Miért üvöltesz?

Miért üvöltesz?

2021. 02. 27., szo - 08:11
0 hozzászólás
Az első – virtuális – pofon azért csattant el, mert Tóth Krisztina be akarja tiltatni Jókait és ki akarja vetetni a kötelező olvasmányok közül. És/vagy mert olyasmit kér számon egy 19. századi írón visszamenőlegesen, amit nem lehet rajta számonkérni, ti a „genderideológiát”, a „feminista olvasatot” és a „modern nőképet”. És/vagy nem szereti eléggé a hazáját/a magyar irodalmat/a magyar gyerekeket. Nem ért hozzá, „buta”, „nő” etc. Holott...
jokai mór
Péntek Orsolya írása

Veszekedés előtt/alatt először azt érdemes tisztázni, hogy mi a konfliktus tárgya.

Széteső barátságokat, házasságokat és országokat menthet meg, ha kiderül, hogy az egyik fél egyáltalán nem azért ordít a másikkal, amit az oknak gondol, a másik pedig nem is azt mondta, mint ami miatt az egyik ordítani kezdett.

És így egyszerűen elordítanak egymás mellett.

A harmadik pofon pedig mindig a másodikra adott válasz, nem az elsőre. Aztán így tovább.

Tóth Krisztina nemrég azt mondta, személy szerint nem kedveli Jókai Az arany ember című művében megjelenített nőalakok viselkedésmintáit (továbbá Szabó Magda Bárány Boldizsárját sem, hasonló okokból), és úgy véli, nem helyes ilyen nőképeket állítani a diákok elé a kötelező olvasmányokban.

Ezt még nem nevezhetjük első pofonnak, nevezzük mondjuk beszólásnak. Hogy jogos vagy nem, az egyelőre mindegy, mert a történet az első pofontól lesz érdekes, és egyáltalán az első pofontól lesz történet. (Addig csak egy szubjektív vélemény van, amihez normális országokban az utcaseprőnek és az írónak is joga van, akármilyen fórumon.)

Az első – virtuális – pofon azért csattant el, mert Tóth Krisztina be akarja tiltatni Jókait és ki akarja vetetni a kötelező olvasmányok közül. És/vagy mert olyasmit kér számon egy 19. századi írón visszamenőlegesen, amit nem lehet rajta számonkérni, ti a „genderideológiát”, a „feminista olvasatot” és a „modern nőképet”. És/vagy nem szereti eléggé a hazáját/a magyar irodalmat/a magyar gyerekeket. Nem ért hozzá, „buta”, „nő” etc.

Holott Tóth Krisztina nem akarta betiltani Jókait, nem kért számon rajta 21. századi ideológiákat, csupán annyit mondott, amit mondott, hogy Az arany ember nőképe neki nem tetszik.

Itt le is lehetne zárni a történetet, és a legtöbben le is zárják itt, mondván, az történik, ami szokott, és az már így is kibírhatatlan: az egyik nem azért üvölt a másikkal, mint amit az mondott, hanem azért, amit ő hisz, hogy mondott, a másik védőügyvédjei meg eleve csak a harmadik pofontól vannak benne a történetben.

Pedig a napok óta tartó vita (üvöltözés, hörgés) attól függően csúszik el valamilyen irányba, hogy melyik részére koncentrálunk.

Ahhoz pedig, hogy a részekből összeálljon az egész, ami miatt itt üvöltve van, szét kellene szálazni. Az egészet.

A kánon nem azonos a tantervvel

Van egy általános probléma, amely abban áll, hogy az ún. kötelező olvasmányok listája részben elavultnak tűnik. Nem irodalmi szempontból (ez hülyeség), hanem olvashatósági szempontból.

Egyszerűen azért, mert egy mai 12-18 éves nem száz évvel ezelőtt született, hanem 12-18 évvel ezelőtt, és akármilyen előkészítő kurzus után sem olvasható számára segítség nélkül az a prózanyelv, amivel a nagymamája még megbirkózott. (Átlagos gyerekről beszélek, nem hiperedukált családban felnövőről.)

