Menedákházas párnák közt a Magas-Tátrában

Menedákházas párnák közt a Magas-Tátrában

2019. 06. 05., sze - 04:02
0 hozzászólás

Arra a pár gyors napra még emlékszem, de a részletekért már a kézzel írt naplómhoz kell nyúljak. Hmm, akkor ideje indulni, mozogni, kinn lenni, az egyensúlyra figyelni kell. Mindenesetre megírom ezt is, hiszen jó visszagondolni, esetleg tanulni belőle, nem középiskolás fokon. Most akciós, egy írással két kaland.

Vainel Gergely Gyula fényképész-hegymászó naplójába olvashattok bele és kapcsolódó fotóit is láthatjátok a DRÓT sorozatában. Ha tetszett a hegymászó naplója: add tovább.

Az előző rész itt olvasható.

I)
Kezdjük a Téry-csúcsoskuloár mászással vagy a Jég-völgyi-csúcs hegymászással? Egyik jobb, mint a másik. Egyik fiús, másik csajos mászás. Habár a csajos a keményebb fajta lett…

Hmmmmm…. haladjunk időrendi sorrendben, mert van ebben egy kis összefüggés. Kezdjük is! Öveket tessék kikapcsolni, engedjük el magunkat, dőljünk hátra, egy jó kis zenét ismét hadd ajánljak. Webes-írás előnye kép és hang – mikor lesz illat is? Jó kis fenyő illattal lehetne kezdeni. Amikor is sétálunk fel Ótátrafüredtől (StarySmokovec) áttérve a balance másik oldalára. Már tudom az első tudatos szippantással helyezem lelkemet eme nemes fenyves hegyes helyre. Leparkolás után nem vártam meg a felvonót, a még “fiatalok, erősek és függetlenek” stílusban nyomtam. – Majd később már nem így lesz. Remélem minél később.

 

A felvonó felső állomása fölött utolérem a többieket, együtt megyünk tovább. Azt szeretem, amikor már teljesen átadom magam a hely szellemének és nincs bennem az “érjünk már oda, gyorsan-gyorsan” érzés. Persze annak is megvan az oka. Ok-okozat, magasabb fokozat.

 

A Zamkovskyba menedékházba mégse szeretnék bemenni, megállni. Téry háza-vágya erősebb. Rég nem találkoztam már Miroval, a Téry ház kövét kb. két kalendár éve koptattam utoljára. Szép emlékek, a világ legjobb buktijával. Idővel még szebb – lesz? A táj szebb nem lehet, csak változó. Kétszer nem lépsz ugyanabba az erdőbe. Ezt én mondogatom, nem Hérakleitosz. Változik? Miben? Mit látsz, Laca?

Egy nagy Hegyet látok, de nem is látom, lehet, hogy csak hallucinálok. Sorba Lomnic, Fecske-torony,  Téry-csúcs, Zöld-tavi-csúcs, Jég-völgyi-csúcs, Markazit-torony. Ahogy egyre beljebb, feljebb jutunk idővel, kezd kinyílni a látókörünk.“Being open is simple not being closed.” (Robin Hobb)

Teljesen nyitott vagyok. Szeretném hinni, hogy mégse tudnak megsebezni. Hiszen mit várhatnék az embertől? Halandó. Végülis soha nem találkozom ugyanazzal a személlyel. Remélem, hogy life-long-learning van. Vagy már az is elvárás? Mit várhatnék…? Áááhh, inkább bu(t)/(ddh)ának tettetem magam. Vagy ahogy Séf bácsi mondaná, “mindennek megvan a maga helye és ideje …és ez az egyetem.” Egyetemes dolgok. Így mindenkinek van még esélye.

(De most) Hegyen legyen!
Nyílik a világ, kezd lemenni a nap. Megtolom a Tó-falat. Nagy falat.
Házban.
Helló Miro.
Helló Téry Ödön. Tudtad Ödön, hogy TT-t is neveztek el Rólad? Voltam is. Köszi ezt az egészet.

