A Nílus istene

A Nílus istene

2017. 02. 06., h - 09:34
0 hozzászólás

A jeruzsálemi múzeum feljáró a Nílus istenével üdvözöl, akinek térdén ül a kis Odüsszeusz, mozaikmadarakkal körülvéve. A hatalmas mozaikpadló Bét Seán városából ered, a Jordán völgyében. A mozaikból egyszer életre kelt a zöld kanárimadár és az ablakomba szállt. Majd feltette nekem a kérdést: Milyen régi a mindenség mítosza?..

Ánizs és vízüveg 

A reggeli újság láttán négybetűs és kétszótagú szó formálódott bennem, de a tennivaló, az előttem álló munka mindenhova falakat állított. Olyan volt a reggeli ébredés, mint az aknamező, ahol nem lehet büntetlenül előre jutni. A négybetűs és kétszótagú szó alig ért el a hangzásig, a betűk azonosságában sem voltam biztos. A lejtőn az illatos bokor felé nyújtottam az újságot, de kiesett a kezemből. Akkor nem mentem utána, de a szó megmaradt, mint alaphang, mely reggeltől estig muzsikált a fejemben. Hasonló meglepetést okozott a „vízüveg”, ¬ pedig nem négybetűs, és nem is kétszótagú, – melynek szagától vagy nevének kimondásától visszatért édesapám hangja. Emlékszem, mikor szobát festettünk, hogyan alapoztuk a falakat vízüveggel, melynek savanykás szaga visszahozza édesapámat, akivel még nem váltottam annyi szót, amennyit szerettem volna. Egy ideje már nem festek falakra, más szelek fújnak és kitartóan követem a korábban említett négybetűs és kétszótagú szót, akkor is, ha elkerül. Ő a vezető lámpásom, az illatos bokor, ő a vadon termő ánizs. Arra jár bárány és ember, akit nem a lélek öntudatlansága kísér. Ha a lámpás a helyére kerül, jól látom a gyalogútat a földön, ahova tartok, minden időben. A virágkertészetben pergamen arcú és lapátfogú lélek vár és mosolyog. 

A Nílus istene

A jeruzsálemi múzeum feljáró a Nílus istenével üdvözöl, akinek térdén ül a kis Odüsszeusz, mozaikmadarakkal körülvéve. A hatalmas mozaikpadló Bét Seán városából ered, a Jordán völgyében. A mozaikból egyszer életre kelt a zöld kanárimadár és az ablakomba szállt. Majd feltette nekem a kérdést: Milyen régi a mindenség mítosza? A világ esendő felülete ősrégi teraszok vonulataiból áll, és a teraszok által gondosan őrzött föld minden porcikáját szorgos kezek művelik. A terra rossa göröngyei között számtalan állat legel, a hangyától a kecskéig és mindegyik pompás köntöst visel. Jó köztük lenni a nyári melegben, innen nem kell elmenekülni. A meleget tűrő ánizs sárgás nyúlánk ágai a megszokott szorongás szálai, melyek végérvényesen megtöltik az agyat. Ettől olyan vibráló a mediterrán mítosz és gondolkozás, melyet lassú, nehéz hullámok irányítanak, a tenger mélyétől az ég legfelső kupolájáig. Még ezután is sokat kérdezek magamtól, a hitemet vizsgálom. A kétely egyszerre ébred és nyugszik, de nem a kanárimadártól, hanem a ház körül ólálkodó hiénáktól. 

Ki emlékszik a szív táblájára? Ezt a kifejezést valamelyik zsoltár említi. Egyenes tartással várok, az emlékezés helye a nyitott kabátom alatt lobog. A szív táblájára írni is lehet, örökérvényű szöveget. A keleti égen bárányok úsznak, lassan és fegyelmezetten, a nyugat csupa szürke kavargás. Anna leereszti a redőnyöket, én a két égtáj közül a nyugatra tekintek. A lassan és kimérten haladó szürkeség feloldódik, valami csattog, táncol, a madarak nyugodtak, kivéve a feketerigót. Az idegen kőris levelei átengedik a szelet, a fa mélyeket sóhajt. Arra várok, hogy térdet hajtson, és széles hátával a szélnek támaszkodjon. A szél kettőt lép előre, egyet hátra, az égen észre lehet venni az úszó tutajok körvonalait, melyek teknő módjára kimélyülnek, Noé bárkáját utánozva meghajlanak. A felhőbárányok is nyugovóra térnek.

Josef K. (a szerző munkája)

Hogy új életem legyen

A felső, jobboldali zápfog rácsukódik az alsóra, és mielőtt végleg bezáródnak, magok esnek egymásra, melyek addig a hézagokban ültek. A fogsor újra nyílik és zárul, a zab őrlődik. Új világ, régi indítékkal. Az emberi egészből többnyire az ilyen részletek számítanak. Száraz a szám. Ma embereket láttam a folyó partján, ahol a víz átlátszó, a békanyál szálait húzza és kiegyenesíti a víz árama. A zöld szakáll az áram irányába mutat, amely engem is magával visz. Fénnyel teli az ég, a hátamra süt a nap. Óh, sárga kerítés, sárga ostya, fénymaradék, ha még tovább is csukva tartom a szemem, az ostya kátrányszagú lesz. Friss kátrány, a pokolból való, sima lesz tőle az út, amelyre nem lépek többet. Ha itt holtan találnának, semmit se tehetnék azért, hogy oda temessenek. Meva-szeret sétányával szemben akarok nyugodni, hogy új életem legyen. Ki emel fel az útról, ki repít oda, ahova kell? Az „utolsó útját” senki nem intézheti, senki nem láthatja, mert az nem az utolsó, hanem az utolsó utáni. A virágzó fák illatából kórus hangja hallatszik.