Nagycsütörtök, Nagypéntek

Nagycsütörtök, Nagypéntek

2020. 04. 10., p - 17:24
0 hozzászólás

Nagycsütörtök van. Mindannyian úgy vagyunk, „mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” Mindannyian szeretnénk „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de „nyirkos” és „hideg sötét” van, senki sem figyel. (Ez az egyik legnagyobb magyar vers. Nem. Ez az egyik legnagyobb vers.)

Szegedi napló világjárvány idején 8.

Szegedi napló

Szegedi napló világjárvány idején 8.

2020. április 6., hétfő

Most, hogy a helyzetből fakadóan egyre többen bölcsködnek és szakértenek, rendre belefuthatunk az egydimenziós gondolkodásba, aminek a legszélsőségeseb változata nem ismer egyebet, mint feketét vagy fehéret, jobbat vagy balt. Hagyományos és újmédiában, úton, útfélen, bárhol szembejöhet velünk. Szembe is jön. Pedig még a fizikai, kézzel fogható világunk is legalább háromdimenziós, hát még a szellemi életterünk…!

1884-ben jelent meg Edwin A. Abbott Síkföld című regénye, amelyet közel száz év múlva, jobb híján, a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatban, sci-fiként adtak ki magyarul. Abbott egy kétdimenziós világról ír művében, amelyet síkidomok népesítenek be. Minél több szöge van egy alakzatnak, annál magasabb státuszt foglal el Síkföld társadalmában. A legtökéletesebb síkföldi lények ennek megfelelően magától értetődően a körök. Messzire vezetne most elmesélni, Abbott univerzumában miként érzékeli egy négyzet, egy konvex sokszög, egy paralelogramma, netán egy trapéz a másikról, hogy hány szöge van és alakjára nézvést szabályos-e, avagy szabálytalan, hiszen logikusan semmi egyebet nem láthat belőle, mint egy vonalat, az azonban enélkül az ismeret nélkül is könnyedén belátható, hogy amennyiben egy gömb Síkföldre kirándul, a síkföldiek körnek fogják érzékelni. Képtelenek másra. Nincs érzékszervük a harmadik dimenzióra. Amiképpen mi, a három dimenzió által meghatározott tér lakói sem ismerhetjük meg a negyedik dimenziót. Ha egyáltalán van mit. Kurt Vonnegut Ötös számú vágóhídjában történetesen van, a regénybeli földönkívüliek számára az idő a negyedik dimenzió. Ezzel, persze, vitatkozhatnánk, akár Kantra hivatkozva is, hiszen a königsbergi remete szerint úgy az idő, mint a tér emberi huncutság, a valóságban egyik sincs, kizárólag a homo sapiens elméjének terméke mind a kettő. Azért kreálta ezt két fogalmat a fajunk, hogy segítségükkel rendezhessük el a tapasztalatainkat, a fenomének világát (mert a való világhoz, az önmagában való dologhoz úgysem juthatunk el, akárhogy is erőlködünk). Ugyanakkor nem csupán Vonnegut és mások regényeiben, nem csak számos fantasztikus filmben, de a fizikusok szerint a realitásban is lehetséges negyedik, sőt, többedik dimenzió is, utóvégre ahogyan síkokból teret építhetünk, úgy a terekből több dimenziós terek hozhatók létre. Mivel azonban ezek érzékelésére nincs szervünk, innentől kezdve a dolog cefetül bonyolulttá válik. Nem mellesleg félelmetessé is: be kell látnunk, milyen szűk korlátok közé szoríttatott az érzékelésünk: mindösszesen három dimenzió adatott. Végtagból például több jutott nekünk, mint fölfogható, megismerhető dimenzióból. − Az már más lapra tartozik, mondjuk, hogy jobban jártunk volna-e, ha a pókokhoz hasonlóan nyolc végtaggal kalimpálnánk, amiképpen abban sem biztos, hogy lenne köszönet, ha a negyedik vagy az ötödik dimenzióban otthonosan mozognánk. Hiszen ezt a hármat, amiben leéljük az életünket, ezt a hármat sem ismerhetjük meg teljes egészében soha, sőt sokan mintha önként vonulnának el Síkföldre.

