Nem áll meg a csúcsokig

Nem áll meg a csúcsokig

2014. 04. 22., k - 09:47
0 hozzászólás

Miért oly elszigeteltek a civil kezdeményezések, miért nincs róluk közbeszéd? Tényleg ciki aktív részt vállalni a demokráciában? – beszélgetés Wasfia Nazreen bangladesi nőjogi aktivistával.

Wasfia Nazreen

Wasfia Nazreen

Beszélgetés Wasfia Nazreen bangladesi nőjogi aktivistával

Vajon miért oly hamvábaholt Magyarországon az aktivizmus? Miért nincs nálunk bohóchadsereg, szambadobcsoport, nagy haverkodás és lendület a tüntetéseken, miért izoláltak és fárasztóak a tüntetések? Miért oly elszigeteltek a civil kezdeményezések, miért nincs róluk közbeszéd? Tényleg ciki aktív részt vállalni a demokráciában? Vagy csak a reménytelenség édesbús magyaros érzésével párosul? Vagy egyszerűen csak nem alakult ki a kultúrája? A válasz nyilván roppant rétegelt s megér pár tanulmányt - ásást a kisnagymagyar néplélek mélyére, a részben lehazudott és teljes egészében feldolgozatlan történelmi-társadalmi traumák tövére. Népsors-sziszifosz-kövek. 

Nem tudom, mással is így van-e ez: amint nemzetközi közegbe kerülök, kijózanodom a mákonyos dekadenciából - játszótérre való kavicsoknak látszanak a magyarságot nyomasztó hordaléktömbök. Legyen erről pezsgő vita a Drót oldalain, találjunk megoldást az olvasókkal együtt, hogy miért ilyen a magyar, hogy rázhatná le mégis magáról a feleslegessé vált hordalékokat! 

Wasfia Nazreen

Hátha segít ebben, ha megismeritek Wasfiát. A civil kezdeményezés, a demokratikus jogok aktív gyakorlása egészen jól megy mindenféle népeknek tőlünk nyugatra és keletre is.

Wasfia Nazreen olyan természetességgel mesélt nekem az azóta történt dolgokról, mintha a sarki kávézót írná le.  Pedig hét kontinensen dolgozik társadalmi aktivistaként, harmadik világbeli prostituáltakat ment meg, őslakos törzsekkel dolgozik, az egyik legjobb barátja Őszentsége a Dalai Láma, többször került összetűzésbe ázsiai titkosszolgálatokkal, miniszterekkel kvaterkázott és megmászta például az Everestet...

Missziója a bangladesi nők egyenjogúságáért és egyéb elnyomott helyzetben lévő csoportok egyenjogúságáért való harc, aktivizmus. Nagyszabású, önálló és úttörő jellegű társadalmi projektjei, nagy port kavaró nemzetközi publikációi közismert közéleti figurává tették hazájában, Bangladesben, de nevét  jól ismerik Tibetben, Amerikában és Nyugat-Európában is. 

Olyan fiatalon kezdtél bele a nők egyenjogúságáért való küzdelembe, hogy feltételezem, valamilyen családon belüli élmény sarkallt.

Banglades 1971-ben nyerte el függetlenségét. Lakosságának 90%-a muszlim vallású, a társadalmi érték- és szokásrend is iszlám gyökerekből táplálkozik, s alapvetően ez határozza meg a nők helyzetét is. Bár nálunk elsősorban a humánus és misztikus szufi ágazat terjedt el, a nőket így is, törvényileg is diszkriminálják. Hát még a családon belül. 

Értelmiségi és viharos belső viszonyokkal tűzdelt családba születtem. Szerettem volna továbbtanulni, de apám és nevelőanyám úgy döntöttek, hogy a családnak csak egy gyermek taníttatására van pénze, s ez a fiuk lesz. Gyerekkoromban folyamatosan tapasztaltam, hogy azért, mert lány vagyok, más bánásmódban részesülök.

Szerencsére sikerült teljes anyagi támogatással felvételt nyernem az Agnes Scott College-ba, az USÁ-ba, pszichológiát és szociális munkát tanulni. A Főiskola igen erős feminista és gyakorlati fókusszal közelít a társadalmi problémákhoz, rengeteg szociális akcióban érintett. Itt vált számomra világossá, mekkora elnyomásban élnek a nők otthon.

Ezek szerint nem csak elméleti képzést kaptál.

Az első nagyobb ügy, amiben részt vehettem a Főiskolán keresztül, egy Indiában zajló kutatás volt. Azt vizsgáltuk, hogy hogyan használják ott a művészetetterápiát bizonyos traumatizált női csoportoknál. Dharam Salában - a száműzetésben lévő tibeti kormány székhelyén - börtöntjárt, rendszeres bántalmazást, nemi erőszakot átélt asszonyok csoportjával dolgoztam, akik meditációval és a művészet gyakorlásával igyekeztek elérni – elég hatékonyan -, hogy meg tudjanak bocsátani erőszaktevőiknek. Voltak közöttük olyanok, akiket tudtukon kívül sterilizáltak, akiknek levágták a mellét... Már maga az elgondolás, hogy nem akarják gyűlölni megnyomorítóikat, roppant furcsa és új volt számomra. A muszlim világban nem szokás megbocsátani az ellenségeknek. Ezek az asszonyok meg békés mosollyal az arcukon végezték a dolgukat. Ez nagy hatással volt rám. 

Wasfia Nazreen és a Dalai Láma

A főiskola után kisebb-nagyobb szünetekkel majdnem 8 évet töltöttem Dharam Salában, ekkor kerültem közeli kapcsolatba Őszentségével, a 14. Dalai Lámával, aki száműzetése alatt itt él. Sokat dolgoztam a tibetiekkel, nagyon szeretnek engem. Bekapcsolódtam a Tibet felszabadításáért folyó mozgalomba, s a hegyi kultúra szerelmese lettem.