Amikor valaki felveti, hogy Jókai (Gárdonyi, Móricz) nehezen olvasható, akkor pofán lehet vágni, mert nemzetietlen/át akarja írni a kánont, de valójában nem akarja: annyit állít, hogy 2021-ben bizonyos írók nehezebben olvashatók. A fiatal felnőtteknek is, nemcsak annak, aki 12 évesen még a mai nyelvnek sincs teljesen birtokában, hiszen félig még gyerek.

Ez nem jelenti azt, hogy ki kell őket dobni az irodalomból. És azt sem, hogy ki kell őket dobni az úgynevezett kötelezők közül – csak át kellene gondolni, hogy hol van jelenleg a helyük. A kánon, amit annyit nyúztak, alakítottak, faragtak ideológiai okokból ebben az ideológiák által nem kímélt országban, sajnos nemcsak ideológiai okból tud változni vagy megcsontosodni, hanem egyéb okokból is, és ezen okok közt első helyen szerepel az adott mű hozzáférhetősége nyelvi és egyéb szempontokból. Az Ómagyar Mária siralmat bizony le kell fordítani mai magyarra, ha meg akarjuk érteni, és sajnos lassan a 19. századi írókat is le kell fordítani, de erről egy kicsit később.

Elvileg benne van a tantervben a modern szerzők taníthatósága, csak épp annyi kötelező és felesleges kör is van benne, hogy a legtöbb tanár

a „modern dolgokat” letudja azzal, hogy a Harry Potter szorgalmi feladatként elolvasható.

Marad viszont kötelezőként a közel százéves lista, amit, ha kibír a diák, akire közben ráöntik az elképesztően rossz történelemkönyv és a minősíthetetlen irodalomkönyv tartalmát is, valószínűleg ellenállással díjaz, nem azért, mert gonosz vagy hülye vagy hazaáruló, hanem azért, mert még akkor is csak nagyon nehezen tud vele mit kezdeni, ha sorról sorra segítik az értő olvasásban. Kétszer, háromszor nagyobb küzdelem számára minden sor, mint a nagyanyja számára, mint ahogy a nagyanyja számára kétszer nagyobb küzdelem volt Kemény Zsigmond, mint a dédanyjának. Ilyen az idő természete. Akkor is, ha nem szeretjük az időt. Ettől sem a ma már nem kötelező Kemény Zsigmondot, sem Jókait nem kell eltávolítani az irodalomból. Csak máshogy és máskor kellene tanítani, mint száz éve.

Különben a nyitáskor elveszítjük a későbbi olvasókat.

Sietnék hozzátenni, hogy Jókai Mórt az egyik legjelentősebb magyar írónak tartom.

Azonban sem az irodalmi ízlést,sem a preferenciákat, sem a műveltséget, sőt még az úgynevezett nemzeti minimumot sem helyes összekeverni a taníthatósággal/olvashatósággal, mert ha megtesszük, megint nem arról fog szólni a vita, amiről látszólag szól.

Töredelmesen bevallom, hogy már több mint harminc évvel ezelőtt is csak kínnal, keservvel, nyögve nyelősen tudtam végigolvasni az Egri csillagokat. Nyilas Misi szenvedéseit pedig csak a régi szavak szótárával. Gárdonyit soha nem szerettem meg, Móricztól ma is több lépés távolságot tartok. Mielőtt kutyaszart töm valaki a postaládámba, gyorsan ideírom, hogy Ottlikot és Kosztolányit, Weörest és Asbóth Jánost, Ambrus Zoltánt és Nádas Pétert, Gion Nándort és Németh Gábort, József Attilát és Hamvas Bélát, Pilinszkyt és még nagyon sok magyar írót és költőt viszont a világ bármely pontjára magammal vinnék – most.