Persze, nem csak az érzékelésünk korlátozott, de a megismerésre nyitott lehetőségeink is. Az érzékelés és megismerés, az érzékelhetőség és megismerhetőség dilemmái mégis egyre ritkábban és egyre kevesebbekben vetődnek föl. Ha például ezzel a mostani helyzettel kapcsolatosan a megszokott, bejáratott, vulgárracionális, egydimenziós paneleket követve próbáljuk megválaszolni a föltoluló kérdéseket, előbb-utóbb paradoxonokhoz jutunk, vagy zsákutcákban ragadunk. „Amióta – Nietzschével szólva – megöltük Istent, mi, a nyugati civilizáció képviselői, azt szeretnénk hinni, hogy semmi sincsen, ami megakadályozhatna bennünket abban, hogy megvalósítsuk célunkat, hogy elfoglaljuk a halott Isten trónját, és az Univerzum Uraivá legyünk – írja Vajda Mihály. − Ez a nyugati beállítódás azonban, amely minden másféle látásmódot primitívnek, zavarosnak vagy misztikusnak tekint, és egyedülivé akar válni a Földön (ezt a törekvést nevezzük újabban globalizációnak) egy mélyreható és minden valószínűség szerint megoldhatatlan problémával terhelt. Azzal ugyanis, hogy a nyugati ember abban az igyekezetében, hogy mindenhatóvá váljék, elfelejti, hogy semmiképpen sem mindentudó. Nagy igyekezete, hogy mindenhatóvá váljék, megeshet, nem is más, mint az a vágya, hogy ne kelljen tudomást vennie elveszettségéről, a véges lénynek az elveszettségéről, mely szembehelyezi magát az egésszel. Ahogy Blaise Pascal mondotta, az ember nem azért vadászik, mert szüksége van a nyúlra, melyet bármikor meg is vehetne magának, hanem mert meg akar feledkezni azokról az őt érintő egzisztenciális kérdésekről, melyekre soha nem képes választ találni. A nyugati ember egyre kevésbé akar szembenézni a maga racionális módján bizonyosan megválaszolhatatlan kérdésekkel.”

2020. április 7., kedd

Olaszországban mára meghaladta a tizenhétezret a Covid-19 halottjainak száma. Egy kisváros. Tagadhatatlanul elaggott kisváros, de attól még az. A közösség jövője szempontjából a gyerekek és a nők fontosabbak, mint a férfiak, s ugyanilyen perspektívából a fiatalok lényegesebbek, mint az idősek. Elméletben. Na, ja. Elméletben tudok autót vezetni. Gyakorlatban nem.

2020. április 8., szerda

Ma reggelre a Covid-19 egészen közel került hozzám. Családtagjaim tesztje lett pozitív, ketten a tüneteket is produkálják. Egyikük hetven fölötti. Személyesen nem érintkeztünk hónapok óta, így mi járványügyi szempontból nem számítunk a kontaktok közé. Pedig kontaktok vagyunk. Nagyon is.

Egy hamburgi orvosprofesszor a korlátozó intézkedéseket túlzónak tartja, szerinte ez a vírus messze nem olyan fenegyerek, aki ellen így kellene védekezni. Úgy látja, a Covid-19 áldozatai gyakorlatilag fél lábbal amúgy is a sírban álltak; aki nem szenved súlyos betegségekben, arra ártalmatlan ez a kórság, legföljebb kisebb-nagyobb kellemetlenségeket okoz neki. Eszembe jutnak a barátomék, akik hetek óta élnek a házukba-kertjükbe zártan, mert a kislányuk szívbeteg. Ők egy szóval nem kárhoztatják az intézkedéseket. Eszembe jut a föntebb említett rokonom (nem mellesleg a keresztanyám). A hamburgi orvostudor (és sokan mások) szerint az őket érintő veszély kisebb baj, mint a veszélyhelyzet kihirdetéséből és kezeléséből adódó gazdasági hatások okozta katasztrófa. Svéd út kontra mindenki más útja. Nincs jó döntés, az a baj. Mind a kettő megindokolható jól bevált koordinátarendszerünkben….

