Menyhért Anna: Egy szabad nő - Erdős Renée regényes élete

Menyhért Anna: Egy szabad nő - Erdős Renée regényes élete

2016. 06. 06., h - 10:41
0 hozzászólás

– Meghalt? – kérdezte Renée. Nyúlt volna az újság után, de remegett a keze. Az épületek mintha összehajoltak volna. - Menyhért Anna új könyvét nagy várakozás előzi meg. A DRÓTon előzetest olvashattok a Könyvhétre megjelenő műből. 

Könyv
Részlet

1905. július 3., hétfő, Budapest

A rikkancs kiáltozására több járókelő is felkapta a fejét. A Kígyó téren a sokemeletes bérpaloták fala visszaverte és felerősítette az éles hangot. A fiáker a Klotild-palotáktól a Ferenciek tere felé haladt, a tompuló hang elkísérte.

– Vissza, kérem, vissza! Álljon meg! – sürgette Erzsébet a kocsist, aki erre a ferencesek templománál intett a rikkancsnak. Az asszony kihajolva odanyújtotta a pénzt, és vett egy Esti Újságot. 

– Meghalt? – kérdezte Renée. Nyúlt volna az újság után, de remegett a keze. Az épületek mintha összehajoltak volna. A templom háromszöget formázó homlokzata áthajolt a szemközti alacsony Kúriához, és csúcsával megérintette annak bólintó falát. Hatalmas törzse nehezen mozdult, félő volt, hogy a hasával elnyomja a Néreidák kútját a tér közepén, vagy legalábbis lesodorja róla az egymásnak háttal álló két nőalakot és delfinjeiket; de ahogy a fiáker zökkenve elindult, és Renée a hirtelen mozdulattól hátraesett, a falak visszaugrottak a helyükre, az ablakokban sem tükröződtek már a délutáni vihar után maradt pocsolyák, és a nők is visszatették a fejükre korsójukat a kút tetején. Renée úgy maradt, hátradőlve, a kezét a mellkasára szorította, a blúzát markolta. Egyre halkabban hallatszott a rikkancs kiáltozása: 

„Öngyilkos lett korunk legnagyobb írója. Bródy Sándor…” – Erzsébet fellapozta a cikket, és folytatta: –

„…szíven lőtte magát. Az ismert jeles író, a Jövendő főszerkesztője, életének sötét pillanatában fegyvert fordított maga ellen. Idegen földön, a Bécs melletti Semmeringen levő üdülőhelyen mellbe lőtte magát. A golyó nem okozott halált, orvosi segély is volt a közelben, és a súlyosan sebesültet Bécsbe szállították. Fél egykor dördült el a fegyver szíve irányában. Kocsira, majd gyorsvonatra tették, öt órára ért a kórházba. Nagy gonddal ápolják, és reményt adnak életben maradására.”

– Oda kell utaznom – mondta Renée. A szeme sötétedni kezdett, a keze továbbra is remegett.

– Nem mehetsz oda – tiltakozott a barátnője. 

– Oda kell utaznom. Szüksége van rám. 

– Szakítottatok. 

– Hogy tehette ezt?

Erzsébet nyugtatni próbálta, a kezét simogatta, a saját kezében tartotta, nem bírta nézni, ahogy remeg.

– Hazamegyünk – jelentette ki –, lefekszel. Nem kocsizunk most ki a Stefánia útra. 

Renée bólintott.

– Visszamegyünk a Ferenc körútra – mondta Erzsébet a fiákeresnek.

*

Fáni, a cseléd ijedten nézte, ahogy Erzsébet betámogatja az ajtón Renée-t. 

– Lefektetjük – fordult hozzá az asszony.

– Mi történt? 

– Nem hallotta? Bródy Sándor mellbe lőtte magát. 

– Uramisten – hőkölt vissza Fáni –, az úr. Rég nem járt itt. Meghalt? 

– Nem. Azt írja az újság, remény van a gyógyulására. Menjen, kérem, főzzön nekünk egy citromfűteát. 

Renée közben bement a hálószobába, leült az öltözőasztalhoz, kibontotta a haját. Még mindig sírt, de már nyugodtabb volt. A halántékát frissítő cseppekkel dörzsölte be.