De velük se nagyon tudtam volna mit kezdeni 12 évesen. És noha nyitott és nagy könyvtárunk volt otthon, a fentiek közül egyedül Weöres és József Attila volt számomra érthető 16 éves korom előtt. És ha bármelyiket a fentiek közül megpróbálják úgy lenyomni a torkomon, mint Móriczot vagy Gárdonyit, valószínűleg megnehezítették volna az utamat hozzájuk.

A mai 11-14 éves gyerek által beszélt és értett mai magyar nyelv nem kompatibilis Móricz Zsigmondéval, sem Gárdonyiéval, Molnár Ferencével talán igen, de nem is a névsor itt a lényeg (ki igen és ki nem), hanem hogy nagyon sokat kell olvasnia valakinek ahhoz, hogy olvasóvá váljék.

És nem lehet a mély vízben kezdeni.

Egy kamasznak oldalszázakon, -ezreken át kellene abba a korba és nyelvi készségbe beérnie, hogy el tudja olvasni azt, amit jelenleg 12-15 éves korában kényszerítenek rá.

Azt viszont, hogy kedvvel és odafigyeléssel olvassa el az ehhez szükséges oldalezreket, a startnál ellehetetlenítik épp azzal, hogy egyből olyat olvastatnak vele, amit nem ért. Ez a klasszikus ördögi kör.

Annak, aki mindezt nem hiszi el, vagy elfelejtette, azt javaslom, hogy képzelje el: kap egy szanszkrit szöveget, aminek minden második-negyedik szava magyarul van írva, a többi érthetetlen Na ebből kell dolgozatot írnia négy héten belül. Menni fog?

Vagy netán soha az életben nem akar többé szanszkrit szöveget látni?

Értéktelen lesz ettől a szanszkrit szöveg?

Aligha. Érthető lesz? Aligha.

El kellene fogadni, hogy az irodalmi érték/nemzeti minimum nem szinonimája a tanítható irodalomnak.

Meg kellene alkotni azt az új listát, amely figyelembe veszi a fenti szempontokat, és egyes műveket, ha nem is vesznek ki a tantervből, későbbre kellene sorolni, másokat esetleg választhatóvá tenni a kötelező helyett.

A lányok nem számítanak?

Itt azonban van még egy csavar: akármilyen könyveket választ ki a lista alkotója, tudomásul kell venni, hogy a 20. század előtti magyar irodalomban Szendrey Júlián kívül még akkor sem talál női szerzőt, sem a női szempontot/létélményt felmutató szerzőt, sem nőtörténetet, ha megfeszül.

De azt is tudomásul kell vennie, hogy a diákok ötven százaléka lány.

Mit kezdjünk ezzel a nőtelen magyar irodalommal, és ehhez képest a lány tanulókkal?

A jól ismert lista Szabó Magdáig és Nemes-Nagy Ágnesig kizárólag férfi írók férfi- és fiútörténeteit tartalmazza, amelyekkel szemben a világhírnek köszönhetően a Harry Potter tudott becsúszni a félhivatalos mezőnybe, ezért minden kislány Hermionéval azonosul (jobb híján).

Nem azonosul viszont – mert nem tud, és ha a legjobb szándékú gyerek, akkor sem tud – az egri várvédőkkel, Nyilas Misivel, a Pál utcai fiúkkal, a Tüskevár Ladó Gyulájával és Matula bácsijával, Az arany emberrel, a Baradlayakkal, sőt még ezen regények nőalakjaival sem, egész egyszerűen azért, mert nem lehet, vagy legfeljebb megszorításokkal lehet: ma nemcsak azért nincsenek Tímeák és Baradlaynék, mert kétszáz év eltelt, de azért sem, mert ezek a szereplők nem teljes, komplex karakterek, vagyis a Baradlay fiúkhoz képest (mondjuk) soha nem is voltak mások, mint marginális szereplők egy férfitörténetben. (Mielőtt még pofonra lendül a kéz: nem kérem számon a nagy jövőregény-utópistán, hogy miért nem írt 21. századi nőalakokat, miért csak ilyen félkaraktereket, akiket kizárólag a férfihoz való viszonyukban lehet definiálni – de engedjék meg, hogy észrevegyem. Számonkérés vs észlelés. Nem ugyanaz.)

