Mi is voltunk menekültek

Mi is voltunk menekültek

2016. 09. 29., Csü - 20:42
0 hozzászólás

Olvasgatom régi osztálytársaim, barátaim érveléseit, miért is kell védekeznünk és hogyan a bevándorlók ellen. Elszomorít, hogy elfelejtik, mi is voltunk menekültek. - Jónás Tamás írása.

Kerítés
Jónás Tamás írása

Az osztály, a lakótelep kirekesztettjei, esélytelenek, szülők száműzöttjei. Csetlő-botló kamaszok, majd később kétségbeesett fiatalok (mi éppen átestünk a rendszerváltáson, tehetetlen 16 évesek voltunk).

Elfelejtettük, hogy

voltunk mi is nem kívánatosak, kockázatot kellett értünk vállalni, mert nem voltunk még igazán bölcsek, tévedtünk a lázadásainkban.

Aztán nekem volt szerencsém átélni a pazarló gazdagok életét, a koldusok, padon alvók és csavargók kilátástalanságát is. De nem csak ennyit, meg kellett értenem, mit jelent, ha előítéletek miatt kevesebbnek kell éreznem magam, amikor az, amiről azt gondoltam, szép, a többség véleménye miatt zaklatóan csúnya lett a szememben, amikor meg kellett tagadnom az értékeimet. Állandósult jelzők miatt évekig tartó némaságban, távol a családtól küzdeni az órákkal, az éhséggel és a magánnyal.

Amikor valaki kért vagy én kértem, adtunk és adtak. Fedelet, kenyeret, pénzt. Ha nem így lett volna, ma csak gonosz, haragos, hangos esélytelenek lennénk.

Elszomorít, hogy gyanakszunk az elesettekre, hogy féltjük szerencsétlen kincseinket, a havi fixet vagy a kényelemre pazarolt időnket.

Elszomorodom, hogy amikor láttam, hogy nagy vargabetűkbe kezdenek egy-egy döntésükkel -- legyen az szerelem, politikai állásfoglalás vagy élményhajszoló döntés -- nem teremtettem le őket. Megtehettem volna, sokkal hamarabb kellett a bölcsességeket kitanulnom, mint nekik. Villog a szemük, buzdítanak és csörömpölnek.

Mintha sose lett volna részük szeretetben.

Elítéltük mi az egyházat, a hatalmat, a gondolkodás nélküli lustaságot -- valamikor.

Nem jártunk koncertekre, nem könyököltük magunkat az első sorokba, "csápolni".

Távolról figyeltünk, ki és be egyszerre. Nem mondtuk ki, de a tekinteteinkkel nagy ígéreteket tettünk egymásnak.

Jók leszünk.

Talán ezt, hogy jók leszünk.

Halkan mondom, hogy nem sikerült.

Féltem őket, hogy csalódni fognak. Félek, hogy nem találják meg -- már nem maguk, hanem a gyerekeik miatt -- a békéjüket, a rendjüket. Félek tőle, hogy parancsot teljesítenek, és attól a legjobban, hogy saját, értelmetlen és kegyelem nélküli parancsaik saját végrehajtóivá válnak. Mint a lufit, úgy eresztik el a szeretetet. És elszomorít, milyen messze vannak. És akkor milyen messze lehetek tőlük én. (Egykor még értettük, hogy A és B távolságánál lehet nagyobb B és A távolsága, az irány miatt.)