Mi a közös többszörös? :: Parti Nagy Lajos Rabóczky Judit szobrairól

Mi a közös többszörös? :: Parti Nagy Lajos Rabóczky Judit szobrairól

2018. 02. 27., k - 17:25
0 hozzászólás

Politikusak ezek a művek, a szó eredeti értelmében, hisz a közösség ügyeiről beszélnek. Hogyha ezek nem közös kérdések, ha saját legbelső életünk, kínjaink, indulataink, révületeink, elhallgatásaink bántásaink és bántódásaink, sértéseink és sérüléseink  nem azok, akkor mi a közös? Mi a közös többszörös?
Mindazonáltal amit látni fognak, az nem a pináról szól...

Parti Nagy Lajos

Mi a közös többszörös?

Rabóczky Judit kiállításának megnyitója

Elhangzott a Fugában, 2018. január 19-én Rabóczky Judit kiállítás-megnyitóján
 

Hölgyeim és uraim, önök, legalábbis ebben az összeállításban még nem látták, amit nekem már volt szerencsém, így ellenőrizni sem tudják pillanatnyilag, hogy amit mondok igaz-e; igaz, annyit mondok csupán, ráadásul laikusként, szabad nézőként, hogy

Rabóczky Judit nagyon jó művész, komoly figyelmet érdemel, igaz, nem is lehet nem figyelni rá.

E szobrok jó része már készen volt, egymás hegyén-hátán készülődött, mint valami öltözőben, amikor, tulajdonképpen véletlenül, először jártam a műtermében. A nevét ismertem, pár munkája, persze fotóról, rémlett, aztán két perc alatt lenyűgöződtem.
Azt megérezni, ha valaki sugárzóan tehetséges. Ha annyira jó, hogy minden a kezére áll, bármi, aminek kiterjedése van. Odahajlik, odaheged, lélek-zeni kezd. Az anyag megmozdul, magnetizálódik, saját akaratát, természetét nem félti a szobrászétól és viszont, noha mindegyik mást akar, ezt, más összefüggésben, tudjuk Karinthytől.
Vagyis dolgoznak egymással, figyelik egymást, alkatot, sorsot, jószerencsét, nincs két egyforma munkanap, kedv, s nincs két egyforma vas, drót, cement, parkettaragasztó. Van tehát mit próbálgatni, de a leghétköznapibb relációt, például az ajtót is, hogy a műtárgy, e bonyolult konglomerátum majd kiférjen praktikusan. Mert a szellemit, a mérhetetlent egy ponton illik centiméterben is megadni, ez egy ilyen szakma. Igaz, minden szakma ilyen.

Csak művészet nincsen. Illetve ez a művészet, a nemcsak.
Hogy egyrészt transz, lélekhúrutazás, másrészt a flex le ne vágja az ujjadat.  
Ami nem azt jelenti, hogy ne volna titok százával, de azért titok, hogy ne tudódjék ki, ne kimondassék, hanem írassék körül, végtére egy szobortárgy is körülírás, megvasalt levegő.
Aztán mégis, lásd bot és vászon.
Álltam ott a műteremben,

talán a súlyos könnyűség varázsolt el, a fehér falra akasztott szerkezetek evidenciája, a tegezőviszony a gravitációval.

És persze a vázak, kötegek, gomolyok között, alatt, fölött az evilági szerszámok, üllők, satuk, csavarkulcsok: hogy e térben az is szobor, amivel, amiből a szobor lesz. S hogy e munkaszínpad ugyanakkor műhely, ahol a nehéz, szúrós, szikrázó procedúra, nem engedi a maszatolást, az angyaloknak különben is hegesztés-szaguk van.
 

Az itt és most kiállított műcsoport, mely immár A világ eredete (egyáltalán nem eredeti) címet viseli, kilenc ember nagyságú szoborból, szobornagyságú emberből áll. Áll, ül, fekszik, falat mászik, lóg terpesztve és fejjel lefelé, homorít, domborít, ringatózik, egyirányban sok és sokfelé ugyanaz.
Ha majd belépnek, érezni fogják, hogy behúz ez a világ. Behúz, körbevesz, erős figyelemre késztet, kissé csúfondárosan, áhítattal és iróniával körbetáncoltat a konvenciók és ellen-konvenciók porondjain. Nem, nem forgat föl, mert mi is az, hanem a permanens fölforgatottságról beszél elegánsan és szenvedélyesen, s ez, ami radikális.
Erős eszközöket használ, hisz kiszolgálásról és kiszolgáltatottságról beszél, belső és külső agresszióról és regresszióról korábbi kábelfiguráihoz képest felöltöztetett alakjain keresztül, akik épp ettől a sprőd vagy fényes bőrtől válnak csupasszá, s ez védi meg őket így vagy úgy, az elementáris  meztelenség.