Az úgynevezett kötelező olvasmányokban, amelyek, írjuk le még egyszer, a nemzeti irodalmi minimum részei, egyszerűen vagy nincsenek női hősök, vagy csak olyan hősök vannak, mint a Tóth Krisztina által említettek, akik egy 19. századi nőtípust képviselnek és egy olyan társadalomfelfogást, amelyben a nő legfőbb erénye az önfeladás.

Ettől Jókai nem lesz értéktelen. Aki ezt észreveszi, az nem feltétlenül „feminista” vagy „nemzetellenes”, viszont valószínűleg tud olvasni, és van valamelyes fogalma a (hosszú) 19. század társadalomtörténetéről. Vagyis azzal „vádolja” Jókait, hogy a korának megfelelő!

Mindeközben Jókai önjelölt megmentői szerint Jókai a korának megfelelő, hát mi bajuk vele ezeknek a nőknek. (Pofon-pofon.)

Miért van irodalomóra?

Akkor közelítsük meg máshogy.

Mi a célja az irodalomoktatásnak? Valóban csak az, hogy a nemzeti irodalmi minimumot a tanulók fejébe verjék? Vagy az is, hogy az irodalommal teljes embereket, olvasó embereket, felelős embereket neveljenek?

Mi a fontosabb? Hogy egy kislány felmondja Az arany ember tartalmát és Jókai Mór életrajzát, vagy az, hogy felelős, felnőtt ember legyen belőle?

Hagyjuk az oppozíciót.

Válaszolhatunk úgy is, hogy mindkettő – csak épp, ha nem állítunk Jókai Az arany embere mellé olyan olvasmányt is, amelyben felelős, felnőtt nők szerepelnek, a lány mindenhol máshol keres majd mintát az önazonossághoz, leginkább az irodalmon kívül. Vagy még rosszabb esetben az irodalom azon sarkaiban, ahol könnyen adaptálható szerepmintákat talál, olyan könyvekben, amelyek lehetőleg nem olyan vastagok mint a Harry Potter és hús-vérnek tűnő lányok/nők, és nem félkarakterek, a nagy férfitörténetben szereplő női mellékszereplők szerepelnek benne. Habitus, neveltetés vagy közeg kérdése, hogy a hivatalos irodalomoktatás által kínál művekben a szerepmintát, női mintát sehol sem találó mai 12-18 éves lány ekkor merre fordul, a „csajos könyvek”, a szerepjátékok, a primitív női magazinok, vagy a kortárs női próza, mondjuk Elena Ferrante vagy épp Tóth Krisztina felé. Valamerre fog fordulni, mert 12-18 éves korban, ha tetszik, ha nem, nemcsak az az ember dolga, hogy megtanulja a híres írók életrajzát és elolvassa a műveiket, de az is, hogy definiálja önmagát.

És ha ehhez az iskolában nem kap segítséget, az baj.

Ráadásul még annál is nagyobb baj, mint amilyennek elsőre tűnik, mert a fent említett helyzet miatt – hogy kizárólag férfiak által írt, férfiakról szóló, a fiúk által mintának választható könyveket kap mint kötelezőt –, nemcsak úgy fogja érezni, hogy az iskolában róla nincs szó, csak a férfiakról, de ráadásul még úgy is, hogy az ő létélménye, magára ébredése, sőt egyáltalán: nőnek lenni, egész egyszerűen nem érdekes.

Egy másodlagos, iskolán kívüli, félhivatalos létmód, valami, ami nem fontos annyira, mint fiúnak lenni.