Aztán lassan jönnek a többiek is. Azok, akik később és másik autóval jöttek. Bakancs vissza, sör mellől felkelek. Igen Anyu, sapka, sál rajtam – lenne. De nem fázok. Buff (csősál) elég. Megyek lefele. Évekig kaptam itt, ezen a szakaszon segítséget. (Köszi Mécs Laci!) Pont mindig ott. “Véletlen”. Itt az ideje, hogy visszaadjam, még ha sör mellől is kell, hogy felkeljek. Ahogy a házból kilépek, elhaladok egy páros mellett, aztán kb. 100 méter szinttel lejjebb is látok fejlámpás fényeket.
– Berg HEEEIL! – kiáltom és erre felismernek. Mosoly van arcon, még ha:
“Szóval amikor jöttünk fel a Tó-falon, te meg jöttél lefelé, akkor elég cudar idő volt, és nagyon megörültem a lámpádnak meg neked is, mert azt hittem, soha a büdös életbe fel nem érünk oda és adtál puszit, aztán lejjebb mentél a tesódékhoz.” – Petra

Szavakkal, öleléssel biztatom Őket. A hangjukat hallva, most az is elég volt. Mondom, hogy megyek lejjebb. Majd nemsokára találkozok Tesoékkal és Fruzsi hátizsákját átveszem.
Átvettem.
Mindketten örülünk.
Ki ezért, ki azért. Adok-kapok.
Jó érzés.
Mindig jön itt a világba. Csak meg kell várni. De nem erre kell várni.
Ez nagy különbség.

Örömködés.
Fölérünk.
Betérünk.
Egy újabb sört kikérünk.

A lányok (vagy a srácok), akik eddig félreértettek a sör/sörözés fogalmát, értsék  jól. Nálam azt a társalgást jelenti, amikor egymásra figyelünk. Fogalom. Jó, hogy nincs wifi. Így a legtöbbünk egymásra figyel. Nem egy másikra. Így is van egy net-függőnk. Persze dolga van. 20-30 perc után, dolgát elintézvén, vissza is kaptuk. (szerk.: Tényleg?)

Esti téma: holnap mit másszunk? Mit másszunk?
Van pár napunk, így kéne fiúsat is mászni. Bepróbálkozom Szűcs Jenőnél, hátha össze tudjuk (időben) hangolni a dolgokat.
Mit másszunk? – a kérdés még a levegőben lebeg.

Reggel még mindig nincs eldöntve. Meghallgatjuk, hogy milyen új helyi viszonyok vannak, mit várhatunk a mai idővel kapcsolatban. Aztán a sloszt (hegymászó cuccok) hogy osszuk el, mit vigyünk? Jaj-jajj, mit mááássszunk?

 

Végül is az egyik kuloár (hófolyosó) lesz a nyerő. Téry-csúcstól balra lévő, kb. 500 méteres. Tavaly Steve-vel végigszoloztuk. Most ránézésre is más a szitu. Kevés a hó (sok a fóka) és NAGY a szél. (Fenn kb. 80-110 km/h-s lesz. A széllökések többek voltak.) Már a kuloár aljában előkerül a kötél. Felszökésen továbbmegyek. Mehetek jobbra és balra is. Két út van előttem, méken induljak el? Kettő a szerelmem

Az Élet rögös. De akkor is mi döntünk!

 

Választhattam a jobb oldali hó/firn/jég részt, ahol 5 perc leforgása alatt kétszer is nagyobb mennyiségű fehér köteg (azaz hó) gördült lefele. Azt gondoltam, bármit hozhat magával. Így a biztos nehéz szikla részt választottam. Utólag meséljek róla vagy folyamatában?

Nem elég, hogy kicsit fosós volt (írhatnám parázós résznek), de a kötél a kunszt fölött elfogyott. Mekkora mák: fölötte!! Egyébként a kunszt egy repedés volt, ahova be tudtam tolni az egyik jégcsákányom. Huh. Egy kézzel is már jó vagyok. Kedves Nebulók: azt szoktuk tanítani, hogy három biztos pontod legyen, aztán a negyedikkel kereshetsz újabb fogást/lépést. Nos, ez majd idővel és gyakorlattal változhat, a legfontosabb, hogy tudd, Te mire vagy képes adott helyen és időben.

