Miért éppen József Attila?

Miért éppen József Attila?

2016. 04. 11., Mon - 07:53
0 hozzászólás

Miért éppen április 11-én van a Magyar Költészet Napja – így nagybetűkkel –, és miért nem máskor? Persze, tudom a hivatalos választ, hogy ez József Attila születésnapja - most éppen a 111-dik -, és azt is tudom, hogy 1964 óta van ez így.  Szent tehene a magyar irodalmi gondolkodásnak és történetnek „szegény, szerencsétlen" József Attila, így aztán bizonyára sokaknak tabut sért még a kérdés felvetése is, hogy miért április tizenegy és miért éppen József Attila?

József Attila

József Attila

Miért nem Weöres Sándor (június 22.), Ady Endre (november 22.), vagy pláne Petőfi Sándor (január 1.) születésnapja a nagybetűs költészeti ünnep, ha már mindenképpen akarunk egy napot a magyar költészetnek a Balatoni Halak Napja és a Takarítási Világnap közé? 

Tudom-tudom, hogy erre mennyi és milyen válaszok tömege érkezne, végképp nem reménykedhetek benne, hogy kellő humorral közelítenék meg a kérdést. Pedig, 

a szintén április 11-én született Márai Sándor a Szindbád hazamegy című regényében külön figyelmet szentel József Attilának. 

Szindbád és Artúr beszélgetnek a bérkocsin. „Artúr híres volt emlékezőtehetségéről s arról a sajátos képességéről, hogy minden magyar verset betéve tudott." Éppen ezért Szindbád így szól „érett tűnődés után" hozzá:

„– Menjünk a „Csikágó"-ba, de útközben vegyünk a bácskai hentesnél tokaszalonnát. Mióta Óbudán lakom, meglazultak kapcsolataim az irodalommal. Tudsz valamit Attila műveiből?

– Ne mondjam el inkább a Gondolatok a könyvtárbant? Végeznénk vele, amíg átjutunk a hídon.

– Nem – mondta Szindbád. – Nem szabad elmaradni a kor szellemi mozgalmaitól. Szavalj csak Attilától valamit.

– „Hosszú az Úristen – mondta Artúr, s keservesen nekifohászkodott, mint aki tehetetlenül teljesíti egy kényúr parancsait – s rövid a szalonna." Így kezdődik egyik verse.

– Szép vers – mondta Szindbád, s elismerően bólintott. – Férfias és magyaros. Főként az tetszik, hogy a szalonnáról is szó van benne." (Márai Sándor: Szindbád hazamegy. 2006. 55-56. o.)

Az inkriminált vers - a Hosszú az Úristen című - 1928-ban íródott, s az említett idézetből szinte lehetetlen nem kihallani a finom iróniát. Nem azt akarom mondani, hogy sok kortárshoz hasonlóan Márai Sándor sem szerette volna különösebben József Attilát, de volt annyira zsenerőz, hogy ha már beszélteti róla Krúdyt, akkor humoros kontextusba helyezi. Úgy beszél róla, ami a költőre – finoman szólva – nem nagyon jellemző: mosollyal, szeretettel. És itt elértünk a lényegi kérdéshez.

Sok mindennel magyarázható, hogy 1964-ben József Attilát választották a Magyar Költészet Napjának áldozatául, s ha már így alakult, ez ellen fellépni értelmetlen, hiszen legnagyobb érv kishazánkban a szokásjog, ellene tenni nem lehet, de azért tűnődni fölötte érdemes. Főleg ilyenkor, midőn cikkem írom: április 11-én.

József Attila ugyanis nem csak költő, akinek verseit szavaljuk, hanem idol, példakép, bálvány, sőt a keserű magyar sors ikonja. 

Sok fiatal és nem fiatal költő – méghozzá egészen tehetségesek is – szándékosan írtak, írnak modorában, utánozzák nem csak verselését, hanem azt a viselkedést, magatartást is, amit József Attiláról magukban összeraknak. Éppen így az emberek jelentős része meg van róla győződve, hogy 

a magyar költő, habár zseni, de szegény, szerencsétlen, nem szerette az anyja, az apja elhagyta, szóval árva, minimum bolond, és biztos, hogy öngyilkos lesz. 

A magyar költő a társadalom perifériájáról kell, hogy jöjjön, forradalmi indulatok kell hevítsék, rendes családja és élete ne legyen lehetőleg. A magyar költő egyszerre elismert és kitaszított, életének halála koronája, elismerni csak akkor fogják, ha meghalt. Addig legyen csóró, éhezzen, szenvedjen, járjon analízisbe, legyen elviselhetetlen és önpusztító, de legfőképpen vegye magára ezt a József Attila-maszkot, és játssza el nekünk: ő a Magyar Költő. Sírjon-visítson, hogy „hosszú az Úristen, s rövid a szalonna". Búsongjon magyarosan és férfiasan. (Mert ugye költőnők a köztudatban nincsenek, pedig.) Aztán lehetőleg „fulladjon meg máma még". 

Mi sem jellemzőbb, mint amikor idegenekkel találkozok, majd szóba kerül, hogy ki mivel foglalkozik, s elárulom, hogy költő vagyok, akkor az első, vagy második kérdés az az, hogy „és ebből meg lehet élni?" De nagyon kevesen kérdezik meg, hogy „és miről, miket, mit írsz?" Elmondom, hogy költő vagyok, és rögtön érzem, hogy sajnálnak. Szegény, éppen mint József Attila. Költő a nyomorult.

Az is jellemző, hogy bár sajnáljuk szegény-nyomorult költőket, de verseskötetet soha sem vásárolunk, költői estre el nem járunk, kortárs költészetet alig-alig olvasunk, nem is értjük, hogy mi a fenét akarnak ezek a szerencsétlenek. Több pénzt adunk ki szemétre, mint költészetre. Hiába, minden kornak megvan a maga jellemzője. Ezé a szemét. Különösen a műanyag szemét.

József Attilának – még ha anno rá is játszott erre – most már ehhez semmi köze, ezt a képet az utókor alakította ki, tartotta fenn, és szerintem  úgy baromság, ahogyan van. Persze nem kell félni, nagy pozőr majd' minden költő, de azért ebből a sztereotip világból érdemes lenne kilépni, még akkor is, ha „így szoktuk meg". 

Sokan próbálják József Attilát (és az utóbbi időben Márait is) újraolvasni, újratárgyalni, több és más oldalaikról megközelíteni, ha már április 11. Legjobb mégis, mikor verseit mondják, mert kétségtelen, kegyetlen nagy költőnk volt, és itt a kegyetlen épp oly hangsúlyos, mint a nagy. De azért azon elgondolkoznék, hogy 

jó-e, helyes-e ilyen minták rabságában gondolkozni? 

Nem viszi-e félre még az eredeti versek olvasatát is? Vajon nem nyom súlyos bélyeget az eljövendő költőkre ez a képzet a magyar költőről? Hiszen nem egy költőnk volt, ki legalább oly „jelentős" lett, mint József Attila, s más válaszokat adtak az élet más, de nem kevésbé nagy kihívásaira. Nem beszélve arról, hogy valójában

minden maszkot le kell venni, és az önismeret és világismeret révén saját magunkká kell válni. 

Ebben az ön- és világismeretben legnagyobb segítség éppen a versek lehetnek, József Attila versei is, s ha annyi eszünk nincs, hogy az év többi napján bennünk felmerüljön, akkor legalább ilyenkor vegyünk elő néhány verseskötetet – ha lehet ne csak József Attilát –, és könyörgöm: olvassunk verseket.

 

Az írás első változata 2014. április 11-én jelent meg a Kultúrparton.