, pedig hatalmas, szerintem még fognak hivatkozni. És ez szinte biztos.