Napló járvány idején 1.

Napló járvány idején 1.

2020. 03. 16., h - 19:21
0 hozzászólás

Sokan kérdezték tőlem, hogy én mit gondolok erről az egészről. Hát majd felteszek pár részletet a naplómból és látni fogjátok. Ne haragudjatok meg rám ezekért a személyes gondolatokért. De hát ez a naplóm. Lapunk főszerkesztőjének Weiner Sennyey Tibornak a naplójából olvashattok a DRÓTon.

Napló járvány idején 1.

Napló járvány idején 1.

2020. március 16., hétfő 14:27

Ma éjféltől lezárják szeretett hazám, Magyarország határait. Aggódok érted hazám, aggódok értünk, drága magyarok. De aggódok a bolygóért és az emberiségért is. Csak sanda reményem lehet, hogy ebből jobban jövünk ki, de ismerem már annyira az embereket, hogy igen erősek a kételyeim. Bár tévednék. A világjárvány épp a legnagyobb erővel söpör végig Olaszországon, Spanyolországon és Franciaországon és másutt. A hírek szerint Kínában már vége, de hát ezt ugye nem tudhatjuk. Az elmúlt hét rohamtempóban arról szólt, hogy berendezkedjünk az új korszakra. Virágommal mindketten, amellett, hogy költők, tanárok vagyunk, én rendszeresen tartok előadásokat és felolvasásokat az ország különböző pontjain, van egy szemináriumom is, de ez most mind-mind megváltozik. Az írás marad. Az írás, ami immár harminc esztendeje velem van, most is megmarad és elkísér ezen az úton.

Őszinte szeretnék lenni ebben a naplómban is, ezért beszélnem kell arról, hogy az elmúlt napokban alig aludtam, az előző hetekben átment rajtam egy influenza, s csak remélhetem, hogy nem fertőztem meg senkit, illetve, hogy „az” nem „ez” volt. Ezért úgy döntöttünk, hogy egyfajta „önkaranténba” zárjuk magunkat, még ha nem is vagyunk betegek, nincs lázunk és nem köhögünk, de nagyon nehéz lenne együtt élni azzal, hogy bárki mást megfertőztünk. Tartani fogjuk a távolságot és másokat is erre kérünk. Ha pedig betegek leszünk, akkor szembe nézünk a kórral. Nincs rá ellenszer, csak saját immunrendszerünk, hitünk, reményünk és szeretetünk. Persze, ha azt vesszük, mégis szerencsések vagyunk, hiszen itt élünk egy hegyoldalban, van egy pici kis kertünk, ami éppen most kezd életre kelni. A kert kellő munkát ad, remélem tudok majd ugyanúgy kertészkedni, sétálni, mert más nagyon nem lesz fizikai gyakorlatként, hacsaknem a jóga, amelyet szintén még gyakrabban kell gyakorolnunk. Ahogy a meditációt is. Sosem volt olyan fontos, hogy meditáljunk, mint most.

Próbálom összeszedni jó embereim, felvenni velük egyesével a kapcsolatot, használni mindazt, ami kezemben van, akár ismertségemet, akár lapomat, a DRÓTot, hogy a normalitás, a szolidaritás és az értelem kapjon hangot ebben a zajos és válságos világban. Kínoz az önvád, hogy vajon jól csinálom-e, amit csinálok, tehetnék-e többet a többiekért, mint, amit most teszek? És persze félek és féltem a családomat és az embereket. Hazudik vagy bolond, aki nem fél. De ez a félelem nem válik pánikká. Nem engedem, hogy pánik legyen. Uralom a tigrist, s még ha meg is mar, még ha szorongat is, lassan átcsatornázódik ez az erő cselekvő, alkotó, alkalmazkodó sárkánnyá. És ez a sárkány egy lesz velem. Erős leszek, végig csinálom, segítek, azzal amivel tudok, ami vagyok, író, tanító, szerkesztő, kertész, tehát írok, tanítok, szerkesztek és kertészkedek. Ez mindenem a válsággal szemben, és ha elbukok is, annyit mondhatok, hogy legalább megpróbáltam.

Mit próbáltam meg?

Embernek maradni. Mindenki másnak is azt javaslom, hogy próbáljon meg normális, szolidáris és értelmes embernek maradni.

Tudom, ez most egy kicsit patetikusra sikerült, de hát a körülményekhez képest milyen legyen? Majd a többi másmilyen lesz.

15:25

Beszéltem Majával (Maja Klaric, horvát költőnő, az Erdei Költők társaságának megalapítója), éppen Görögországban van, egy alkotóházban dolgozott. Goran (Blazevic, sétáló-bringázó blogger, éppen Észak-Afrikában ment végig az afrikai menekültek útvonalán, a szörnyű állapotokról írt) Marokkóból Isztambulba jutott, és próbálnak hazajutni Horvátországba, de ez percről-percre nehezebb. Próbáltam segíteni nekik, tanácsokat adni, és megírtam, hogy Magyarországon keresztül már nem próbálkozhatnak, napokon belül kiderül, hogy sikerül-e nekik.

18:41

Beszéltem Mamával és Papával, otthon maradnak, nem mozdulnak ki, mindketten már jóval nyolcvan felett vannak. Szerencsére az öcsémék ott élnek a faluban, tudnak nekik segíteni. Mama mindig azt kérdezi, hogy „Mikor jöttök már, kisfiam?” - most először örült annak, hogy azt mondtam: „Drága Mamám, most nem megyünk.” Megbeszéltük, hogy gyakrabban telefonálok, illetve, hogy esténként mindketten imádkozunk, hogy a Teremtő segítse meg a szenvedő emberiséget, hogy mihamarabb túl legyünk ezen. Azért mi is megtehetjük azt, ami tőlünk telik, például aki tud otthonról dolgozik, akinek pedig be kell mennie, azt tiszteltben tartjuk és segítjük, támogatjuk.

Főleg pedig az orvosoké, az ápolóké a tiszteletem. Ők az igazi hősök. Én csak írni tudok és itthon maradni.

Folytatjuk…