Miért nem értjük önmagunkat?

Miért nem értjük önmagunkat?

2017. 07. 23., v - 08:40
0 hozzászólás

Jodorowsky, a chilei film- és színházrendező, író, költő, producer, vallásfilozófus és még sorolni lehetne – szóval igazi polihisztor, legújabb filmjében - a Végtelen költészetben - erre (is) válaszol. - Lévai Júlia írása a DRÓTon.

Endless Poetry

Endless Poetry

Lévai Júlia írása Jodorowsky a Végtelen költészet című filmjéről

Ő az, aki nem csak arról híres, hogy majdnem megrendezte a Dűnét, de például első igazán sikeres filmje a Vakond (El Topo) után következő filmjét a Szent hegyet (The Holy Mountain) már John Lennon és Yoko Ono finanszírozta teljes egészében. Jodorowsky családi traumák hatására fordult a művészetek felé és új filmje, ami egyszerre film és színház, a Végtelen költészet (Endless Poetry) is a család szerepét és hatásait boncolgatja a rendező saját életében. A Végtelen költészet mindenből költészet csinál legyen csúnya, fura, agresszív minden kép Jodorowsky elsöprő költészetét járja körül, ami magával sodoró.

Szinte biztos, hogy nem a Végtelen költészettel (Endless Poetry) kellett volna kezdenem a Jodorowsky filmográfia megismerését, de fejest ugorva az ismeretlenbe is húzott magával a film elképesztő teátrális és stilizált világa. Minden pillanat túlzó és óriási volt, valahogy agresszívabb, pusztítóbb és mámorosabb mint az általam ismert világ – sokszor egy Dionüssziára emlékeztetett, de 

ez alatt a pusztító ünnep alatt mégis rettentő egyenes és sokszor naiv alkotás, és ez az ami magával ragadott. 

Mellbevágóan egyenes és stilizált filmnyelve nem csak segíti, de alá is támasztja ezt az egyenességét. Nincsenek szavak vagy snittek elvesztegetve, minden azért van ott, hogy tovább haladjon a történet, sehol nem akad le: a meleg fiú egyszerűen vallja meg szerelmét majd az okot, hogy miért nem maradhatnak barátok, miután Alejandro elutasítja. A főhősünk eldönti hogy költő lesz és onnantól csak egy-egy sort kell improvizálnia és máris mindenki örömmel köszönti, mint költő.  Felszabadító nézni, mert olyan egyszerűséggel és egyenesen történnek a dolgok, amit ritkán tapasztalni a hétköznapokban.

Színház az egész világ, és Jodorowskynál az egész film is. 

Elképesztő ügyességgel és könnyedséggel emel be elemeket a báb, cirkusz és színház világából és valami amit igazán ritkán látni az az, ahogy ezek a műfajok együtt közösen működnek, hogy előbbre lendítsék a költő történetét. Ahogy Alejandro kifaragja a bábokat nem csak azt látni, hogy egy új stúdiója lesz az alkotásának köszönhetően, de egy elképesztő elválást is megmutat egy fiatal nő és idősebb férfi között a bábok használatával. Izgalmas felfedezni, hogy tud a film elfordulni a hiperrealizmustól és mégis a maga grandiózus színházi előadásában csendes pillanatokat, mint ezt az előbb említett a furcsa elválást megmutatni. Jodorowsky azért nem hagy sokáig ebben a csendben és minden szép pillanatot megfejel valami agresszívval, ironikussal vagy csúnyával. Egy nyugodtnak induló jelenet, mint mikor a fiatal költő meglátogatja édesapját a munkában teljes agresszióvá fajul egy pillanat alatt, majd mikor az apja lopáson kap egy nőt, akiről letépi az összes ruhát és nyílt színen, az utcán veri és alázza meg, ezzel a semmiből sokkolja a filmet épp csak el kezdeni nézőket. 

Végig kell nézni, hogy lesz a fegyelemben és szigorúságban nevelt fiúból mégis költő az apai tiltás ellenére, s aki naivan ujjong mikor rájön, hogy ugyan költő, de nem meleg - bár apja azt állította, hogy minden költő homoszexuális -, a züllésig és elvadulásig izgalmas volt, mert nem csak egy művész fejlődését mutatta meg, de a család elképesztő szerepét és szorító hatását is. És 

Végtelen költészet elsősorban és igazán a családról és azon belül is az apa-fiú kapcsolatról szól. 