A hágóvas egyetlen előre mutató hegyével jól kellett koordinálnom a lépéseket. Többször is. Ezután tudtam csak a repedésbe betenni a csákányt. Még mielőtt a kunsztot megcsináltam volna, végiggondoltam a dolgot. Ránéztem a kötélre, szememmel végigkövettem…aztán rájöttem, hogy ha esnék, akkor földig, azaz a hóig esnék, mert a kötél annyit nyúlna. Szóval kb. úgy mentem bele a szituba, hogy ezt most megszolozom. (Ilyenkor óvatosabb vagyok). Így kicsit más a fekvése a lánynak. Kitoltam, ha hangosan is másztam. Ekkor fogyott el a kötél. (Azaz kimásztam 60 métert.) Majd később Jenő feljebb jött, így lett volna még plusz kötelem, de úgy döntöttem, hogy inkább visszamegyek, mert nem láttam normális stand helyet feljebb (cuccom se volt nagyon). Szóval az egészből az lett, hogy meghurkoltam egy tömböt – nem volt egyszerű olyat találni -, aztán leereszkedtem. Jenő még feljebb jött, így lett kötelem bőven.

Lejöttem. Elkezdem lehúzni a kötelet, de a kötél a kőtömb mögé beakadt. Próbáltam lehúzni, de nem ment sehogy. Egy másik, bal oldali repedésbe másztam fel. Itt is volt kunszt. A bal hágóvasam hegye pont egy helyen felfeküdt a sziklán, (Szandra, Rita ezt már bütyöknek nevezné) a jobb combomat befeszítettem egy tágabb nyílásba. Gondoltam, felmegyek 4-5 métert és kiakasztom a beszorult tömb mögül a kötelet ebből az irányból. Aha. Aztán azt gondoltam, hogy jó lenne lemászni. Aztán azt, hogy az első részen felmászni. Aztán azt… Aztán most már mindegy mit gondoltam…

Sikerült újból felmásznom eredeti ereszkedős helyemre és beakasztottam másképp a kötelet. Végre így sikerült lehúznom a kötelet.
Elmondanám, hogy pályafutásom során nem emlékszem olyanra, hogy beakadt volna a kötél. Valahogy csak lehúztuk, még ha 4 ember is kellett hozzá. (Esőben, rossz szálat húzva.) Ezt is megéltem. Még sokat.

Jenő mindez alatt pedig abba a hófolyosóba mászott, amit el akartam kerülni. Mondjuk egy idő után mellém ért. Ő a folyosón néhány méterrel tőlem, én a sziklán. Le kellett volna mennem 20-30 métert, hogy Jenő után menjek, de a sok b….kodás után nem volt kedvem. Nem mentem le teljesen, hanem fenn egy szikláról leugrottam a hófolyosóba. A jobb lábam puha hóba érkezett, a bal, pechemre, keménybe –> csak kicsit hajlott vissza a bal bokám. (Francba.)

Kinn voltam a folyosón. Az Élet rögös útja csak ide vezetett. Mi döntünk így.

Egy kicsit jobbra tartottam, hogy ne sok hó hulljon rám.

Néha én is azt gondolom, hogy az írásaimhoz ismeret is kell. Ahogy legutóbb Hobo (aki dedikált nekem egy papír 50-est, egy Hobo Blues Band koncertje után)  könyvét olvastam és rájöttem, hogy értem. Értettem mire gondolt, hogy fogalmazta meg, mire hivatkozott. Talán pont azért, mert a dedikáláskor is egy jót beszélgettünk és már Jim Morrison fajta-féle kreált világot is ismerem. Kex-el vegyítve. Köszi Hobo! Jó könyvet írtál, tetszett!

