Név nélkül: Koronap

Név nélkül: Koronap

2020. 12. 28., Mon - 10:58
0 hozzászólás
Jó sokáig beszéltünk, aludnom kéne. Azért még játszom egy kicsit, még belefér egy kis esti rész. Egész jó napom volt. Mindegy, mit csináltam meg ma a listáról, majd folytatom holnap. Nem sok választási lehetőségem van, előbb-utóbb neki kell esnem. Egyelőre van időm, nem megyek sehova. - 2020 végén „Kórkép” címmel novellapályázatot írtunk ki a Rajkban, a három legjobb novellát most az érdeklődők is elolvashatják a DRÓTon.
Koronap
A Rajk Szakkollégium novellapályázatának nyertesei

Koronap

 

Novellapályázat a Szakkollégiumban

2020 végén Kórkép címmel novellapályázatot írtunk ki a Rajkban, a három legjobb novellát most az érdeklődők is elolvashatják a DRÓTon. A zsűri Bátor Adrienn - a szakkollégium részéről - és Weiner Sennyey Tibor - művésztanár volt.

A három nyertes novella és szerzőjük:

Kónya Márton: Korkép

Lancz Nikoletta: Gyilkos közöny

Név nélkül: Koronap

Image
r

Kinyitom a szemem. A szoba szürke, csak a telefonom vibrál. Már elmúlt nyolc, az előadás rég elkezdődött. Hihetetlen, hogy még egy online óráról is képes vagyok elkésni. Feltápászkodom, nem igazán sietek. Felhúzom a redőnyt, megágyazok, közben becsatlakozom a hívásba. A tanár még mindig a vizsgakövetelményekről beszél. Miközben hallgatom, készülődöm és leülök a tanulásnak szánt sarkára az ágynak - hiszen fontos, hogy a tanulás, a szórakozás és a pihenés ne egy helyen történjen!

Eredetileg negyvenen lennénk, most huszonhatan. Open book vizsga lesz, jó, már előző félévben is ez mentett meg a bukástól. Mindent használhatunk, kivéve egymást, ki hiszi ezt el, most komolyan. Írnak is a csoportba, persze, együtt menni fog, megnyugszom.

Az óra tűrhető kategória. Elrajzolgatok közben, a háttérben szól a zene, nyugtatom a lelkiismeretem, hogy ez még mindig több, mint amit a többiek tesznek az ügy érdekében. Azóta öten már ki is léptek. Tudom, hogy az egyetem az egyéni tanulásra késztetne, de valahogy teljesen elvesztettem a motivációm. Nem tudom, hogy azért, mert a vizsga nevetségesen egyszerű lesz, vagy mert ha csúsznék, elmegyek Erasmusra és máris nem felesleges az a plusz év. Persze már ha lehet még külföldre menni, most minden elég bonyolult.

A külföldön tanuló barátaimnak törölték a járatait, kérdéses a karácsony. Ha hazajönnek, tíz nap karantén, aztán már mennének is vissza, nem nagy üzlet. A nagyik szeretnének részt venni mindenben, csak azért is eljárnak az üzletbe és mennek busszal ide-oda. Nem nagyon értik meg, hogy értük van minden járványügyi intézkedés. Kellett volna egy népszavazást tartani, hogy egyáltalán szeretnék-e, hogy legyenek korlátozások. Igazából lehet, hogy jobb lenne, ha a fia dolgozhatna tovább az étteremben, mert így még pénzt sem tud küldeni. Sakkozgat a nyugdíjjal, csak akkor tüzel, ha jönnek az unokák, vagy ha már tényleg nincs más megoldás.

Már csak tizenhárman bírjuk. Szegény tanár kérdez, de meg is válaszolja, mert tudja, hogy így kevésbé kínos. Közben kezdek éhes lenni, a lábam elgémberedett, csábítgat a kikapcsológomb. De nem, ennél én jobb vagyok. Közben listát írok a nap további részére. Főzés, futás, házik, takarítás (talán), mosás, tankönyv olvasása, összepakolás, vásárlás, 8-ig haza!!!, skype, kis gitár gyakorlás. Ebből szinte kizárt, hogy mind meglegyen, de a remény hal meg utoljára. A házikat valószínűleg utolsó napra halasztom, addigra már kering mindenféle megoldás a csoportokban. Azért én is próbálok néha valamiket beküldeni, nehogy azt érezzék, hogy én nem adok be semmit a közösbe.