A film első képe, ahogy az anya, apa és a fiatal költő öleli egymást és a film legvége, ahol a költő megbocsát édesapjának és elmondja, hogy bár az apa agresszív volt vele és hideg, de pont ezért ő megtanulta és nem véti el ugyan azokat a hibákat, mint az édesapja. 

Pont ezért olyan izgalmas, hogy 

a költő édesapját, Jaimet Jodorowsky idősebb fia, míg a költőt fiatalabb fia alakítja ezzel is hangsúlyozva az apa-fiú kapcsolat elképesztő szerepét a filmben és Jodorowsky magánéletében. 

Mintha kissé Freud pszichológiája körbefonná a Végtelen költészetet és minden agresszió, szexualitás és pusztítás végül ehhez a szülő-gyerek kapcsolathoz vezet vissza. Alejandro és Jaime utolsó találkozása a film végén a megbocsátásról szól. „Apa, azzal hogy nem adtál semmit egyszerre minden adtál. Azzal hogy nem adtál szeretet, megtanultam a szeretet értékét és fontosságát.” Az, hogy ezt a megbocsátást és elengedést a saját fiaival játszatja el Jodorowsky tényleg terapetikusnak és személyesnek hat egy óriási előadás végén. 

Ami kritikaként érheti a filmet, az valahol természetéből adódik, hogy elképesztő öncentrikus és saját magáról beszélő – senki másra nincs idő csak Alejandrot látjuk igazán. Nincs idő megtudni, hogy a többi művésszel, az édesanyjával akit hátrahagy vagy Stellával - a démoni múzsával, akit szintén az anya játszik - mi történik. A történet sodor tovább egy úton, ami ugyan nem olyan egyenes, mint ahogy a költő társával sétált keresztül a városon, de biztosan megállíthatatlan. Ezért olyan erős, amikor a film mégis csak megáll egy-egy pillanatra és meglátja, hogy főhőse kissé elszállt és már saját példakép költőjét szólja le és hívja légynek, amiért nem csak a magasköltészetnek él, hanem tanít is. Itt kezd el árnyalódni a film és önkritikát gyakorolni, helyre teremti saját magát, főhőse piétára emelése miatt. 

Rengeteg pillanat fog velem maradni ebből a filmből, mint az amikor a nagymama a tortába nyomja a fejét sírva, vagy amikor először találkozik főhősünk az elsöprő és pusztító múzsájával, Stellával a hullaháznak kinéző bárban,  vagy amikor a költő társak egy egyenes vonalon haladnak és ha kell lakásokon sétálnak át, hogy “aktívan költsenek”.

Mégis a Végtelen költészet csúcspontja és egyik legfontosabb pillanata mikor a haláltánc szerű karneválon vesz részt Alejandro, Harlequin angyalnak öltözve az ördögök és különböző alvilági lények között derül ki miről is akar igazán beszélni ez a film. Alejandro elkeveredik a tömegtől és egy tükörrel szembe találja magát, és saját egzisztenciájának értelmét kérdőjelezi meg. Alejandro magát halottnak nevezi ’a többi halott ember között’, amikor az idős Jodorowskyval talája magát szembe, aki megnyugtatja fiatal énét: 

„Az időskor nem megalázó. Az embert nem érdekli már a szex, gazdagság, hírnév – elválasztja saját magát, magától.”  

A Végtelen költészet az önkeresés filmje, amiben nem csak a hangját keresi a költő, de saját magát is és minél előrébb halad a film annál jobban kiderül, hogy amíg nem érti a családját és a hatásukat az életére addig esélye sincs megtalálni, amit keres. Alejandro elzüllik, de a végén mégis meg tud állni és szembenézni a saját apjával és végre megbocsátani neki. Elképesztően őszinte film, ami bátran emel be elemeket más műfajokból és bárkinek, aki nem érti önmagát izgalmas lehet. És őszintén, melyikünk érti igazán?