Michael Walden: Eshtar (részlet)

Michael Walden: Eshtar (részlet)

2016. 04. 23., szo - 15:07
0 hozzászólás

Leigázott távoli galaxisok szenvednek a világ legfélelmetesebb és legkönyörtelenebb lényei, a Férgek elnyomásától. Ők a világmindenség ismeretlen korból származó ádáz urai, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy a maguk kedvére formáljanak egész csillagrendszereket, ha kell, kultúrákat, népeket, sőt teljes civilizációkat pusztítva el. - A Start-sorozat első négy könyvét ajánljuk - a 23. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál hétvégéjén, a GALAKTIKA és a DRÓT együttműködésének keretein belül - fiatal irodalmat és sci-fit is kedvelő olvasóink figyelmébe úgy, hogy a könyvekből eddig sehol sem közölt részleteket olvashattok lapunkon.

Eshtar

Eshtar

Galaktika Start könyvek 3.

Esthar

Leigázott távoli galaxisok szenvednek a világ legfélelmetesebb és legkönyörtelenebb lényei, a Férgek elnyomásától. Ők a világmindenség ismeretlen korból származó ádáz urai, akik semmilyen eszköztől nem riadnak vissza, hogy a maguk kedvére formáljanak egész csillagrendszereket, ha kell, kultúrákat, népeket, sőt teljes civilizációkat pusztítva el.

A Földön minderről egyelőre mit sem sejtenek, ahogy a Férgek sem törődnek ezzel a távoli sárgolyóval. Csakhogy pont itt, a galaxis peremvidékén születik meg az a hős, aki végre reményt nyújthat a kíméletlen lények által pusztulásra ítélt civilizációk számára.

Vittorya egyelőre egy teljesen átlagos földi egyetemista, aki imád pasizni és szórakozni, ahogy egy huszonéves lánytól elvárható. Csakhogy történik valami, ami fenekestül felforgatja nemcsak az ő életét, hanem általa a kozmosz világát is.

Ha tetszett Az éhezők viadala és A Dűne, akkor ezt imádni fogod! 

Az ébredés pillanata. Vitt kinyitotta a szemét, néma csend vette körül. Nem értette hol van, nem értette, mi történt, egy pillanatra még a saját nevére sem tudott emlékezni. Minden idegen volt és különleges, mintha életében először kellett volna találkoznia az őt körülvevő világgal. A furcsa súly a testén; az űrruha. Szék. Kesztyű. Kikapcsoló gomb. Hogyan működik? Mit kell csinálni? Csinálni kell valamit?

Másodpercről másodpercre tért vissza az értelem az elméjébe. Kikapcsolta a biztonsági övet, kinyitotta az ajtót, és kilépett a járműből. Leesett; elfelejtette, hogy milyen magasan van az MR fülkéje. Ahogy elhagyta a terepjárót, a cső magától lekapcsolódott róla. A sisakján túl köveket, homokot, gyomnövényeket pillantott meg. Feltérdelt, körbenézett.

Egy kanyonban álltak, falai felett gyönyörű kék ég volt látható. A sziklák mintha véget sem akartak volna érni, olyan magasak voltak.

Ekkor jutott eszébe, hogy nem egyedül érkezett.

Feltápászkodott, visszaténfergett a fülkéhez. A fájdalom a térdében ismerős volt, megszokott. Apjáért kiáltott, de csak saját magát hallotta vissza, a zárt sisakban. Felnyúlt, és kikapcsolta a biztonsági zárakat. A levegő hangos sziszegéssel távozott a túlnyomásos ruhából, a fülei kipattantak, mintha túl gyorsan emelkedett volna búvárkodás után. Ekkor emlékezett csak vissza rá, hogy nem szabadott volna kiegyenlítés nélkül kinyitnia a sisakot.

De már mindegy volt.

Mélyet lélegzett a forró levegőből. Gyönyörű, részegítő illata volt a sivatagnak. Olyan illata, amilyen csak az elemek erejének sok száz éven keresztül kiszolgáltatott köveknek lehet. Ledobta a sisakot a földre, és újra apját szólította.

