Működni látszik

Működni látszik

2017. 05. 31., sze - 11:04
0 hozzászólás

Tolvaj Zoltán versei a DRÓTon!

Szél
Tolvaj Zoltán versei a DRÓTon

Működni látszik

töretlen akarással tartok afelé
hogy ne kelljen semmitől se tartanom
tartani csak konkrétumoktól lehet
nem akarhatom a mindent
nem akarhatom a végső létező homályát
nem akarhatom a napsütést
mindez megadatik úgyis
cudar bizonyossággal
az akarat vajmi kevés bármihez
a hegy sem ment mohamedhez
és bármily meglepő 
mohamed sem megy a hegyhez
lusták mindketten jól van így ahogy
ha csak nem az időzítésen múlik minden
és mohamed kivárja a kéregalatti 
hegységformáló erőket
hullámlovasként bukik át a repedéseken
ahol pont olyan világokat talál mint az itteni
mély és sekély domború és homorú
álmodhat buckát melynek mélye van
képlékeny masszát amit a tudat pofoz
gyurmaként puhítva önmagát 
a világméretű csoportterápián
egyszerűbb ez mint a réten hemperegve
néhány kilojoulenyi energiabefektetéssel
leszakítani egy közönséges margarétát – 
erő ahhoz kell hogy át is nyújtsuk
valakinek aki nem akar akarni
sem végső létezőt sem rothadó szirmokat
csak az esetlen szervességet
amint heves tusák közben
zavartan felemészti önmagát
megriszálva a talajközeli léghajók 
kioldódó ballasztjait
a hegyek akkor végre megremegnek
évmilliós adósság tüstént megadatik
az időbunker szűke
a sziklasírok szűke
a bárminek a szűke
mely nem szikla de nem is idő
nem margaréta de íze a réti harmaté
nem mohamed dohszaga és nem privát illatár
csak valami körkörösen szerves kábaság
ami híján van minden fennkölt elnevezésnek
amikor véletlenül szembetalálkozunk
kiszolgáltatottságunk tarthatatlan ábrázatával

[in: A Medve Lépesei, Parnasszus, 2001]

A szél külön nyelve

A józanság végérvényessége, amikor
reggel halkan okád a tálba, amibe a család
szokta hámozni a krumplit, hogy héjatlanul
hűvösre kerüljön. A hajnal, amint felderül
a sufni keskeny ablakában, ami alá beköltözött,
mert képtelen ébrenlétre vagy elalvásra,
és a szédülés puszta állapothatározó.
Pár emlék, ami eközben felforr az agyban,
de el kell idegenednie a pillanattól, ami
elektromossággal szövi át a gyomorfalat,
akár egy gömböt, amihez ha hozzáér,
egyből égnek áll minden szőrszála.
Bűnt követtem el anyagommal szemben,
motyogja, pedig ezt kellett volna becsben
tartani, mert az, ami belülről működteti,
többnyire örökkévaló. Ha a váz elengedi
magát, és forgandó törvényeit egymás
ellen szítja, beledermed az alaktalanságba.
Ezek voltak legfőbb érvei, tanúja nem volt,
csak a késsel összekaristolt edénybelső,
a tarkójára eső, szűrt fény, a strázsáló befőttek,
a bezárt ajtó, amit úgy rángatott a tébolyult
huzat, mintha személyes oka lett volna rátörni.
Az ajtót fél kézzel kellett erősen fognia, mert
súlyos görcsei hallatán esetleg felriadnak,
vagy ami a legrosszabb, a segítségére sietnek.
Ne lássák, hogy álláról patakzik a bordóvá
színeződő nyirok. Kihordaná az eszméletlenséget,
mikor a pánik alagsorában a lélek az idegen
természetére ébred, teljesen kitágul, egyszerre
észlel minden zajlást, térhajlatot, időben elvetélt
részletet, mint egy lassított balesetben. Talán
ilyen lesz az a pillanat, amikor a kitárt ablakból
felível egy madárraj, a mérleg egyik serpenyőjén
pedig feltűnik a túlpörgetett szív, ami nem bír
sem elrugaszkodni, sem átsülni, mielőtt a padlóra
került Sakálisten urnájába hull. Végtelenül könnyű
ilyenkor minden, feltörhetetlen, mint egy eltorlaszolt
ajtó, monoton, mint az ablak ütemes csattogása,
a szél titkos, külön nyelve, mialatt mások alszanak.

Szokott utak

Ahogy fellélegzel rémálmaidból, szinte irigyled,
aki voltál, de nem lennél már egy vele.
Több mint húsz éve vagy izgága bélés ebben a buszban.
Nagy-britanniai sírokban figyeltek meg hasonlót,
azután is mozogtak, hogy a fedelet lezárták.
Ezek a hírek aztán szokást teremtettek
a kontinensen, így némelyek félelemből
csengettyűt szereltek a koporsóra.
Szép idők. Még a halál is bizonytalan volt.
Arcvonásaik állítólag irtózatos szenvedésről
árulkodtak. Vagyis akadt, akit kiástak.
Ezekre a járatokra nehéz felszállni.
Tejet veszel a Kőhíd Ábécében.
Nem emlékszel biztonsági féregjáratokra.
Másod a nézelődő elme ellenlábasa lett,
vered az arcod, szorongásból jeles.
Megfogant. Lekésel róla. Csengettyű nincs.
Mindig leszálltam elveszve lélegezni, feltehetőleg
a cinkotai puszta ködbe. Kötött vándorlás
kopott vitorlái, zoknid ázik, nincs hideg,
kibírom hazáig, lépésnyomban áldom az öblöt,
ahonnan egykori járatom húz el: szívélyes sötét,
három kórházra onnan, ahol születtem.

Dogma

Ne tudd, ki vagy. Élve hozd.
Hobbiból magyarázz. Hazugságod
pereméről nem rugaszkodsz el.
Kiérsz valami szirtre. Lobot vet a táj.
Méltatlanul gyönyörködsz.
Folytatod. Mért ne folytatnád.
Megúsztál egy acélelem-balesetet,
túl a pangó gondolaton? Hol az ősi
fauna? Hol a bokor? Tájold át
temetőidet. Ne bámuld a rőt színeket.
Mosolyogj, ahogy a vízzel telt kirándulók.
Nevess, ahogy a gally ropog, törjön
a hangod, mint károgó hollóé, élvezd,
ahogy félálmod fehér fogak harapják
körül. Felszállsz? Legyintesz. Jegyet
se váltasz. Szeress te, aki ismersz.
Törvényeid elévülőek, türelmed buta –
a legostobább pillanataim szerint.