Kiderült, miután odaadtam valakinek, (K.T. elolvastad már?) hogy neki nem annyira jött át. Hiányzik az ismeret. Hiába, korral jár (nem pontosan). Illetve az a kor már el is ment. Azok a hétfők! Mit csinálnátok tévé nélkül?! – Kedves Olvasó, remélem, hogy tudsz követni

 

Jenő ment elől. A hosszokban max. 2 köztes. Bőven elég. Volt még 1-2, visszagondolok … … …  igen, pont 3 felszökés sziklával. Pózolj sziklával 40-50 km/h-es szééÉÉÉééélben. Ezek olyan sziklás részek voltak, hogy pont még megcsinálod kötél nélkül, de Jenőben nem aludt a kisördög, nem tettük el a kötelet. Mi van, ha a szél miatt pont lejön valami…

 

mit tett velem ez a Jenő
tolja elől,
sziklás részhez ér el ő
az örök hű szerelmem

Persze nem kerüli meg, meg tudta volna, de nem teszi. Sokkal jobban szeretünk máááászni! Látszik már a nyereg tornyosuló sziklái. Eltűnik, mert van egy balra kanyar. Ahogy megyek egyre feljebb, kezd itt akkora szééé….éééééél lennnnnniii, hogy rágondolva is elfúúúúúúúúúúja  a szél a dalom, oh-oh.

Az elmaradhatatlan csoport fotót megcsináljuk, még egy videóra is van kapacitásom. Ippeg. Remélem fel tudom tölteni, mert múltkor a wordpress nem engedte. (szerk.: nem sikerült)

Jenőt majdnem túltolta a szél a másik völgybe. Dulván. Csúcs csokit nem itt fogjuk megenni. Elindulok lefele, ilyet nem sokszor tapasztaltam: bele kellett dőlnöm a szélbe, majdhogy nem…….. hát inkább azt mondom, hogy nehezebb lemenni, mint felfele. Mééég ilyet?!?

Kifordult magából a Világ?

Lejjebb enyhült a szél. Már nem kell 1,5 méterről kiabálnom. A sziklás részeken általában Jenő megy előre, felülről eresztem a kötelet majd én is lemászok. Illetve lentebbi részen találunk ereszkedő pályát: egy szögest. Egy pontba ugye nem bízunk meg?! (Ezt sem felejted!)

Ez olyan meredekség volt, ahol kötél nélkül is lejöttem volna, a terep is jó hó volt, nem firnes. Ilyenkor átgondolva (jobban, mint ahogy itt leírom) leereszkedünk. Az egyiknél én másiknál Jenő ment elsőnek.

Az évek alatt hozzászokott a szemem az esetleges szögek, ereszkedő helyének megtalálására. Így esett, hogy megesett, hogy rátaláltam az első ilyen helyre, majd onnan már könnyen adta magát a következő, a következő és a következő megtalálása is. Ez olyan feature, amit a trad utat mászása során lehet elsajátítani.

A nap már lemenőben volt. Visszabukott a Közép-orom – Vörös-torony vonulat mögé. Azok felett pedig többrétegű felhő. (Erős szél jele.)

Az utolsó felszökellés, ami felmenetben az első volt, én már csak lemásztam. Lejjebb szedelődzködtünk. Cuccot, kötelet elpakoltuk. Lassan ki lehet fújni. Megkértem Jenőt, hogy a fejlámpát ne vegyük elő, hadd mondjam már el, lehet Jenővel nem éjszakába nyúlóan mászni.

Igaz-igaz, egyszer-egyszer majdnem elestünk a hepe-hupás hébe-hóba. De a lámpa a táskában maradt. Huh, végül is már csak szintben sétáltunk. Viccelődünk, jó hangulatban érünk a tó mellé, majd a házba.

Mission accomplished. Good job soldiers.

Este bekenem a bokámat. Kicsit bedagadt a leugráskor. Most is hallom Jenőt: “Mitugrálsz?”
Reggel is bekenem. Lemondok az aznapi mászásról. Jzy erősebb, mint valaha. (Peti tudom, hogy miről beszéltél! Persze ez annak a töredéke.) Társaság zuppe, az idő jó és a bokám is jó(l) be van duzzadva.

Ágyban párnák közt, pihenve… a menedékházakban jókat alszom. A naplómat kéne megkukkantanom, hogy mi is történt. Aha, megvan, írom tovább…

 

II)

Másnap reggelre elfogyott az erőm, azaz nem bírtam magammal: felhúztam a bakancsom egy régi célt újból elővettem. Jég-völgyi-csúcs. Szerencsére valakik már elindultak abba az irányba, így nyompoloskázunk. Bogyókával jó erőnlétben lehettünk, mert egész gyorsan beérjük a mászókat. Továbbmegyünk a nagy plató aljáig, ami a völgy legvégén van. Felvesszük a hágóvasat, jégszerszámokat kézbe, kezdődhet a kaland (a kacsamesék, ducktales….uh-uh!)