Steven is kitántorgott a járműből. Arca nem volt látható, de mozdulataiból kiolvasható volt a döbbenet és a tanácstalanság. Végül ő is ledobta sisakját, és megölelte a lányát.

– Vitt, jól vagy? Minden rendben?

– Aha... Igen. A többiek?

James és Deepak is kiszálltak az MR-ből, és hasonló nemtörődömséggel nyitották ki saját sisakjukat.

– Hopp, ezt nem is lett volna szabad – dörzsölte meg a homlokát Deepak.

– De nem ám – tette hozzá James, majd ráeszmélt az előttük parkoló hármas számú járműre. Futólépésben közelítette meg, már amennyire a nehéz ruha engedte. Mivel a túlnyomás megszűnt, egyszerűbben lehetett benne mozogni, de a súly továbbra sem volt elhanyagolható. Még oda sem ért, mikor lelassított és megállt, mindkét kezét a fejére tette.

– Ó te jó ég.

A hármas számú MR alig volt felismerhető. Öreg volt és rozsdás, szakadt és összeomlott. Ami megmaradt belőle, olyan hatást keltett, mintha több száz évig állt volna ugyanazon a helyen. Az alumínium alkatrészek oxidálódtak, a műanyag üvegek átláthatatlanná váltak, az ajtók kifordultak foglalatukból. Egy furcsa kupac hevert nem messze a fülkétől a földön; egy hasonlóan ősöreg űrruha volt. Az első két MR-nek nyoma sem volt.

Steven messziről figyelte, ahogy James lassan megfordítja az űrruhát, majd nagyot kiáltva hátraugrott, és fegyvert rántva pásztázott körbe. Mindannyian pisztolyt ragadtak, és csatlakoztak a hadnagyhoz, lassan kémlelve a kanyon peremét.

A szétfoszlott űrruhában egy csontváz hevert, itt-ott még kapaszkodott rajta az aszott bőr maradéka. A sisakon lyuk tátongott, akárcsak a koponya homlokán.

– Fejbe lőtték, közvetlen közelről – döbbent meg Deepak –, de nem most, illetve ilyen mértékű… itt, a sivatagban… ha nem tudnám, azt mondanám, hogy… hogy sok éve fekszik itt.

– A jármű ki van fosztva – mondta halkan Steve, ahogy bekémlelt a nyitott ajtón. – Úgy látom, az étel és a víz kellett nekik. Akárkinek is.

– Ti is láttátok? Az alagútban, ahogy megöregedett? Ez hogy történt, pár másodperc alatt?

– Nem pár másodperc alatt történt. Szerintem gyorsítva láttuk, ahogy elrohadt ez az egész – mutatott körbe Vitt.

– Hol vagyunk? Jó helyen járunk? – Steve elővette a kommunikátorát, pötyögni próbált valamit kesztyűs kezével. – A fenébe ezzel a szeméttel!

A hőség egyébként is kezdett elviselhetetlenné válni, úgyhogy nekiállt kibújni a ruhából. Ez egyedül elég nehézkes feladat volt, úgyhogy a többiek segítettek neki. Mikor a felsőteste kiszabadult, újra megpróbálta bekapcsolni a kommunikátort.

Amíg szerencsétlenkedett a műszerrel, Vittorya gyorsan levette saját űrruháját. Egyre csak az eget nézte.

– Két hold van – mondta halkan.

– Na, működik ez, ha akar – dünnyögött apja.

– Elromolhatott az állomás? Nem úgy volt, hogy a kolónia bejáratához érkezünk?

– Két hold van – próbálkozott kicsit hangosabban. – Ez tutira nem a Föld.

És tényleg. Az égen két különböző hold volt látható, egy nagyobb és tőle távolabb egy kisebb. Vitt eldobott egy követ; a kő nem egészen úgy zuhant, ahogy megszokott volt. Egy kicsit, nagyon kicsit lassabban hullott alá, alig érzékelhetően, de a szemnek mégis furcsán.

– Ez Inisfael. Csak nem jó helyen vagyunk!

– Valóban – mormogott Steve – megvan a lokátorjel. Új-Alexandria… – lassan körbefordult – arra van! – mutatott a kanyonból kifelé. Méghozzá nyolcszáz kilométerre. Egy kissé mellélőttek minket.