Ma töltöttem be a negyvenhetet.

2020. április 9., csütörtök

Nagycsütörtök van. Mindannyian úgy vagyunk, „mint ki sötétben titkos útnak indult, / végzetes földön csillagok szavára, / sors elől szökve, mégis szembe sorssal / s finom ideggel érzi messziről / nyomán lopódzó ellenségeit.” Mindannyian szeretnénk „szót váltani jó, meghitt emberekkel”, de „nyirkos” és „hideg sötét” van, senki sem figyel.

(Ez az egyik legnagyobb magyar vers. Nem. Ez az egyik legnagyobb vers.)

2020. április 10., péntek

Nagypéntek.

Kora hajnal óta talpon vagyunk. A kiskutyánk beteg. Bágyadt, nem találja a helyét, nem eszik, viszont öklendezik, hány. Mire fölkel a Nap, megjön a hasmenés, újabb hányás. Reszket. Eltelik az életem fele, mire nyolc óra lesz, és fölhívhatjuk végre az ügyeletes állatorvost. A tünetek alapján arra gondol, gyomorrontás, javasol egy kezelést. Ha nem javul, vizsgál. Megyek a patikába széntablettáért. Negyed kilenckor kihalt a város, a kutyasétáltatókon kívül alig akad ember az utcán. A térdelő koldusnő igen, a sétálóutca közepén, kesztyűben, maszk nélkül. Akár magának kéreget, akár nem, én adok neki pénzt.

A széntablettát igen nehéz lenyeletni Tódi kutyussal. Nem érti, miért erőltetjük, miért feszítjük szét, aztán szorítjuk össze a száját. Utána alszik. Legalább már nem reszket, nem megy a hasa, nem öklendezik. Ennek ellenére, ha egy-két órán belül nem élénkül föl, Nagypéntek ide vagy oda, elvisszük az orvoshoz.

Ma semmivel se tudok foglalkozni rajta kívül. 

Elvittük az orvoshoz. Az ügyeletes kisállatambulancia udvarán kell várakozni. Előttünk két lány egy cicával. Amikor kijön az orvos, a harmadik mondata után az egyik lány összeomlik. A kutya az ölemben, hallgatom az orvos szavait, tíz méteres távolságból szinte mindent értek. A cica halálos beteg. A lány zokog. A kutya az ölemben, attól tartok, én is össze fogok omlani, ha… A feleségem sokkal erősebb. Ha a lányok nem is föltétlenül, a nők mindig erősebbek.

Amíg Tódi benn van a vizsgálóban, föl s alá járkálunk. Újabb beteg érkezik, egy sérült kölyökkutya, aki leesett a lépcsőn. Fiatal pár hozza, halálsápadtan. Forgatókönyvek születnek a fejemben. Mi van, ha Tódi valami mérgezőt evett föl a tegnap esti séta során, vagy elkapott valami betegséget, mi lesz, ha velünk is azt közli az orvos, amit a lányokkal az imént. Hogy fogom elkerülni az összeomlást? Ha nem sikerül, vajon sírni fogok, vagy káromkodni? Megdöbbentő, mennyire képes kötődni az ember egy alig öthónapos kiskutyához, akivel három hónapja él egy fedél alatt. Két macskával és egy kutyával, egészen pontosan, csak a cicák már felnőttek, sosem voltak betegek. Bár ugyanúgy tőlünk függenek, mint Tódi. Amíg a kiskutyát vizsgálja az orvos, szinte fojtogat a felelősség. Ezek az állatok teljesen ránk vannak utalva. Az, hogy Tódi beteg lett, egyértelműen a mi hibánk.

Végre nyílik az ajtó. Úgy tűnik, nincs nagyon nagy baj. Pár nap még, mire megnyugodhatunk, de jók az esélyek.

Nagypéntek…