Továbbá, mivel kizárólag férfi mintákat és férfi történeteket kap, felmerülhet benne – és fel is fog –: ahhoz, hogy az életben előrejusson, hogy szakmailag, emberként boldoguljon, fel kell adnia a női magatartásformákat és utakat, hiszen ilyen nincs, nincs rá minta (legalábbis hivatalosan), ezért úgy kell viselkednie bizonyos szituációkban, mint a fiúk. Mint a Tüskevár hősei, mint a Baradlayak, mint az egri várvédők.

Csak éppen hogyan és minek viselkedjen így egy lány? 

Miért kell másnak lennie, mint aki? Miért sugallják neki olvasmányokon át, hogy ő nem annyira fontos, hogy legalább egy rohadt kötelező olvasmányban főhős legyen?

Ha kötelező Az arany ember, vagy a Pál utcai fiúk, akkor nem volna vajon helyes, ha mindkettő mellé bekerülne a tantervbe az adott századnak/történetnek a női párja?

A Pál utcai fiúk esetében létezik ilyen magyarul: Szabó Magda Abigélje. Az egyetlen igazságos és normális megoldás, hogy vagy legyen mindkettő kötelező, vagy a kettő közül lehessen választani. Nem azért, mert Molnár Ferenc nem elég nagy író (amúgy, ha már itt tartunk, Szabó Magda semmivel sem kisebb), hanem mert így igazságos. (Üdv azon iskoláknak, ahol esetleg lehet.)

De mi legyen Az arany emberrel?

Nos, ha nincs olyan 19. századi magyar mű, amely párhuzamba állítható vele, hát van angol: a Jane Eyre és az Üvöltő szelek.

Ezek jelenleg is taníthatók – alternatív módon. Olyan szokásos „mellékvágányként”, mint ahogy a női dolgok általában. Hogy van-e rá idő, óraszám, lehetőség, arról nem áll rendelkezésemre adat.

És ha bárki is úgy véli, hogy Jókai fontosabb, mert magyar: a legfontosabb az, hogy az iskolában emberek ülnek. Az iskolában ülő emberek fele pedig lány, akiknek nemcsak Jókaival – a nemzeti minimummal – kell valamilyen viszonyba kerülniük, de saját magukkal is. Mindazokkal az élményekkel és várható életeseményekkel is, amelyek rájuk várnak: így például a (nőként, lányként) megélt első, második és sokadik szerelemmel, a testük működésével, gyerekszüléssel, az anyasággal, a női karrierlehetőségekkel, sőt még azzal is, ha már a nemzeti minimumról beszélünk, hogy milyen magyar nőnek lenni. És milyen volt évszázadokig.

Hogy ezt nem írta meg senki? Dehogynem. Kosáryné Réz Lola egy egész tetralógiát szentelt a témának, egy remekül olvasható, izgalmas, gördülékeny történelmi regényt, amelyről a kutya se tud, mert az első két része a háború alatt jelent meg, a másik két része meg az ezredfordulón. Egyszerűen eltűnt a magyar irodalomtörténetből, és nem volt nehéz eltűnnie, mert hangsúlyosan női szempontú, nőkről szóló remekmű, olyasmi, mint Elsa Morante, Dacia Maraini vagy Elena Ferrante nőkről és történelemről szóló könyvei, amelyeket világszerte milliók olvasnak. És ugyanígy bizonyára milliók olvashatnák az egyik legelképesztőbb magyar tetralógiát is, ha legalább a magyarok felismernék a saját irodalmi kincseiket.

Ha már itt tartunk: Rudnóy Teréz, akinek a pályája a két világháború közt indult, megírta az első magyar holokausztregényt, a Szabaduló asszonyokat. Ha valaminek be kellene kerülnie sürgősen (tegnap) a nemzeti minimumba, nem Jókai helyett, hanem mellett, ez az.