Nem csoda, hogy a testtartások végletesek, az emberi élet mély és magaspontjairól mondják a magukét, s hogy olykor micsoda kicsiségek és vacakságok választják el, illetve fordítják egymásba a rokon és az ellenszenvet, a fájdalmat és az örömöt, a fentet és lentet.

Ketten külön arcot s lobogó világoskék szemet viselnek, hármójuk kitárt-kitárult combjai között kerek fehér fény -- csak erről a fényről meg lehetett volna írni ezt a megnyitót, hogy egyszerre idézik a betlehemi lángoscsillagot és az önkívület pulzálását, de itt folytassa ki-ki magának, közünk intenzív, kulturális örökségünk, fantáziánk, öntapasztalatunk kiapadhatatlan.
Politikusak ezek a művek, a szó eredeti értelmében, hisz a közösség ügyeiről beszélnek. Hogyha ezek nem közös kérdések, ha saját legbelső életünk, kínjaink, indulataink, révületeink, elhallgatásaink bántásaink és bántódásaink, sértéseink és sérüléseink  nem azok, akkor mi a közös? Mi a közös többszörös?

Mindazonáltal amit látni fognak, az nem a pináról szól, s nem mert nem a pinát tárgyazná kitüntetetten, s az nem volna gyönyörű, hanem mert önmagában a női nemi szerv, mármint a külső, azaz a pina, a vulva és sorolhatnám, ha nyelvhasználati kérdésekkel akarnám tölteni az időt, nem akarom,  -- noha a szóművészetek táncrendje is van olyan izgalmas a kitakarás-elfedés prüdér és erotikus fortélyaival, mint a vizuális művészeteké -- szóval a mondott testrész önmagában legföljebb a pornó-iparnak lehet tárgya, bár, kontextus híján annak se sokáig.

Míg e megnyitót írtam, többször eszembe jutott, hogy Courbet 1866-os emblematikus festményét, jó ötlet volt-e idekeverni? Szóval hogy nem kap-e valami olyan direkt címkét, kétes többletet e műtársulat, ami kevesbíti, túlságosan leszűkíti az értelmezést. De azt hiszem, hogy e tárgyilagos és patetikus cím mely maga is utalások tömegére való utalás, s már keletkezésekor sem volt mentes az iróniától, nem tud egy ilyen gazdag kollekciót leszűkíteni, elhelyezi inkább egy művészet- és szemérem-történeti kontextusban.  Jó cím tehát, profán és szakrális, hisz a világ ilyetén eredeténél nincs egyértelműen sokértelműbb témája, metaforája, tárgya, origója az emberi lénynek.
Rabóczky Judit szobrai erről a sokról, sőt rengetegről beszélnek, ezt mesélik, határolják be és tágítják ki a maguk némafilmjén, illetve némaszínházában, ahol, nem mehetünk el mellette, a tizedik szereplő a fény azaz a sötét.
(Hogy ma, a megnyitó alkalmából, van még egy szereplő, Gergye Krisztián, az az itt lévők külön szerencséje).

Ha a nőről beszélnek ezek a munkák, akkor a férfiről is, ha egyik szerepről, társadalmi és biológiai meghatározottságról, akkor a másikról is.

S bizony, legyen a fényt valóban tükröző vagy inkább elnyelő anyagból, mindegyikük, minden alak tükör. Tessék megállni előtte, szép nyugodtan belenézni vagy szép zaklatottan, hisz a látvány azzal, hogy nyilvánvalóvá teszi, föl is oldja a maga keltette meghökkenést, a kitett, fölülstilizált vagy épp ölbe simuló szeméremtestek látványa előbb tán zavarba ejt, aztán megnyugtat, mert az igazán fontos, ha tetszik, a végső dolgok közelében megnyugszik az ember, evidensnek látja, ami evidens, hogy a katarzisig el ne menjek.
Igaz, mért ne mennék?
Amennyire laikusként megítélhetem, Rabóczky Judit pályáján igen fontos pillanat ez a kiállítás, de azt nem hiszem, hogy egy befejezett pillanat lenne. Annál jobban szereti az anyagot, a teret, nem is birtokolni, hanem kimondani, azaz körbeszoborni. Úgy érzem, nála minden, periódus és motívum, magától értetődően egymásra épül, de minden egyszerre van. Korábbi fontos pillanatai sem halványodtak el, sem az angyalok, sem a kölykök, sem a kábelnők, akiktől egyenes út vezetett idáig, s vezet még ezerfelé és ugyanoda, a mesterség és a lélek, a tudat és a tudás mélyére.
Az biztos, rendkívüli panoptikumot cipel magával, és tudja és elbírja és emeli és forgatja az ujja hegyén, meri forgatni, ki tudja, hogy csinálja?
Nézzék meg, köszönöm, hogy meghallgattak.

A kép eltávolítva.

 

Fotók: Kardos Dani és Rabóczky Judit.