„...nem mindig a legnagyobb és legújabb idegen költők hatnak igazán a jelentős magyar költőkre” – Gömöri György

„...nem mindig a legnagyobb és legújabb idegen költők hatnak igazán a jelentős magyar költőkre” – Gömöri György

2016. 01. 07., cs - 18:47
0 hozzászólás

A DRÓTon Gömöri György lapunk főszerkesztőjének, Weiner Sennyey Tibornak egyik állítását, és Szörényi László professzor korábban megjelent esszéjét ekézi irodalom elméleti kérdéseket piszkáló publicisztikájában. Közöljük? Jó hogy! 

Szinkronitás és áthallások

Weiner Sennyey Tibor egyébként figyelemre méltó új esszékötetében azt is írja: „nagyon sokáig szinte érthetetlen”1 volt számára, hogy Ady Endre Párizsban miért nem Apollinaire-t, miért inkább Baudelaire-t olvasott. Felütöttem erre fejemet, hiszen pár évtizeddel ezelőtt én is valami ilyesmit írtam a párizsi Irodalmi Újság-ban, amire hajdani kedves tanárom, Komlós Aladár irodalomtörténész akkor nyomtatásban válaszolt. „Ali bácsi”, nekem feltétlen szaktekintély, megrótt engem „történelmietlen” gondolkodásomért, hiszen Adynak éppen a szimbolistákra  és nem az avantgarde-ra volt szüksége ahhoz, hogy tehetsége kibontakozzon. Arról nem is beszélve, hogy Apollinaire csak 1912 táján tűnt fel (az „Alcools” egy évre rá jelent meg), amikor Ady már régen hazatért Párizsból és a magyar belpolitika százszor jobban érdekelte, mint a kubisták harca a konzervatívokkal. Röviden: Adynak éppen Baudelaire dekadens szimbolizmusára volt szüksége ahhoz, hogy meg tudja írni az Új versek-et.

Ha jól belegondolunk, a szinkronitás elvárása (hogy az egyes európai országokban ugyanabban az időben szülessenek a legmodernebb művek) önmagában véve abszurdum. Még a műfajok sincsenek igazán szinkronban egymással: egy-egy irodalmon belül születhet ugyanabban a korban remek költészet és közepes próza, hát még ugyanez a nemzetek viszonylatában! Ez annyira nyilvánvaló, hogy nem érdemes rá több szót vesztegetni.

      Nagyon érdekes viszont a kortársi áthallások ügye. Ahol az alaptétel a következő: 

nem mindig a legnagyobb és legújabb idegen költők hatnak igazán a jelentős magyar költőkre. 

Már Petőfiről tudjuk, hogy a byroni póztól elég gyorsan megszabadult, viszont Béranger és Thomas Moore hatottak rá, érett korszakának áthallásai inkább ezektől erednek. Bár tisztelem Szörényi László kivételes filológiai felkészültségét és erudícióját, Propertiust én nem számítanám a Petőfit ért komolyabb hatások közé. Ami pedig a Nyugatot és a nyugatosokat illeti, Swinburnet az angolok kevesebbre tartják mint Babits és bár T. S. Eliotról már 1930-ban cikk jelent meg a Nyugat-ban, Babits sokkal közelebb érezte magához a már régen halott Robert Browningot.

De nézzük József Attilát. Ő már fordít Apollinaire verseiből, de párizsi tartózkodása idején ott már a szürrealisták izgatják a kedélyeket. Noha József Attila ír verset franciául is, igazán mégsem André Breton és Eluárd hatnak rá, hanem a polgárpukkasztó Jean Richepin és a 15 század csavargó-bűnöző költője, a társadalom szélén bukdácsoló Francois Villon. Akit később Faludy is próbál átkölteni, de ezt ő már éppenséggel Brechten keresztül teszi: az eredmény modernebb és népszerűbb, de kevésbé autentikus.

Az áthallások tehát szükségesek és nem feltétlenül elítélendők.

Nem hiszek az „őstehetség” mítoszában és úgy gondolom, hogy valamelyes költői tehetséggel születni kell, de az igazi költő elődeinek (és néha kortársainak) filozófiájából és poétikájából is merítve találja csak meg „a saját hangját”.

Nemcsak a kor kihívásaira kell válaszolnia, hanem nemzeti költészetének adott kihívásaira, nyelvi  és esztétikai változásaira is. Az áthallások elemzését pedig hagyjuk a kritikusokra és az irodalomtörténészekre – nekik is kell valamiből élniük.