Platón felfelé egy ideig nyomokat követtünk. Elég régiek lehettek, mert már csak a lábnyom van meg, a körülötte való havat már elfújta a szél. Majd elvesztek ezek a nyomok. Mi meg egy felszökéshez értünk. Nem nagy, de nincs kötél.

Két 120-as hevedert összekötök, azzal segítem Magdit, hogy felérjen mellém. Több ilyen részt nem láttunk, ezért folytattuk utunk felfelé és nem (onnan) elfelé. Egy hosszabb balra-fel traverz jött, kb. 200 méter.  A hó jól fogott, max. olyan 5-6 méteres szívásra emlékszem. Jól haladtunk, az időjárás nagyon kedvezett. A tegnapi nagy szélnek nyoma se volt most. Öröm volt kiállni a gerincre. Aztán egy pillantás a csúcsig vezető gerincre…

Nem látszódott nehéznek. Mondták is, hogy végig lehet gyalogolni. Utólag rájöttünk: nem ekkora hóban. Egy kis kifújás, két falat csoki, aztán nyomulunk is tovább. Az út nagyobb részét lehetett simán gyalogolni, a gerinc kényelmes volt. Majd kezdődött aaaaaaaaa (de nem írhatja oda, hogy aaaaaaa. Biztos meghalt vésés közben. Idézet Gyalog galopp módra.) aaaaaa: az a bizonyos nyereg rész.

Inkább pszichés volt, mint nehéz. Elnevezem a fog résznek. (talán igazi neve: Kőparipa-fog) Tekintsük ezt olyannak, ahol rések vannak a nagy kőtömbök között és mindkét oldalán szakadék. Olyan igazi. Ha talajon csinálod, azt amit ilyenkor kell, nem fosol. Ha már ilyen magasan, akkor… akkor meg minek? Csak akkor gáz, ha mozog a kő vagy ha szél van. Ilyen helyen lehet gyakorolni a tériszonyos feladatokat.

Lépéseket mutatva, sokat beszélve Magdi is átjött. Itt már nagyon remélte, hogy a visszaút nem erre, hanem a Markazit-torony felé lesz. Onnan jól ismerjük a lejövetelt, és ki is van most taposva. Aztán a gerincen volt pár csákánnyal mászós rész. Nem sok helyen volt kitett. A hó a legtöbb helyen tartott. De azért figyeltem arra, hogy úgy tapossam össze, úgy kotorjam le, hogy az még tartson, illetve mászható legyen. Akár ha vissza is itt kell jönni.

Beszélgettünk klubon belül arról, hogy néha a mászó a tökéletes fogást keresi. Olyan nem lesz. Itt se. (Persze nagy ritkán megkegyelmeznek nekünk és egy-egy zsebes fogást lehet találni ) Valamit be kell vállalni. Ami szerintem nem azt jelenti, hogy nem biztonságos, hanem inkább azt, hogy úgy kell terhelni a fogást, hogy az megfelelően tartson. Ezt a terheléses kipróbálást top rope vagy boulderezés közben is jól lehet gyakorolni. De itt már élesbe megy a rendszer.

A legtöbb helyen könnyen lehetett felmászni. Sok esetben hagytam Magdit, hogy rájöjjön, de a trükkösebbénél mondtam, hogy merre mit foghat. Tanulni kell a szikla-olvasást. Mivel elsőként másztam, a mozgó köveket (majd 100%-át) ki tudtam szűrni. Így a másodmászónak már talán “könnyebb” dolga volt.

Ránéz, odatesz, felhúz, feltol, rálép, kifúj.

Ezt egészen addig ismételtük, ameddig fel nem értünk egy nagy lapos részhez, ez lesz a hegy teteje. Csináltunk pár fotót. Három gerinc találkozása ez. A másik kettőt megkukmákoltam egy kicsit lefele, hogy jobban rálássak a Hegy oldalára. Sehol nem találtam könnyen járható sziklát. Majd a Markazit-torony felé néztem el jobban, hogy háááátha ott jobban járható az út.