Nemes-Nagy, Szabó Magda nevét említettük, de említhetjük Janikovszky Éváét, a nyugatos nőírókét, legalább Lesznai Annáét, az amúgy a világban szintén ismertebb Szepes Máriáét, a kortársakat pedig csak azért nem említjük, mert a lista túl hosszú.

Volna tehát nők által írt, príma, első osztályú magyar irodalom, amelynek nem az alternatív olvasmányok közt, hanem az ocsmány szóval kötelezők, kevésbé ronda szóval az elvárhatók közt kellene szerepelnie.

Ez viszont jóval túlmutat az oktatás kérdésén: ahhoz, hogy ezek a nők által írt életművek bekerüljenek az elvárhatók közé, vagyis a nemzeti minimumba, legalább annyira, mint Jókai vagy Gárdonyi, el kellene ismerni, hogy legalábbis az elmúlt száz évben egyenrangú, nők által írt (festett, zeneszerzett) életművek, vagy könyvek (Rudnóy, aki amúgy nem egykönyves író, egy könyve okán kellene, hogy része legyen a kánonnak) születtek.

Ma aligha van olyan ép elméjű olasz, akinek ne lenne egyértelmű, hogy Elsa Morante Történelem című könyve nemcsak az olasz, de a huszadik századi világirodalom meghatározó remekműve is.

A Franciaországban posztumusz díjazott, jelenleg Olaszországban nagy visszhangot kiváltó Szabó Magda-életmű hol van a magyar kánonból?

Nem arról beszélek, hogy a Bárány Boldizsár kötelező-e. És arról sem, hogy az Abigél választható-e.

Arról, amit senki nem vesz észre: hogy miközben egy 19. századi (nagy) magyar írót ért pár elítélő szó miatt egy ország hörög, egy 20. százai (nagy) magyar író (nő) egy meséjét ért negatív megjegyzés ugyanabban az interjúban még egy kis mérgelődést se váltott ki. (Persze, ha már itt tartunk, szerintem igaza van Tóth Krisztinának a Bárány Boldizsár kapcsán.)

Ebből következően, ha holnap egy férfi író azt nyilatkozná, hogy vegyék ki a kötelezők közül a Für Elise-t (benne sincs) vagy az Abigélt (alternatív), mert káros a fiúk diákokra nézvést, hogy efféle női nyavalygást kell olvasniuk, nemhogy egy ország nem hörögne, de le se szarná senki.

És itt vissza is jutottunk az elejére: egy olyan konszenzusban élünk, ami nem valós konszenzus. Sem társadalmi, sem irodalmi értelemben: a magyar társadalom férfiközpontú társadalom, a magyar kultúra anakronisztikus módon szintén férfiközpontú, annak ellenére, hogy legalábbis az elmúlt 100 évben meghatározó női életművek születtek.

De ezek sem a kánonban, sem a közbeszédben nincsenek jelen a súlyuknak megfelelően, épp ezért az oktatásban sem képesek artikulálódni.

Márpedig, ha tetszik, ha nem, a tanulók fele: lány.

Ezek a lányok felnőve eljuthatnak oda, hogy átlátják a magyar irodalom egészét, élvezettel olvassák Jókait, akár Az arany embert, vagy Madách remekművét, lehet stabil irodalmi értékrendjük – de ez utólag nem hozza majd helyre azt a hibát, hogy 10 és 18 éves koruk közt kizárólag olyan irodalmat olvastattak velük kötelező jelleggel, amelyben nincsenek női hősök. Női hősök nélkül pedig sem felnőtt, felelős állampolgárok (nők), sem olvasók nem lesznek belőlük. Vagy legalábbis nagyon nehezen, legfeljebb az iskolán kívüli – hivatalos, elfogadott – játéktéren kívüli szocializáció által.

Mindezért persze még számtalan virtuális és valós pofont ki lehet osztani nekem is.

Most már csak azt kellene eldönteni, hogy a fenti problémahalmaz melyik része miatt, vagyis, hogy miért.