Jó, hogy ezek az egyetemi csoportok megmaradtak és nem kell mindent egyedül elintézni. Persze jó pár elhalt és alig érkezik válasz. Az sem jó, ha túl sokan vannak egy csoportban, mert akkor mindenki elvárja mástól, hogy válaszoljon és a végén két ember beszélget. Néha még egy kis videóhívást is beiktatunk, de kicsit kínos így ismerkedni és fél év nem volt elég ahhoz, hogy normálisan megismerjük egymást.

Nyolcan maradtunk, ez már a kemény mag. Nem tudom, hogy a többiek élvezik-e, vagy csak ugyanolyan mazochisták, mint én. Már nem kell sokat kibírni, húsz perc, ami kétszer tíz és már csak négyszer öt. Közben nézegetem a telexet. Csak tudnám, meddig kell még várni az appra. Megint emelkedett a fertőzésszám, ki gondolta volna. Egyébként nagyon sokan nincsenek is benne a statisztikában, mert nem kutatnak kontaktokat. Én mondjuk pont igen.

Épp tegnap jött meg a pozitív pcr-om eredménye. Kedden lesz egy hónapja, hogy lázas lettem, de akkor a háziorvos még nem jelenthetett be, mivel nem volt szagelvesztésem. Mikor lett, épp hétvége volt, akkor nem hívhattam, nem túl kedves. Hétfőn fel is hívtam, bejelentett. Na jó, tíz nap karantén. Az első nap nagyon sokat néztem ki, de a mentők nem jöttek. Még szerencse, hogy rossz idő volt és nem is nagyon vágytam ki. Az utolsó napon nagyon szenvedtem, csak néztem a szemközti házra eső napfényt vágyakozva. Tíz nap elszaladt, de a mentők sehol. Még mindig nem volt szaglásom, ezért nem is nagyon mentem sehova, csak futni egy kicsit, jól esett. Két héttel a bejelentés után a háziorvos hív, hogy akkor ma jönnek a mentők; oké, akkor nem megyek kirándulni a családdal. Persze senki nem jött. Már kezdtem feladni, amikor jött egy hívás és közölték, hogy menjek be, de ne tömegközlekedéssel. Öhm, oké, megoldom. A járványügy fel is hívott, hogy mindegy, már nem vagyok karanténban, már olyan rég volt az első tünetem. Még szerencse, hogy én voltam beteg és nem nagyon jártam sehova. Ezzel a sebességgel szerintem már fél Budapest átesett vagy épp átesik.

Nem féltem a vírustól, sima betegség. A legrosszabb az a tudat, hogy én esetleg megfertőztem valakit és az meg az idős rokonnak adta tovább és közvetve, de mégis, valakinek rajtam szárad a vére. Eddig nem kerültem közelbe a halállal, leszámítva a Doctor House-t és társait. A fejemben nincs teljesen rendbe rakva a dolog, próbálom összeegyeztetni a sorozabeli hullák könnyű egymásutánját a könyvek hosszú agonizálásával, az indiaiak önkéntes éhhalálával és a túlnépesedés mindent átszövő problémájával. Keringett egy videó még márciusban, hogy ez a vírus segít a környezetszennyezésen, hiszen nem jár annyi repülő; a családoknak újra lesz ideje egymásra; az idősek és betegek pedig hamarabb meghalnak, ami megoldja a túlnépesedést. Kicsit taigetoszi, de valahol érthető. Már ha nem az ember ismerőse hal meg, akkor ez nincs rendben.