Gondolkodóba estem. Aztán nem volt más hátra: kiderült, ugyanott kell visszamenni, ahol feljöttünk. Olyan mászás, ahol a csúcsérzés, nem a hegy tetején van. Igazándiból ezt sose szabad elfelejteni.

Volt nálunk egy walky-talky. A többiekkel sikerült beszélnünk pont a Téry-horhosban voltak, mi meg még fenn. Nem biztos, hogy elhitték, hogy nincs kötelünk. Látták, ahogy kolbászolok a hegy tetején, keresve a lemeneti utat. Mindenesetre jó volt hallani a többieket.

Visszafelé többször megálltunk. Sokat beszéltem, egy olyan környezetet próbáltam leírni, mintha gyerekmászóka helyen lettünk volna. Szééép nagy játékokkal, korlátokkal, rudakkal körülöttünk. Magdit kértem: többször kifújt. A psziché rendbetételének alapja. A kunsztokat visszafelé is abszolváltuk. Amit felfelé tudunk, lefelé is illik. A lovaglás (fogas rész) is ment. Magdi csodás társ. Bármikor előveszem a fotógépet, arcán megjelenik a két mosolygödröcske. Sipákolás helyett mosolyog, az útra koncentrál. Supergirl…még a lovagolós részt többször kéne gyakorolni.

Lovaglás vége, gerincet újból kerülgetjük, nem forró a kása. Majd a nyeregbe értünk. Most hosszabb időre álltunk meg, mint idefele. Teázunk, csokizunk. Energiagyűjtés folyik. Megnyugvás, hogy túl vagyunk egy olyan figyelős részen.

Elpakol, kifúj, továbbmegy.

A rámpán lefele jól lehetett haladni. A hó jól tartott. Pár helyen háttal a hegynek léptem lefele, sarkamat benyomva. Egyszer majdnem kicsúsztam, de inkább csak megcsúszásnak mondanám, egy gyors hegyre fordulással megtartottam magam. Nem az első ilyen szitum. Ezért is kell gyakorolni, ameddig ösztönös nem lesz a mozdulat. Nem követtük a nyomainkat, bíztam abba, hogy amit lenn elhagytunk, itt fenn megtaláltam. Bizalmam egyre nagyobb lett, egyre lejjebb értünk és így simán el tudtuk kerülni azt a felszökéses részt, ahol a két hevedert össze kellett kötni.

Ennek kimondottan nagyon örültünk. Az igazi kifújás ezután jöhetett, amikor már azon a helyen voltunk, ahol felvettük a hágóvasat. Magdi most engedett ki. El is esett. Kétszer. Előtte sokat koncentrált. Kellett. Megtanult valami fontosat. Azt is, hogy már visszük a 40 méteres kötelünket és ezért lett nagyon élvezetes a március elejei mászásunk (majd azt is megírom). Átélni, hogy tényleg csak lenn engedünk ki.

A sör mellett szoktam gratulálni. Addig figyelni: társra, helyzetre, környezetre. Mielőtt visszaértünk a házba CB-zünk Fruzsival. Újból örülés, majd Jenőékkel is váltunk pár szót, aki Tesóval mászik a Phinn kilátótól a Markazit-tornyos gerincen.

Jól esett az egész. Itt vagyunk a völgybe, ki-ki a maga útját járva, mégis együtt. Összeköt minket a Hegy iránti szeretet. A szenvedély.

Az esténk is valahogy másabb. Érezzük a koncentráció utáni elengedést. Talán jobban élvezzük az Életet. Jó hangulat, közösen játszunk egyet és, amit néha már-már hiányolok: van “szakmai” diszkusszió is. Tapasztalatcsere, hogy tanulhassunk, hogy egy kicsit izgulhassunk. És ha esetleg megirattatik, akkor egy másik világba csöppenjünk, ahol a kicsit elfeledett értékek még mindig megtalálhatóak.

Ahol igazából a cél az út.

BERGHEIL