Tegnap a Gyimesben jártam
Bolondgombát vacsoráztam
Úgy megbolondultam tőle
Megszerettem, aki főzte.
Így szól az egyik legismertebb gyimesi népdal, és bár ez a dal elsősorban a szerelemhez kapcsolódik, azért valamit átad magából a helyből is. A magyar népdalok nagyon velősen fogalmazzák meg az életben előforduló valamennyi érzelmet, élethelyzetet, mely leírva folyóméternyi, folyamnyi volna. Magyarországon nagy az Erdély-kultusz, talán Trianon óta, mindenesetre számos oka van, a múlthoz és a jelenhez kötődően egyaránt. Aki járt már Erdély valamelyik szegletében, annak nem kell sokat magyarázni. Hosszú ideig lehetne sorolni persze, hogy melyik határon túli magyar közösség adott és ad még ma is tengernyi dolgot a magyar kultúrának és a magyarországiaknak, de most Gyimesről szeretnék mesélni.
Volt egyszer egy lakatlan hágó és lakatlan völgy a Kárpátokban, mely Székelyföldet és Moldvát kötötte össze, s hosszú évszázadokig csupán nagy hegyi tolvajok tanyája és ridegtartású marhák legelője volt. Nem véletlenül nem telepedett meg ott senki: nem terem meg sem a búza, sem a törökbúza, sem a szőlő, sem a szilva, csak némi pityóka, fuszulyka és vadcseresznye.
Fű, fa és virág országa. Gyönyörű vidék, istenek földje – a kőkemény munka földje.
Mária Terézia katonái 1764. január 7-én reggel néhány óra alatt szánalom nélkül megtizedelték a szabadságukért kiálló, összegyűlt székelyeket, ám őket már akkor sem lehetett csak úgy elnyomni. A történelmi helyzetnek e szerencsétlen alakulása, és emellett a járványok elterjedése a 18. század második felében viszonylag rövid időn belül betelepítette a Gyimes völgyét felcsíki székelyekkel, moldvai magyarokkal, és románokkal. Úgy tűnik, vannak kilátástalan helyzetek, amikor egy olyan hely is jó lesz, ahol egyébként a havasi fű és fenyő terem.
Ez a néhány menekülő, új helyet kereső család kétszázötven év alatt belakta az élhetetlennek vélt havasokat és völgyeket, és ott a mai napig olyan kultúrát és életmódot teremtett, melyből nagyon sokat tanulhatnánk. Mi, városban élők, mi, magyarországiak, mi, akik számláljuk a munkaórákat, mi, akik pénzben mérjük az értéket, és az internetről tudjuk a híreket. Mi, akik sokszor nem tudjuk, mit kezdjünk az életünkkel, mert nem azt csináljuk, ami a szívünkből fakad, és mikor belefáradtunk, hogy két vállra fektessük saját magunkat, azt mondjuk, kiégés. És azt gondoljuk, nincs harmadik megoldás, csak zsákutcák és esetleg pszichológusok.
Félreértés ne essék: Tündérország, mint hely valóban csak a mesékben létezik, itt a földön legfeljebb pillanatokra, órákra, hetekre bukkan elő az emberi szívből.
Gyimesben ma is nagyon kemény az élet. De sok szempontból emberhez méltóbb,
mint amit mi élünk a modern kényelmességbe beleragadva. A kényelembe, hogy folyik a meleg víz a csapból; hogy autóval háztól házig megyünk; hogy egy gombnyomásra leöblítjük a vécét és elnyomjuk a szagokat, hogy nem szükséges beszélgetni a szomszédokkal, ha nincs kedvünk. Hogy a munka és az élet közé beékelődött a pénz. Mert elmegyünk dolgozni, sokszor mindegy is, hogy mit, s a kapott pénzből – vagy rabszolgaként, vagy nem – megvesszük, ami kell. Vagy még inkább azt, ami nem kell.
A gyimesiek, főleg az idősek jó része még ma is azzal keresi a kenyerét, hogy fát vág, vagy állatokat tart, leginkább szarvasmarhát. A tehénnek élelem kell, hogy tejet adjon, amiből sajtot készítenek; amit régen elcseréltek, ma eladják. Élelmet csak a nyári hónapokban tudnak szerezni nekik, ezért még a nyolcvan éves bácsik is kimennek kaszálni a rétre szénacsinálás idején – egész nyáron. Muszáj. Ez a dolguk, ez a munkájuk. Nem pénzt kapnak érte, hanem egészséget, ép lelket, és persze tejet. Abból lesz a sajt. Abból lesz az élet.
És igen, tíz évvel idősebbnek néznek ki. De nem mindenben. Akikkel én találkoztam ott, azoknak a lelke fiatal maradt, nem öregedtek meg belül olyan munkától, amit nem élveznek, nem szeretnek, nem látják értelmét, csak csinálják; mert a pénz, meg a család, meg a kormány, meg a felelősség…
Vikti néni szabad idejében gyomlálja a templom kertjét a fájós hátával, Lázár bácsi énekelt és furulyázott nekünk. Virág néni sorra megmutogatta a régi hímzéseket, amilyeneket ma már nem csinál senki, majd feljött velünk a havasokra is, sorra megnevezte a gyógynövényeket. Kicsi Honvéd táncot mutatott, majd megtáncoltatta a legbögyösebb lányokat, Misi bácsi a sajtkészítés fortélyait mutatta meg lelkesen a hajnali esztenában.
Van egy kicsiny tájház is Gyimesbükkön, családi vállalkozásban, rengeteg tárgy látható ott használaton kívül, rá lehet csodálkozni, mi munka van a hétköznapi tárgyaknak, ruháknak, takaróknak, edényeknek, szerszámoknak már csak az elkészítésében is. De ha bekopogunk bármely házba, ott még élnek a tárgyak, a százévesek csakúgy, mint a tavalyiak, a folyton áramló munka nem hagyja porosodni, hogy élet legyen a házban, a patakán, az egész völgyben.
S van még valami, amiben
példát mutattak számomra: az elfogadásban.
Odamentünk, egy csapat kíváncsi magyarországi, és néhány nap nem telt belé, azt éreztük, hogy itt szívesen látnak minket, még akkor is, ha furcsállva is nézik olykor egy-egy szokásunkat. Hogy mindenki köszön, mindenkinek. Hogy Áldomáspataka, Tarhavaspataka, és egész Gyimesbükk barátságos hozzánk, és elfogadnak bennünket.
Gyimesben az újat teremtő telepes székelyek életereje, és a kultúra különböző szegmensei: a román népviselet, a csíki zene, a moldvai táncok, a hagyományok; valamint a naponta kemény munkát követelő életmód elképesztő befogadást és elfogadást alakított ki az emberekben, s hozott létre egy viszonylag új, mégis a régiben gyökerező népi kultúrát. Lehet, hogy nem felejtik el a veszedelmet, amiből jöttek. De nem felejtik a gyökereket sem, amely nem pusztán életet, de értelmes életet adnak nekik. Ott van idő – a havasi legelőkre való hosszú hegymenet során, a nyári szénacsinálásban, a hosszú téli estékben – és van istenadta tér végiggondolni, mi az, ami valójában fontos.