Lejárt az idő, de a tanár még mindig beszél. Még három perc és észreveszi, de azért csak befejezi. Végre vége. Nekikezdhetek a listának, de előbb reggeli. D-Vitamin, vas, magnézium, C-Vitamin –  nem bízok semmit a véletlenre. Utána kevésbé vagyok motivált a listával kapcsolatban, de azért a mosást beiktatom, csak be és majd ki, de mégis úgy érzi az ember, mintha nagyon termékeny lett volna a napja. Tulajdonképpen folytatom ugyanazt, amit az óra alatt, csak már nem bűntudattal. Kellene egy új nadrág, de igazából nem tudom, mikor megyek újra emberek közé, ezért ezt a projektet halaszthatom. Le kellene rakni a nyelvvizsgát, nézegetem az időpontokat, de még ráérek vele. No meg egy kis szerencsével nem is kell majd a diplomához. Amíg nincs meg a határidő, nem leszek produktív úgysem.

Időközben lezárolt az insta. Olyan sokat használtam, hogy muszáj volt már, hogy egy kis gátat szabjak a semmittevésnek. Az öcsémmel megnéztük a Social Dilemma című filmet. Nagyon ügyes, angolul, angol felirattal simán értette. Hihetetlen, én meg itt szenvedek a nyelvvizsgával. Azóta kikapcsoltam az értesítéseimet és tudatosabban használom az internetet. Legalábbis szeretném azt hinni. Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy olyan rossz dolog a személyre szabott hirdetés – az természetesen kétségkívül furcsa, amikor éppen csak megemlíti valaki mellettem a szójagyertyákat és három perc múlva az önjelölt influenszer mosolyog a képen, kezében a gyertyákkal.

Átmegyek a Netflixre. Végül is van még időm, megnézek pár részt, aztán hallom a mosógépet. Jól elszaladt az idő. Mint múltkor, amikor beteg voltam és nem volt semmihez sem erőm. Tizenkét órán keresztül csak filmeztem. Megnéztem David Attenborough új filmjét. Nagyon nagy hatással volt rám és úgy gondolom, ezt a filmet mindenkinek látnia kéne. Felháborító, hogy miközben a klímaválság korunk legnagyobb problémája, senki nem tűnik úgy, mintha törődne vele. Én persze közgáz hallgatóként tudom (vagy szeretném azt hinni, hogy tudom), hogy minden a profitmaximalizáló vállalatok miatt van. A környezettudatosság nem túl kifizetődő sajnos. El is döntöttem, hogy kipróbálom a vegánságot. A barátaim már mind kipróbálták, vagy tartják, úgyhogy velük meg tudom beszélni. A családomban ez már nagy újdonság és állandó téma. Igazából nem az a kérdés, hogy én miért vagyok az, hanem hogy ők miért nem. Na jó, ennyire nem vagyok elvetemült és húst is eszem, ha csak az van, nem leszek álszent. Korábban, amikor olyan emberrel találkoztam, aki vega volt, nem ivott a partikban, vagy turiban vásárolt, mindig furcsának találtam, hogy miért nem akar beilleszkedni és hogy az ő baja. Mostanában már sokkal elfogadóbb vagyok (remélem). Kicsit érdekes látni, ahogy én fejlődöm, sokak meg maradnak a saját gondolataikkal húsz éve.

Szeretek változni, szeretem fejleszteni magam. Lehet, hogy ez annak köszönhető, hogy édesapám már a hatodik diplomáját szerzi, de még tervben van három, vagy hogy édesanyám évente váltogatja a munkahelyeit. Lehet, hogy ezért szeretem mégis az állandóságot és ezért hallgatom végig az összes előadást. De ez már csak belemagyarázás. Édesapámtól a multik világából kétnaponta motivációs szövegeket kapok, hogy miért vagyok már most lemaradva és hogy milyen programozás kurzust kellene végeznem, hogy érjek valamit. Még szerencse, hogy lány vagyok, mert akkor lehet, hogy engem vesznek fel egy hasonló kvalitású fiú helyett. Manapság ritka hallani, hogy jó lánynak lenni, a sok #metoo és munkahelyi egyenlőtlenség között. Nekem egyelőre nincs sok problémám ezzel, de attól még nem is lennék az ukránok helyében. Amilyen irányban halad a politika, hogy csak családok (nő és férfi (?)) fogadhatnak örökbe és a házasság a sok csok miatt szinte kötelező, nem csodálnám, ha itthon is szigorítanának az abortusz törvényeken. Most mindenesetre gond nélkül megtehetik.