– Mit tegyünk? – kérdezte a barátnőjétől. – Oda kell utaznom. Ez volt az első gondolatom. De most máshogy látom. Felzaklatnám. Azt hinné, hogy kibékülni mentem. Nem utazhatok oda.

– Szó se lehet róla! Az az ember tönkretett téged. Most jöttünk haza a szanatóriumból. Épphogy valamennyire helyrehoztak az orvosok. Végre eszel, tornázol, Margitligeten teniszeztél is, és írsz megint, anélkül hogy felzaklatnád az idegeidet. Nem szabad újra felszakítani a sebeket. 

Esteledett. A forróság valamelyest csökkent, az utcáról gyerekzsivaj hallatszott fel: utcagyerekek követték a locsolókocsit, s a vízsugárban hűsöltek a júliusi estén. Sivalkodásuk öntudatlansága megfájdította Renée szívét. 

– Minden megváltozik mostantól – szólalt meg.

Erzsébet kérdőn nézett rá.

– Már egy ideje látom. Már azelőtt is éreztem, hogy elutaztunk a szanatóriumba a tavasszal. Nemcsak Sándor merített ki, hanem az is, hogy máshogyan néznek rám az újságírók, a szerkesztők, de még a gépírólányok is a redak-ciókban, mióta szakítottunk. Sokáig azt hittem, képzelgek, de most már biztosan tudom, hogy nem. Bele is nyugodtam. Ez a helyzet, nincs mit tenni. Nem keresnek a kiadóktól, kevesebb felkérést kapok a lapoktól. Már az Írások Könyvéhez is ezért kezdtem hozzá. Hogy legyen saját, külön lapom, saját bevételem. Most itt a nyár, szabadságra mentek a szerkesztők, de hidd el, rosszabb lesz, és az ősszel megint még rosszabb, az az érzésem. Engem fognak hibáztatni.

– Nem vádolhatnak téged – tiltakozott a barátnője. – Nem te tehetsz róla. Nem volt már köztetek semmi.

– De talán én is hibás vagyok. Lehettem volna jobb asszonya korábban. Nem jutott volna idáig. 

– Ezt csak a bűntudat mondatja veled. Másoknak ehhez semmi közük. Ők nem látták belülről. Csak pletykálnak.

– Igen, pletykálnak. Találgatnak, vádaskodnak, ítélkeznek. De talán valóban tehettem volna többet. Tudod, hogy milyen nehezen szakadtam el tőle. Soká tartott, mire elhittem magamnak, hogy vége.

– Vádolod magadat. Elszomorítasz.

– Ismertem a félelmeit, a búskomorságát, a sötét hangulatait. Időről időre azt gondolta, súlyos beteg. Nálam lecsillapodott. Veszekedtünk, az igaz, de mindig kibékültünk. Mindig megnyugodott. Segíthettem volna. De én nemet mondtam.

– Tűrted volna tovább, hogy hetekig feléd se néz, miközben arról pletykál a fél város, hogy fűvel-fával megcsal? 

– Nem. Azt nem lehetett tovább csinálni. Csak mégis…Nem tettem meg mindent. De nem tudtam, mit tehetnék. Tavaly ősszel, amikor a szakítás után hazajöttünk Velencéből, úgy járt a városban, mint egy feldühödött oroszlán. Bevágta előttem a kapukat a szerkesztőségeknél is. De én tudtam a legjobban, hogy beteg, hogy ideges, hogy rémképek gyötrik. Sejthettem volna, hogy nem tud megalázkodni a betegsége előtt. Ahhoz ő túl büszke. Inkább az öngyilkosság.

Hirtelen felívelt a hangja, újra sírva fakadt.

– A verseimet választottam, ezt mondta nekem. Nem őt, hanem a verseket. A munkát, az önállóságot. Igaza volt! Rosszul tettem! És most megbűnhődöm.

– Elmegyek – állt fel Erzsébet. – Hergeled magad. Megijedtél. Az önvádadnak nincs alapja. Rájössz nemsokára te is. Aludd ki magadat, holnap többet fogunk tudni. Én is elfáradtam. 

Hozzálépett, megcsókolta, megcirógatta a haját. Renée ösztönösen elhúzódott egy kicsit. Erzsébet szemében az együttérzést düh, majd elégedettség váltotta fel.

– Holnap délután vagy estefelé eljövök. Egyél, pihenj, és borogasd be a szemedet, csúnya vörös lett a sírástól.

(...)