Uff, a mosás. Kisietek, még nem poshadt be nagyon. Kiteregetek, főzök egy kis levest, finom lett. Lehet, hogy szakácsnak kellett volna mennem. Ilyenkor mindig meggyőzöm magam, hogy jobb nekem itt, ezen a pályán, ezzel legalább biztosan keresek pénzt és szabadidőmben csinálhatom a dolgokat, amiket élvezek. A legfontosabb az önállóság és hogy ne kelljen harminc évesen is pénzt kérnem a szüleimtől. Persze a jelenlegi lakásárak mellett kérdéses, hogy valaha el tudok-e költözni. Egyelőre jó nekem itthon; elég jó deal, hogy csak a szobámat kell tisztán tartanom és nem kell sokat robotolnom valahol, hogy aztán kivehessek egy albérletet a Hős utcában. Egyébként is kezdek rájönni, hogy ez a város és zsúfoltság nem nekem való. Legszívesebben kiköltöznék az erdő szélére, hogy friss levegőt szívjak és lelassuljon az élet. Ezzel nem vagyok egyedül, van egy csoport, ahol ilyen történeteket osztanak meg az emberek, hogy ők hogyan élték meg a kiköltözést. De az internetnek nem lehet hinni, elkendőzött valóság.

Végre nekikezdek a tanulásnak. Repülő üzemmód, máshogy nem lehet. Kivételesen egész jól sikerült koncentrálnom, de hamar megunom és inkább lemegyek futni. Jól esik, futnak egy páran rajtam kívül. A legtöbb idényfutó persze már elmaradt, de Szilveszter után és tavasszal megint többen lesznek. Szerencse, hogy még a korlátozások elején megszoktam, hogy lejárjak futni, mert így megmaradt ez a jó szokás. Sok a kutyás is. Most, hogy nyolc után csak kutyát lehet sétáltatni, kiürültek a menhelyek. Nem kell sok idő és mennek is majd vissza, egy állat szeretetéhez több kell, mint egy hirtelen elhatározás. De ne legyen igazam, legalább a korlátozások végéig kibírhatják. Utána home office nélkül elég nehezen fogják sétáltatni őket napi négyszer. Bár elég kilátástalan, hogy mikor lesz vége. Ez a legrosszabb. Egyszerűen beláthatatlan, hogy meddig húzódik ez az egész. Az ember próbálja túlélni, csak még egy hét, egy hónap, el is szaladt a félév. Az idő múlik, de minden más stagnál. Nincsenek pletykák, új és vicces történetek, új emberek, akiket megismerünk, új kalandok. Időtlenül öregedünk.

Hazaérek, megfürdöm és már el is szaladt a nap. Próbálok egy kicsit tanulni, de már fáradt vagyok ehhez. Inkább nézek egy kis sorozatot még. Megbeszéltük, hogy skype-olunk, de még húsz percet kérnek, nem bánom, addig kicsit összepakolok. A skype olyan, mint mindig, élvezem. A többiek mind külföldön tanulnak, Skóciában, Angliában, Hollandiában, ezért nem újdonság ez a forma. Azért a nyáron jó volt újra találkozni, bár ez is jobb, mint a semmi. Csak én maradtam itthon, saját tőke nem volt és nem akartam végtelen hitelekbe verni magam. Egyelőre nem bánom, szeretek itt lenni. A barátaim is szeretnének hazajönni, de nem valószínű egyhamar. Igazából jobban megéri külföldön dolgozni, mint itthon az éhbérért. A legjobb az lenne, ha maradna ez és mindenki homeoffice-olna onnan, ahonnan szeretne. Na jó, csak vicceltem. Hiányoznak a barátaim; a kötetlen találkozások; az érzés, hogy valamit lemondjak; a koncertek; a színház; a mozi; az esti zsúfolt város; de még a tömött buszok is. Amikor a barátaimmal vagyok, legalább ez az érzés visszajön valamelyest.

Jó sokáig beszéltünk, aludnom kéne. Azért még játszom egy kicsit, még belefér egy kis esti rész. Egész jó napom volt. Mindegy, mit csináltam meg ma a listáról, majd folytatom holnap. Nem sok választási lehetőségem van, előbb-utóbb neki kell esnem. Egyelőre van időm, nem megyek sehova.